Másfél év az Antarktiszon: Lévai Béla 350 kilométert tett meg pingvinek után kutatva

Nyolc évvel ezelőtt egy hátizsákkal indult el Békéscsabáról, majd Új-Zélandot és Tasmániát bebarangolva végül Sydney-ben telepedett le a magyar épületgépészmérnök. Lévai Béla ma már ausztrál állampolgárként él és dolgozik a szigetországban, és miután vonzották az új kalandok a fél világot beutazta. Ráadásul azon kevesek közé tartozik, akik huzamosabb időt eltölthettek bolygónk leghidegebb és legzordabb kontinensén, az Antarktiszon.

Az Antarktisz a Föld utolsó érintetlen területe: a végtelen jégmezők egyszerre lenyűgözőek és félelmetesek, az időjárás kegyetlen és szélsőséges, az állatok pedig hihetetlen alkalmazkodóképességről tesznek tanúbizonyságot. Ez a jégbezárt világ csodálatosan mutat a fotókon és természetfilmekben, de azért nem mindenki szeretne a Föld legfagyosabb kontinensére költözni.

Vannak azonban, akiket kifejezetten vonz ez lehetőség – így volt ezzel Lévai Béla is, aki beszabályzó technikusnak jelentkezett az Antarktiszra. Béla ekkor Sydney-ben egy multicégnél dolgozott, és éppen munkahelyváltáson gondolkozott. Meg is pályázta az állást, de már a kiválasztási folyamat is egészen rendhagyó módon zajlott. „A jelentkezéshez először ki kellett tölteni egy részletes tesztet, ami önmagában is több órát vett igénybe. Ezután következett egy telefonos szűrés, majd egy személyes találkozóra invitáltak, ami egy komplex, 24 órás felmérés volt.

Itt többek között személyiségteszt, szituációs gyakorlatok és csoportos feladatok vártak a jelentkezőkre. Közben figyelték a viselkedésünket, a reakcióinkat, a problémamegoldó- és együttműködési képességünket. Ezen az szűrőn nagyjából a résztvevők 90%-a kiesett, de én szerencsésen továbbjutottam a szakmai interjúkra, ahol az elméleti és gyakorlati tudást kellett bizonyítani, majd mindenre kiterjedő egészségügyi vizsgálatok következtek. A teljes kiválasztási folyamat nagyjából 8 hónapot vett igénybe, és a 7000 jelentkezőből végül talán 200 jelölt maradt” – emlékszik vissza Béla, akit beválasztottak az antarktiszi programba, ám ekkor ő visszautasította az ajánlatot.

„Sokáig nem kaptam visszajelzést, és nem voltam biztos benne, hogy megfeleltem a követelményeknek, ezért mire felhívtak, már elvállaltam egy másik állást. Nem akartam mindent felrúgni, inkább elkezdtem az új munkát, és éltem tovább az életemet Ausztráliában. Azonban nem ment ki a fejemből a lehetőség, így a következő évben újra jelentkeztem a programba. Mivel előzőleg sikeresen túljutottam a kiválasztási folyamaton, nem kellett újra végigcsinálnom a teljes procedúrát. Utólag egyébként azt gondolom, hogy jól jött ez az egy év, mert mentálisan jobban fel tudtam készülni az előttem álló kihívásokra, elszánt voltam és elkötelezett” – vallja Béla, aki egy egyhónapos tréninget követően megkezdhette munkáját a Mawson állomáson, amely az ausztrál kormány által a legrégebben fenntartott kutatóbázis az Antarktiszon.

Az antarktiszi élet kihívásai

A jég uralta kontinens a kutatóállomások személyzetét leszámítva lakatlan terület, ezért itt teljesen más szabályok szerint működik az élet. A bázisokon ugyan van víz, fűtés, energiaellátás, sőt internet is, ám ezek nem állnak korlátlanul rendelkezésre. Az infrastruktúra jól szervezett, ugyanakkor az állomás működtetéshez komoly logisztika szükséges. Az erőforrásokat felelősséggel kell használni, a környezeti terhelést pedig minimalizálni kell, ezért szigorú szabályokat követnek. Ivóvíz nem áll egyszerűen rendelkezésre: gleccserjég olvasztásával és tisztításával állítják elő, így minden liternek jelentősége van.

A fogyasztást folyamatosan figyelik, pl. zuhanyozni legfeljebb 3 percig lehet. A szennyvíznek külön hálózata és kezelőrendszere van, és a visszamaradó iszapot, valamit a szilárd hulladékot elszállítják Ausztráliába, ahogy a keletkező szemét jelentős részét is elviszik a kontinensről. A villamosenergiát generátorok biztosítják, amelyek működés közben hőt termelnek, és ezt a „hulladékhőt” használják fel az épületek fűtéséhez, zárt csővezetékeken keresztül. Ennek a fűtési rendszernek a karbantartása és szabályozása volt Béla feladatköre az Antarktiszon.

„Az Antarktiszon csak az alvással voltak problémáim”- interjú Jurányi Zsófia sarkkutatóval

Az élelmiszer felhasználása is tudatosan történik, miután évente egyszer érkezik nagyobb szállítmány a bázisra. A friss zöldségek hónapokkal az éves ellátmány után már szinte luxusnak számítanak, ezért az állomáson kialakítottak egy hidropóniás kertet, amit a dolgozók felváltva gondoznak. Az antarktiszi bázisokon tehát gazdálkodás is folyik: föld helyett egy tápanyagokban gazdag vizes oldatban termesztenek többek között salátát, fűszernövényeket és paradicsomot.

Császárpingvinek nyomában a világ végén

A kooperáció itt nem erény, hanem létszükséglet, hiszen a kutatóállomáson dolgozók teljesen egymásra vannak utalva, így a saját feladata mellett mindenki többféle munkát végez. A téli időszakban mindössze húsz, a nyári hónapokban pedig nagyjából negyven dolgozó tartózkodik a bázison. Béla, ha kellett, a kutatókat segítette terepen, mintákat gyűjtött, a tengeri jég vastagságát mérte, a sugárzás mértékét figyelte a levegőben,

vagy éppen császárpingvin-kolóniák nyomába eredt.

Így került sor az egyik legizgalmasabb utazására is a kontinensen, amikor a végtelen hósivatagban 350 kilométert tett meg pingvinek után kutatva. Béla ugyanis a téli időszakot is kint töltötte, amikor a kutatók jelentős része már hazament, így az állatvilág megfigyelése a bázison maradt néhány ember feladata lett. Ezt azonban ő cseppet sem bánta.

„Amikor jelentkeztem ebbe a programba, az motivált, hogy láthatom a természetet a maga a nyers valójában, és felfedezhetem ezt az emberi működéstől független világot. Én sokat túrázom, szeretem a kihívásokat és rengeteg helyen jártam már, de az Antarktisz semmi máshoz nem fogható. Ahogy eltávolodtunk a kutatóállomástól és a hátunk mögött hagytuk a civilizációt, a Föld egészen új arcát ismertük meg. Az élővilág hihetetlen közelségbe került: láttunk újszülött fókabébit és ott totyogtak tőlünk pár méterre a kis pingvinfiókák. Közben hatalmas jégmezőkön, gleccserek mellett haladtunk el, és amikor egy hóvihar napokra visszavetett bennünket, a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a természet erejét” – emlékszik vissza egy hétnapos „deep field” utazásra Béla.

Ilyenkor az általános működési területen kívül eső részekre mennek, ami átgondolt szervezést és elővigyázatosságot igényel, hiszen, ha elakadnak, kimenteni sem olyan egyszerű őket. Ráadásul ezen az útvonalon három évvel ezelőtt járt utoljára ember, miután csak akkor közelíthető meg a terület, ha a jégvastagság és az időjárás megfelelő.

true

„Szerencsésnek tartom magam, hogy eljutottam a legtávolabbi útra, ahova repülő segítsége nélkül mehettünk. A pingvinkolóniák messzebb élnek az alaptábortól, és csak akkor közelíthetők meg, ha a tengeri jég elég vastag ahhoz, hogy járművekkel közlekedjünk rajta. Úgynevezett Hägglundokat használunk, olyan tankszerű, gumitalpas, kétéltű gépeket, amelyek még –35 °C-os hidegben sem hagynak cserben. Ám mivel nincs bennük lengéscsillapítás, első kézből mondhatom, hogy az utazás velük valóban hatalmas élmény” – idézi fel nevetve Béla, aki szerencsére egy pakli kártyát és egy darts táblát is tett a táskájába, ami jól jött a csapatnak, mikor napokig nem tudtak tovább haladni egy hóvihar miatt.