előfizetésem
Hírlevél
Így gyógyítsd a belső gyermeked, hogy a párkapcsolatodban is boldog lehess
Lehet, hogy csak nem vitte le a szemetet. Esetleg elfelejtett írni, amikor megígérte. Vagy néhány óra helyett csak később válaszolt. Apró, hétköznapinak tűnő párkapcsolati helyzetek, te mégis úgy érzed, szinte belehalsz a szorongásba, vagy mindenedet átjárja a düh és a feszültség. Mi történik itt pontosan?
Ezek nem felnőtt problémák, csupán a belső gyermeked legmélyebb sebei aktiválódnak, és azt érzi: „nem vagyok elég fontos”. Ezek az aktiválódások felülírnak minden racionalitást és azonnali megoldást követelnek. A belső gyerekünk a gyerekkorból hozott tapasztalataink összesége, az ott megélt érzések lenyomata: szép pillanatok, gyermeki szabadság és játékosság, de ott a nehéz is, a fájdalom és félelem.
Ezen élmények és érzelmi emlékek alapjaiban határozzák meg, hogyan létezünk a párkapcsolatunkban, hogyan reagálunk helyzetekre, vagy akár arra is, mennyire vagyunk képesek képviselni az igényeinket és vágyainkat. Ahhoz, hogy jól legyünk felnőttként, először a belső gyermekünket kell beölelnünk. Erről beszélgettem Major Stefánia integrál szemléletű szakemberrel.
Hogyan tudjuk elkapni a hétköznapok során, hogy mikor cselekszünk felnőttből, és mikor irányít a belső gyermekünk? Mik az árulkodó jelek?
Árulkodó jel lehet, ha valami érzelmileg olyan mértékben megérint, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Ezek általában olyan triggerek, olyan történések, amelyek egy régebbi eseményhez kötött tapasztalatot „ébresztenek fel”: ez lehetett félelmetes, fájdalmas. Ha valami ezt a triggert nyomja be, megjelenik a félelme annak, hogy ezt újra átélhetjük, újra megtörténhet velünk, és ennek az érzete eluralkodik rajtunk. Annál kevésbé tudunk vele mit kezdeni, minél kisebb korban történt velünk, hiszen gyerekként nincsenek megküzdési technikáink.
Ha megfigyeljük a helyzetekre adott reagálási képességünket – hogy mennyire tudunk velük mit kezdeni -, az reális képe annak, milyen mély sebről van szó. Például, ha egy konfliktus helyzetben az elhagyástól való félelmem kapcsol be, és az az egyetlen megoldásom, hogy még jobban kapaszkodok a másikba, mert ez tűnik az egyetlen lehetséges útnak. Ezzel szemben a felnőtt részünk az, aki tud megoldást találni egy problémára. A gyermeki részünk erre képtelen, hiszen neki biztonságra, szeretetre és megnyugvásra van szüksége, nem pedig olyan helyzetre, ahol problémát kelljen orvosolnia.
Nem kell visszamenned a múltba hogy jobban érezd magad a jelenben a belső gyermeked így gyógyul
Főleg párkapcsolatban, hiszen a legjobban az ilyen helyzetekben triggerelődik a belső gyerek, ott mutatkoznak meg a valódi nehezek, sérülések és zsigeri félelmek. Az ilyen helyzetekben hogyan tudjuk elkapni, hogy felnőttként fáj-e valami, vagy a gyerekkori sérülés aktiválódott?
A párkapcsolat azért jó terep a belső gyerek gyógyítására, mert ott jön elő az összes félelem és sérülés. Például, egy szorongóan kötődő ember egyedül nem fogja megélni azt, hogy mennyire fél az elhagyástól, de ha van mellette valaki, akkor azonnal előtör az a félelem, hogy a másikat el is veszíthetem, és aktiválódik az egész rendszer. Vagy az ismerkedős, randizós szakaszban, amikor sokáig nem ír vissza a másik, az könnyen benyomja a „nem vagyok fontos, nem számítok” gombot.
Kapcsolatban, amikor bosszant, amiért nem mosogat el a társam, kiakadok, veszekszem vele, dühöt mutatok, de valójában alatta egy sebzett kicsi rész van, aki azt érzi, nem fontos, nem figyel rá eléggé a másik – egyáltalán nem a mosogatásról szól a helyzet. A legtöbb ember a dühöt és a veszekedést látja, és nem fér hozzá a düh alatti sebezhetőséghez és ahhoz a picihez, akinek valójában fáj. A szorongó attól fél, hogy a másik elhagyja, az elkerülő pedig attól, hogy ha beleengedi magát az intimitásba, akkor cserben hagyhatja a másik vagy elveszíti önmagát.
Ezek mind gyermeki részeink, akik gyerekkorban sérültek.
Ezek nagyon eleven, ösztönös, egy pillanat leforgása alatt felszínre törő érzések és megélések: az érzelem, a félelem azonnal eláraszt, és nem tudom megtartani magam benne. Ha nincs rálátásom arra, mi történik pontosan bennem, egyre sodródom az érzelmekkel és az eseményekkel, a dühöm és fájdalmam egyre nő, miközben azt érzem, a másik szándákosan bánt és ő a hülye…
A kapcsolatokban a konfliktusok nagy részét a gyerekkori sérülések generálják, nem? Inkább ezek vannak elöl, mintsem a tiszta, felnőtt problémák.
Igen. Én úgy fogalmaznék, hogy az érettebb kapcsolatban a problémával küzdünk és nem egymással. Azonban amíg a gyermeki sérülések megdolgozatlanul elöl vannak, azokból is cselekszünk: a másiktól várjuk a változást, az enyhülést, a megmentést. A sérüléseken keresztül „megyünk neki” egymásnak, mivel a belső gyermeki részeink nem érzik magukat biztonságban, óvni akarják magukat a bántástól és fájdalomtól, és ez felülír minden racionalitást az idegrendszerben.
Ha nincs önismereti módszerünk erre, nem vagyunk tudatosak, akkor nagyon nehéz ebből kikeveredni. Az már egy óriási dolog, ha észreveszem, rálátok arra, mi történik: lehet, hogy még nem tudok máshogy reagálni, de már tudom, mi kapcsol be bennem, miért reagálok úgy, ahogy – és idővel lehet, hogy a reakcióm, a cselekedetem is megváltozhat. De ehhez kell tudatosság, érzelmi érés és önreflexió.
Amikor a sérüléseink mentén kapcsolódunk egymással, akkor az a kapcsolat halálra van ítélve?
Egyáltalán nem, sőt ez egy nagy fejlődési lehetőség, hogy rálássunk arra, hol vannak bennünk azok a részek és sebek, amiknek még gyógyulnia kell, amire figyelnünk kell, ahol a legkönnyebben triggerelődünk. Lehetőség van a nehezek átemelésére, de ahhoz kell, hogy külön-külön is rálássunk magunkra, egymásra és a kapcsolatra – így lehet együtt gyógyulni, fejlődni. Egyedül, ha a másik ebben nem partner, akkor ez az út szenvedős és magányos.
A belső kritikus nem te vagy – csak egy örökölt hang, amit ideje leállítani
Aztán hogyan tudunk felnőttből odanyúlni és megtartani a belső gyermekünket, amikor bereagál egy hasonló helyzetre?
Alapvetően, ha hosszútávú, valódi belső változást szeretnénk, valamilyen terápiás úton érdemes megközelítenünk a témát, mert akkor „magától" változni fog az, ahogy a triggereket kezeljük és reagálunk. Lehet ez egyéni vagy csoport. A folyamat részeként egy idő után automatikusan változik a reakciónk azáltal, hogy betöltődhetnek hiányok, változhat a kötődési mintánk, hiszen gyógyító kapcsolatokat élünk meg benne. Ez személyiség szintén változtat meg.
Magunkért is tehetünk néhány dolgot, bár, ha emellett nincs terápiás/önismereti munka, maximum tűzoltás lehet. Érdemes az adott helyzetben tudatosítani magunkban – egy idő után már könnyű –, hogy most a belső gyermekünk aktív. Segíthet, ha megszólítjuk őt, ha beszélünk hozzá, és a testtel is jó foglalkozni olyan módon, hogy testi szinten kezdem a önmagam – és a belső gyerekem – megnyugtatását. Például lassú kilégzés; meleg zuhany; séta; ringató mozgás, önringatás, pillangó ölelés; puha takaróba burkolózás.
Ha nagyon nehéz és elárasztó az érzés, ami a felszínre tör, akkor hunyd le a szemed. Képzeld el a kicsi énedet. Kérdezd meg tőle: „mitől félsz?”. Öleld át képzeletben és mondd neki: „Itt vagyok. Értem, hogy félsz. Itt vagyok veled.” És ami fontos: ne cselekedj triggerből! Amikor legszívesebben ráírnák még egyszer, számonkérnéd, passzív-agresszív üzenetet küldenél, állíts be magadnak egy harminc perces várakozási szabályt. Ez idő alatt mozogj, zuhanyozz, menj ki a levegőre… Ha harminc perc múlva nyugodt és tiszta szándékkal tudsz neki írni vagy beszélni vele, akkor tedd csak meg.
Honnan tudjuk megkülönböztetni, hogy amire vágyunk, amilyen igény megszületik bennünk, az belső gyermeki hiányból jön vagy a felnőtt nőből/férfiból?
Ha valaki olyan önismeretbe jár, ami tényleg mély és terápiás jellegű, akkor egy idő után a folyamat részeként megérezzük magunkban, melyik részünkből jön az igény: differenciálhatóvá válnak a belső érzések és igények. Például, az azonnaliság és türelem, várakozás képessége nagyon egyértelmű jelzés. Mégpedig azért, mert a gyermeki részünk alapvetően önző: ha elképzelsz egy kisgyereket, ő is magának akarja a játékot, azonnal szeretne mindent, amint kitalál valamit. Nem tud várni, van egy sürgetés, egy azonnaliság a viselkedésében, az érzelmi világában.
A felnőtt ezzel szemben képes várni, képes látni a másikat is az adott helyzetben, azt, hogy a másiknak is van valamilyen igénye, ami lehet, hogy nem egyezik az övével, és nem feltétlenül azért mond nemet, mert nem akar kapcsolódni vagy nem szereti már, hanem mert épp más (érzelmi) helyzetben, állapotban van. Ez a folyamat, ez a belső érés időbe telik, és nagyon kell ahhoz, hogy szét tudjuk szálazni, mikor kapcsolódunk felnőttből és mikor gyerekből.
Úgy is mondhatnám, hogy a gyerekrészekből jövő igények legtöbbször követelések, amiknél nem opció, hogy a másik nemet mond. Ha mégis, nagyon nehéz kezelni, nagyon tud fájni, éppen úgy, mint amikor a kisgyerek sír vagy hisztizik, mert haza kell menni a játszótérről. Neki a racionalitás nem ad kapaszkodót, nem lehet meggyőzni. Ölelni lehet és szeretettel, megértéssel kezelni az érzelmi elárasztódottságát.
Tipikusan ilyen gondolat a „ha szeretne, akkor megcsinálná”, „ha elég fontos lennék, akkor tudná, nem kéne kérnem sem”, ugye?
Igen. Azt gondoljuk, a másik magától tudja, mire vágyunk és még örömmel is csinálja, mert ha nem, az már nem jó. Holott, ha belegondolunk, még nagyobb szeretetről, figyelmességről árulkodik, ha nem jön belőle természetesen, de rám figyelve, a kapcsolatunkért megcsinálja – ez nagyobb erőfeszítés a másik részéről. A felnőtt részünk ezt tudná értékelni, de a gyerek részünk nem, ő azt várja, magától tudja a másik és gondolatolvasó legyen, és nem fogadja el a nemet, mint amikor egy kisgyerek nemet hallva hanyatt vágja magát a földön. De persze vannak nehezebben eldönthető helyzetek.
Például, ha ismerkedés során a másik mondjuk csak havi egyszer akar találkozni, ritkán válaszol, akkor egyrészt szoronghat a belső gyerekem a bizonytalanságtól, másrészt a felnőtt részemet is zavarhatja ez, hiszen vannak igényei, több kapcsolódásra vágyna, ami teljesen valid. Tehát létezhet egyszerre a kettő is: szoronghatunk is, de lehet jogos igény az, hogy egy-két napon belül válaszoljon nekünk a randipartnert – vagy bármilyen számunkra fontos személy.
Az önismereti útnak az is a része, hogy magamnak határozom meg ezekben a kérdésekben a határt, hogy mi fér bele nekem és mi nem, milyen igényemből nem engedek. Mert ha egy órán belül nem válaszol és pörgünk ezen, na az a szorongó, toporzékoló kisgyerek, de két napnál már a felnőttnek is abszolút jogos igénye ez.
A „sok vagyok” érzése is kapcsolódhat ide, ami nagyon sokaknak alapélménye.
Abszolút. Az a gondolat, hogy túl sokat várok, túl sokra vágyom, sokunkban felmerül, mert az az alapvető sérülés, hogy az igényeink nem elbírhatók, teljesíthetők, nem fontosak, nem priorizálhatók a szülők által, ezért felnőttként is nehéz elhinni, hogy a minimumnál jóval többet is megérdemlünk – és kérhetünk is! Maradva a példánál, ha a másik havi egyszer akar csak találkozni, akkor az nekem nem fér bele, nem fogunk tudni kapcsolódni hosszútávon. A klienseimmel is sokat dolgozunk azon, hogy egyáltalán elhiggyék, hogy rendben van, amit érez és kér.
Mert egy ilyen helyzet triggereli a gyermek részünket, de felnőttből kell képviselni magunkat és az igényeinket. Nem baj, ha gyermeki igény jön fel, az a fontos, hogyan kezeljük. Például ne a másiktól várjuk a megoldást, hogy ő töltse be az űrt, ő legyen figyelemmel a sérüléseinkre. Ezekért nekünk kell kiállnunk – felnőttből. De ez egy nehéz és hosszú önismereti út, hiszen ehhez önreflektívnek kell lennem, észrevennem és dekódolnom kell az érzéseimet.
Ezért veszekedsz magaddal nap mint nap: bemutatjuk a belső családodat
Vagyis nem baj, ha az igény gyermeki, csak legyünk ott magunknak és felnőttből kommunikáljuk ki a párunknak. Erre mondasz példát?
Amikor arról beszélek, hogy a felnőtt részünk tartja a kicsit, az nem azt jelenti, hogy mindig én vagyok ott magamnak, hogy soha nincs szükségem senkire, és minden igényemet be tudom tölteni. Ez nem igaz, alap emberi szükségletünk, hogy legyenek kapcsolódásaink, ahova lehet dőlni, sok mindent ezekben élünk meg. A belső, sérült részeink éppen ezekben a kapcsolódásokban képesek gyógyulni – legyen szó párkapcsolatról, terápiáról vagy csoportról –, mert betöltődnek olyan hiányok, amiket ezután magadnak is meg fogsz tudni adni.
Nem kell mindent egyedül, ez egyszerűen nem emberi. Inkább arról van szó, hogy a felnőttből megtartom a kicsit, és kiszólok érte: én nagyon nehezen kérek segítséget, de volt olyan helyzet, amiben a belső gyerekem szorongott és félt egyedül, ezért a felnőtt részemből kellett kiszólnom érte, hogy segítségre van szükségem. A gyerek ezt nem tudja megtenni, csak a felnőtt. Néha ez az „apró” lépés, a kiszólás a legnagyobb dolog, amit tehetünk magunkért és azért, hogy megváltozzanak bennünk narratívák.
Azt írjuk meg a másiknak, hogy egy-két napja nem beszéltünk, aggódom érted, mi van veled – kifejezem neki az érzéseimet, mert szorongok, de nem kétségbeesetten, csimpaszkodva, tőle várva a feloldást, hanem a stabil énemből, aki ki meri mondani, hogy nehézben van és szüksége van valamilyen információra. A kulcs az, hogy nem ráöntjük az érzéseinket a másikra, hanem elmondom, hogy nehézben vagyok, és szeretnék elmondani neked dolgokat vagy szeretnék kérni tőled valamit. Én ezt úgy képzelem el, mintha a kezemben tartanám a belső gyerekem, és amit mond nekem, azt én megdolgozom, átszűröm, és úgy teszem oda a másiknak.
Teljesen más a két dinamika.
A nehéz érzések, bizonytalanságok megosztásához is nagyon felnőttben kell lenni, vagy akár ahhoz, hogy őszintén kifejezzük, mit szeretnénk, mik az igényeink.
Ez nehéz terep, hiszen ott a félelem az elutasítástól, elhagyástól, hogy véget érhet a kapcsolódás. Egyszerűnek tűnik azt javasolni, hogy csak mondd el a másiknak, ami benned van, de ezt őszintén megtenni elképesztően nehéz. De ha meg tudjuk tenni, ha őszintén, egymás nehezét látva és beölelve ott vagyunk egymásnak, az közelebb visz a másikhoz, mélyül a kapcsolat, az intimitás. Mert ott tudunk lenni egymásnak, egymással a nehézben is. De ehhez az kell, hogy először ott tudjak lenni a saját érzésemmel, meg tudjam tartani, és ezután tehetem be a kapcsolódásba, amellyel megmutatom magam, mert tudom, ott a bizalom és a szeretet.
Ekkor láthatóvá teszem magam, és a legsebezhetőbb részeimet is megmutatom.
Ha van ez a belső megtartó tengely, akkor tud működni: itt van ez a sebezhetőség, már nem szégyellem, nem kell, hogy megments, rendben vagyok azzal, ami van, és megmutatom. Már nem kell rejtegetni: tudok a létezéséről, már nem szégyellem, rendben vagyok vele. Az önismeret nem arról szól, hogy a nehezek egyszer csak eltűnnek majd az életünkből, csak máshogy éljük meg, már nem fogunk „belehalni” egy-egy érzésbe, más módon teszem be a kapcsolatba. És ez lehet, hogy még tetszik is a másiknak, mert valóban láthat engem. Gyógyulhatunk egymással.
