Dobray Sarolta újságíróként lépett az írói pályára. Regényei, az Üvegfal és a nemrégiben megjelent Léna új megvilágításba helyezik a felnőtt játszmákat, a párkapcsolati bántalmazásra fókuszálva.
Ezeket láttad már?
A felkavaró olvasmányélményeket a Ha szeretsz, miért nem szeretsz? és A szabadság felé – Kiút a bántalmazásból című előadássorozatok keretében, a szerző és Bánki György pszichiáter társaságában értelmezheti újra a közönség.
Mennyiben különbözik egy bántalmazó és egy se vele, se nélküle kapcsolat?
Sok mindenben. Ha le akarjuk egyszerűsíteni a dolgot, utóbbi egyféle egyenrangúságon alapul, mikor, ahogy mondani szokás, két, egyenlő hatalommal rendelkező felnőtt „szívja egymás vérét”. Az előadásainkon, a Lénából vagy az Üvegfalból választott részleteket felolvasva azt követem végig, hogyan épül ki, szinte észrevehetetlen módon, a bántalmazó dinamika. Ennek a felismeréséhez segítjük hozzá a közönségünket a felolvasásra reflektáló beszélgetésünk során Bánki György pszichiáterrel. Itt az is célunk, hogy megértessük: a nem fizikai bántalmazás is bántalmazás.
Az is, ha az egyik fél nem szól a másikhoz napokig? A mosolyszünet?
Önmagában nyilván nem, de egy rendszer részeként könnyen lehet az. Azt is szokták erre mondani: csenddel verés, és ez egy elég találó kifejezés. A bántalmazás esetében a bántalmazó fél mindent megtesz azért, hogy valamiféle hatalmi helyzetbe kerüljön, hogy a legkülönbözőbb módokon kontroll alatt tartsa a másikat. De az is a bántalmazás egy formája, ha az apa elhitelteleníti az anyát a gyerekek előtt.
A nők elleni erőszak rendszerszintű tragédiája - Interjú a Patent Egyesülettel
Hogyan tudja ezt elérni?
Ezerféleképpen. Például mindenért őt hibáztatja, azt mondja, hogy „anyátok mindent rosszul csinál” – és ezt sugallja a barátok, a hozzátartozók, a tágabb család tagjainak is. Ez a gyerekeknek a legmegterhelőbb, hiszen ők biztonságra vágynak. Ezért van, hogy sokszor a gyerekek a bántalmazó mellé állnak, hiszen a nyomás hatásra az anya előbb-utóbb kiborul, elbizonytalanodik, fél, miközben a gyerekek, akik valójában szintén a bántalmazó gyakran fenyegető, de legfőképp kiszámíthatatlan viselkedésétől félnek, elhiszik a bántalmazónak, amit ő el akar hitetni velük: hogy épp a másik – a bántalmazott – szülő az, akitől félni kell, akiben nem szabad bízni. És ha odáig jut a helyzet, a bíróság is ezt a verziót hallja a gyermekelhelyezési perek során.
Mennyire van érvényben még az, hogy a gyerek miatt ki kell bírni, aztán majd, amikor a gyerekek kirepültek, jöhet a válás. Mik a tapasztalataitok?
Nagyon sokszor ezt a tanácsot vagy reakciót kapja egy bántalmazott nő a környezetétől. Ezért is fontos elkezdeni építkezni, vagyis edukálni az embereket, mert csak így lehet elérni, hogy társadalmi üggyé váljon a párkapcsolati bántalmazással és a következményeivel való foglalkozás, hogy kiépülhessen a támogatói rendszer.
Többségében nők a bántalmazottak. Jöhet ebben változás, vagy már gyerekkorban elindul a „szereposztás”, amiben adott a bántalmazó és a bántalmazott?
Valamennyire javult a helyzet, de a férfiak többsége még mindig úgy szocializálódik, hogy feljogosítva érzik magukat arra, hogy megmondják, „hol van a nő helye”.
Mesélted, hogy rengeteg olvasói levelet kapsz, amikre válaszolsz is. Gondolom, hogy az Üvegfal fogadtatása után már kiszámíthatóbbá vált, hogy minek nézel elébe a Léna megírásával.
Kívülről nézve úgy tűnhetett, hogy elsodor az ár, de én szívesen álltam bele. Az csak az első lépés, hogy valakik ráismernek a saját életükre a könyvet olvasva, és megköszönik, hogy végre azt érezhetik, nincsenek ezzel egyedül. Vannak, akik ezután elakadnak és tanácsot kérnek, hogyan tovább. Ez gyakran nem könnyű, sőt lehetetlen, és sokszor nem tudok gyakorlati segítséget nyújtani, mégis látom, mennyit ad, hogy egyáltalán beszélünk erről a témáról. Fantasztikus érezni, hogy az ember csinál valamit, aminek fontos és pozitív hatása van.
Olyannyira, hogy az Üvegfal színházi adaptációjára is sor került.
Igen, már negyedik éve megy Gryllus Dorkáék felolvasószínházi előadásában, nagy sikerrel. Tervben van a folytatás, a Léna színpadi adaptációja is.
Mi a titka egy-egy ilyen előadásnak?
A nézők végigkövethetik, mik azok az apró lépések, amikkel végül totálisan eluralja a kapcsolatot a bántalmazó. Más fénybe kerülnek a bántalmazott fél kívülről teljesen logikátlannak tűnő döntései is, amire azt mondanánk, hogy „de hát ez nem normális, mit csinál, kapkod összevissza, azt se tudja, mit akar!”. Volt, mikor egy bántalmazott nővére megírta, hogy évek óta próbált segíteni a testvérének, de csak most, hogy elolvasta a Lénát, értette meg, hogy mi is történik a testvérével.
Az előadások hatására olvassák el a könyveidet, vagy a többség úgy jön, hogy már olvasta az írásokat?
Van ilyen is, olyan is. Sokan mondták, hogy le kellett rakniuk az Üvegfalat vagy a Lénát, és csak később tudták folytatni, annyira fájdalmas volt olvasni. Mesélte valaki, hogy egy évig nézegette a Facebookon a könyvvel kapcsolatos posztokat, de nem merte megvenni a könyvet. Aztán még egy év múlva is csak állt a könyvesboltban a polc előtt, de nem vette le onnan. Többször is bement; hónapok teltek el, mire megvásárolta, és akkor felrakta a könyvespolcra. Hónapok múlva rakta át az éjjeliszekrényére, és újabb idő telt el, mire végre nekikezdett az olvasásának. Kész pszichothriller! Pedig az még csak az Üvegfal volt, ami állítólag „eggyel könnyebb” olvasmány a Lénánál.
A nőkkel való szolidaritás vezérfonal volt az újságírói pályádon?
Nem volt soha egy ilyen direkt fókusz. Engem mindig az emberek érdekeltek, és ebbe ugyanannyira beletartoznak a férfiak is. De nőként fontos számomra, hogy a minket érintő, igazságtalanságon alapuló problémákra rávilágítsak.
Hol kezdődött ez az érzékenyedés?
A szüleimtől jött.
Ha bántják a gyermeked, ez az első lépés amit megtehetsz, és nem az, hogy „üssön vissza”
Anyukád Polónyi Gyöngyi színésznő volt, édesapád Dobray György filmrendező, többek közt A K – Film a prostituáltakról (Rákóczi tér) és a K2 – Film a prostituáltakról (Éjszakai lányok) című dokumentumfilmek készítője volt.
Nála azt láttam, hogy filmrendezőként, íróként a társadalom peremén egyensúlyozó emberekre figyelt, akiket magával egyenrangúként kezelt. Anyu ugyanígy viselkedett; különféle missziókban is dolgozott, ahol elesett embereknek segített. Én abban szocializálódtam, hogy mindig a közöset keressük egymásban – miközben láttam, hogy hogyan közösíti ki a többség a kiszolgáltatottakat, és ez az igazságérzetemre is hatott, gondolom.
A mi leszel, ha nagy leszel kérdésre a te válaszod az volt, hogy újságíró?
Érettségi után filmrendezői szakra jelentkeztem volna, de abban az évben nem indult. Jobb ötlet híján elvégeztem az IBS-t angol nyelven, bár tudtam, hogy nem érdekel ez a terület. Utána a tévéhez kerültem, az is egy véletlen volt, de nem a képernyős szereplés volt a szívem csücske. Azon gondolkodtam, mit is csináljak, amikor eszembe jutott, hogy nagy írónk, Gyurkovics Tibor, aki apu és a család jó barátja volt, azt mondta egyszer, még tinédzser koromban, amikor mindenféléket írtam, hogy, hú, hát ezek nagyon jók!
Gondoltam, akkor hát írni kellene! Na de mit kéne írni? A regény – joggal – túl nagy falatnak tűnt, úgyhogy arra jutottam, nézzük meg az újságírást. Jelentkeztem a MÚOSZ újságíró- iskolájába, és végül onnan kerültem gyakornoknak a Nők Lapjához. Ott ragadtam, lehetőségeket kaptam, és azt hiszem, végül beletanultam.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Watz Fruzsa
