előfizetésem
Hírlevél
Harmincas lettél, de még nem érzed magad felnőttnek? Nem vagy egyedül
A mai harmincasok gyakran érezhetik magukat szokatlanul nagy nyomás alatt, ami mivel életük teljében vannak, indokolatlannak hat, holott egyáltalán nem az. A folyamatos munka, a kikapcsolásra való képtelenség mind megágyaz a szorongásnak és a kifáradásnak. Kérdés azonban, hogy mi történt ezzel a korosztállyal, és miért pont ők azok, akik erejükön felül teljesítve próbálnak talpon maradni.
Húszévesen, amikor elképzeljük a harmincas éveinket, családot látunk egy vagy két gyerekkel, saját lakást vagy házat, kutyát vagy macskát, stabil munkahelyet. Idilli a kép, és hogyan is alakulhatna másként, ha a szüleinktől ezt láttuk? Az iskolák elvégzése után elkezdtek dolgozni, és évtizedek óta végzik a munkát szorgosan ugyanott, ahol egykor. És akkor beüt a valóság: harmincasok lettünk, se kutyánk, se macskánk, albérletben élünk, állandóan dolgozunk, mégsincs pénzünk.
Ez már csak azért is elkeserítő, mert harmincasként terveztünk karriert építeni, lakást venni, gyereket nevelni, félretenni és közben megvalósítani önmagunkat. A jelenség világszerte ismert. Egy 2025-ös, az Egyesült Királyságban készült felmérés szerint a 25–34 évesek 45 százaléka félti az állását, és sokan pluszmunkát is vállalnak, hogy fedezzék a megélhetési költségeket. A sok munka eredményeképp ráadásul képtelenek kikapcsolni munka után.
Ennek több oka is lehet, így az is, hogy a mai harmincasok pályakezdőként találkoztak a 2008-as válsággal, átélték a Covid-járvánnyal járó bizonytalanságot vagy akár munkahelyvesztést, és úgy érezhetik, többet dolgoznak, mint a szüleik, mégis kevésbé tudják megteremteni a biztonságot önmaguk vagy épp családjuk számára. A helyzet Magyarországon sem más, sőt: egy 2025-ös jelentés szerint a magyarok harmada él állandó anyagi szorongásban, melyben kiemelt korcsoport a 30–39 éveseké, akiknek 64 százaléka arról számolt be, hogy rendszeres az életében a negatív stressz.
Harmincas éveink legnagyobb titkos erőforrása, ha van mögöttünk egy női támogató közösség
Nálunk a 25–34 évesek 12 százaléka hagyott ki munkanapot stressz vagy mentális túlterhelés miatt, amely a kutatók szerint annak a jele, hogy ebben a korosztályban rendkívül magas a teljesítménykényszer, és mivel ez a korosztály kevésbé engedi meg magának a pihenést, van egy-egy nap, amikor a testük dönt helyettük, és kénytelenek otthon maradni.
Kapunyitási pánik: amikor túl sok lehetőség bénít meg
Nemcsak életközepi válság van tehát, amit Patterman Péter, pszichológus támaszt alá:
„A jelenséget kapunyitási pániknak vagy életeleji válságnak nevezi a pszichológia, mely a húszas évek végén és a harmincas évek elején kezdődhet el. Az oka többek között az, hogy az egyén úgy érzi, hogy még számos lehetőség van előtte, ám ez inkább elméletben igaz, mintsem gyakorlatban. A mai harmincasokat, azaz az Y-generációt már arra nevelték, hogy valósítsa meg önmagát és vállaljon kockázatot, ami bár felszabadító, mégis gyakorol némi nyomást az egyénre, mert a szabadságérzés mellett mindig ott a kérdés: hogyan? Hiszen hiába tudom, mi lenne nekem a legjobb, ha közben a megélhetésről is gondoskodni kell."
Patterman Péter hozzáteszi, hogy míg az előző generációk esetében az életnek volt egy kollektívan megkreált íve az óvodától a nyugdíjig, addig ez a sorvezető már nincsen, a mai harmincas azonban mégis ezzel próbál meg azonosulni. Fontos tudni azonban, hogy a negyvenes és ötvenes éveikben járók ezzel szemben azért tapasztalhatnak meg úgynevezett életközepi válságot, mert ők ekkor jönnek rá, hogy nem biztos, hogy a választott életpálya nekik való.
Mint a pszichológus elmondta, míg egy életközepi válság esetén az egyén túl kevés kiutat lát maga előtt, addig a kapunyitási pánik esetében túl sok a lehetőség, így egyfajta bőség zavara alakul ki, ugyanakkor ott a nagy kérdés: mi az, amit egy életen át tudnék csinálni? Ott van ráadásul az úgynevezett FOMO, a lemaradástól való rettegés is, ugyanis ha kiválasztunk egy életpályát, sok mindenről lemaradhatunk, és a folyamatos lemaradásélmény is szülhet állandó elégedetlenséget.
A harmincasok krízise: már a fiatal felnőttek is ki vannak égve
Az imposztor-szindróma is gyakori ebben az életkorban
„Az egzisztenciális instabilitás is jellemző ebben a korosztályban" – folytatja Patterman Péter. „Amennyiben a harmincas éveimben is diákhitelt törlesztek, albérletben lakom, próbálok saját lakásra spórolni, aminek majd szintén fizethetem a hitelét, úgy, hogy reményeim szerint gyerekeim is lesznek, különösen nehezített a pálya. Ilyenkor az egyén azt éli meg, hogy bizonytalan körülötte a világ, bármikor negatív fordulatot vehetnek a dolgok, és ilyenkor újra kell definiálnia magát. Ekkor kerül szóba a karrierváltás, vagy egy másik városba, esetleg külföldre költözés, ami lehet, hogy jobb lesz, de lehet, hogy nem.
Ehhez az általános egzisztenciális instabilitás okozta szorongáshoz járul hozzá egyfajta imposztor-szindróma is, amikor is láthatóan minden szempontból felnőtt az ember, mégsem érzi magát annak. Ez a harmincasok körében különösen gyakori jelenség, hogy még nagyon gyereknek érzik magukat, illetve túl fiatalnak ahhoz, hogy ténylegesen felnőttek legyenek. Ennek oka, hogy sok harmincasnak általában önhibáján kívül nincs saját lakása, bizonytalan a munkahelye, nincs kiforrott karrierútja és párkapcsolata, nem is beszélve a gyerekről."
Magyarán minden hiányzik, ami egy felnőttet jellemez.
Miért hajszoljuk túl magunkat?
Jó hír azonban, hogy míg fiatalabb korban nehézséget jelenthet, a harmincasok már képesek arra, hogy nemet mondjanak, függően attól, hogy a karrierútjukba miképp fér bele egy-egy munka vagy feladat. Ebbe azonban hajlamos belehajszolni magát ez a korosztály, hogy egy jobb munka vagy beosztás reményében nem mond nemet, mely egyfajta kiégéshez vezethet. Míg a korábbi generáció abban égett ki, hogy nem szereti, amit csinál, de le tudja tenni a munkát délután ötkor, addig a mostani harmincasok hajlamosak arra, hogy folytassák a munkát és túlórázzanak, sok esetben még külső elvárás nélkül is.
Ennek meglepő módon a technikai fejlődéshez van köze. A mostani, harmincas Y-generáció serdülőkorában már használta az internetet, amely befolyásolta a mentális működést, ugyanis ők már nemcsak az osztálytársakkal, a szomszédokkal vagy az ismerősökkel tudták összehasonlítani magukat, hanem bárkivel. Feldobta a feed, és az ember rögtön látta, hogy a másik hogyan él, milyen ruhát visel, mit csinál.
Mára ez hatványozottan igaz, és tudjuk figyelni, hogy a másik mennyire sikeres a magánéletben vagy a munkában, és mindig találunk valakit, aki nálunk hasonló adottságai ellenére jobb életet él, ami azt az illúziót kelti, hogy az emberek jól elvannak szerte a világban, csak nekünk nem sikerül semmi. Ez az úgynevezett felfelé hasonlítás, amikor a nálunk magasabban lévőkkel mérjük össze magunkat, melynek hátránya, hogy állandó kudarcélményt eredményez.
„Ez is hozzájárul az életeleji válsághoz, hiszen ez a generáció látja, hogy mennyi potenciál van benne, és hogy mennyi minden lehetne, mégsem tudja megvalósítani, amit szeretne. Kicsit olyan ez, mint a meg nem értett művész szindróma, amikor az egyén tudja magáról, hogy ért valamihez, akár több mindenhez is, és szeretné megmutatni, de vagy nincs rá kapacitása és eszköze, vagy az életkörülménye nem engedi meg, hogy kibontakoztathassa magát." - mondja a szakértő.
Lépjünk ki - de hogyan?
Jó hír, hogy ki lehet törni ebből a helyzetből, ám ehhez az egyénre is szükség van. „Fontos, hogy abbahagyjuk, hogy másokhoz hasonlítgassuk magunkat, és ha mindenáron hasonlítunk, akkor a saját múltbeli énünkhöz mérjük magunkat, mert itt könnyen felfedezhetjük a fejlődést. Másik megoldás lehet a social média korlátozása, akár egy teljes digitális detox formájában, amikor is időt szánunk arra, hogy felismerjük, mit is szeretnénk valójában, ezáltal ráadásul a másokra szentelt időnket fordíthatjuk magunkra."
Ezáltal nem a külvilágban fogjuk keresni, hogy mit szeretnénk, hanem saját magunkban
A kulcs tehát az, hogy időt szenteljünk önmagunkra, és így kapjunk emlékeztetőt arról, hogy az életnek nincs egyértelmű üteme, és többféleképpen is alakulhat. Akár egy pszichológus segítsége is facilitátora lehet annak, hogy megváltozzon az életünk, és ennél még fontosabb, hogy realizáljuk: kiégett harmincasként nem vagyunk egyedül.
