előfizetésem
Hírlevél
Fintor Fruzsina: „Harminckét évembe telt elfogadni önmagam”
Három kulcsszó – és egy varázsige, amit mindannyian ismerünk gyerekkorunkból. Többek közt ezekről is beszélgettünk Fintor Fruzsinával, akinek harminckét évébe telt, míg sikerült elfogadnia azokat a körülményeket, amikbe a születésénél fogva került.
Fruzsina szociális munkás és gyógypedagógiai segítőmunkatárs. A tanulmányai segítettek megismerni nemcsak a környezetét, de elfogadni saját magát is, most pedig másokon segít a tapasztalataival úgy, ahogyan csak kevesen tudnak.
Harminchat évesen, három diplomával a tarsolyodban sem vagy rest újabb és újabb irányokat venni. Mik azok a szempontok, amik szerint alakítod az életed?
Az önreflexió, az önidentitás és az előítélet-mentesség kulcsfontosságúak számomra.
„Vedd már magad észre!” – elsőre ez ugrik be az önreflexió kapcsán. Te mit értesz ezen?
Mindig egy szituációhoz képest kell felmérnünk önmagunkat
És azt is, hogy ha az adott helyzetben nem is tudatosul, hogy jól döntöttünk-e vagy sem, a következményeket utólag felülvizsgálva változtatni is tudjunk az álláspontunkon.
Ez egyben a kudarcainkkal való szembenézés képességét is jelenti?
Ez is nézőpont kérdése, hogy mit élünk meg kudarcnak, és miből tudunk pozitívumot kihozni. Meg kell tapasztalnunk, hogy mindig van előre, feltéve, ha nem fásulunk, nem kényelmesedünk bele abba, amibe kerültünk, akkor sem, ha kilátástalannak tetszik a helyzetünk.
Mitől alakult ki ez a nagyfokú tudatosság benned?
A születésemből adódóan; a legdominánsabbak a születésem körülményei voltak, aminek a következménye lett a kétoldali agyvérzés, a mozgás- és beszédközpont sérülése. Ezek miatt máig is borzasztóan sokszor van például egyensúlyzavarom, bizonyos dolgokat nem tudok megtenni, nem tudok futni, nem tudok leguggolni anélkül, hogy ne kapaszkodnék meg valamiben, nem tudok korlátmentes lépcsőn menni, nem szeretem a lejtőket, sokszor fáj a lábam, időjárásra különösen érzékeny vagyok.
Ha őszinte akarok lenni magamhoz, harminckét évembe került elfogadni azokat a körülményeket, amikbe a születésemnél fogva kerültem, ami miatt sok éven át az önelfogadás hiánya volt meg bennem.
A szociális fáradtság kimerítő, még a legjobb barátságokat is próbára teheti
Az önelfogadás egyik feltétele az, hogy minket is elfogadjanak?
Nem arról volt szó, hogy nem fogadnak el, sőt nagyon sok pozitív visszajelzéssel találkoztam a környezetemben. Az volt az érdekes, vagyis a visszás benne, hogy minél több pozitívummal találkoztam, akár a család, akár mások részéről, annál negatívabban értékeltem önmagam.
Ez mikor, mitől változott meg?
Mondhatnám, hogy benőtt a fejem lágya, de az az igazság, hogy rájöttem egy nagyon fontos dologra. Arra, hogy beépíteni kell az életembe azt, amibe beleszülettem, és nem hadakozni ellene. Ez egy érési folyamat volt, tehát nem ragadhatom ki a pillanatot, hogy mikortól sikerült ezt a felismerést érvényesíteni a mindennapjaimban, hogy mióta tudom a helyzetemből adódó pozitívumokat is szemlélni.
Mik voltak ezek a pozitívumok?
Egy jó példa rá, hogy elkezdtem gyógypedagógiai segítő munkatárs képzésre járni, amibe nagyon sokat tudtam belevinni önmagamból, és egyre inkább értékelni tudtam másokat. Így kezdtem el nem megtagadni azt, aki vagyok, és egyúttal felvállalni egy csomó dolgot azzal kapcsolatban, hogy mi az, ami megy, és mi az, ami nem: fel tudtam számolni azt a struccpolitikámat, ami sok mindenben akadályozott előzőleg.
Rájöttél, hogy a tapasztalataid birtokában másokon is segíteni tudsz, ha jól értem. Mik ezek a tapasztalatok?
A legfontosabb, hogy ne veszítsük el önmagunkat, akkor se, ha épp nincs rálátásunk arra, hogyan mennénk tovább.
A beletörődésre gondolsz?
Inkább arra, hogy sokszor jól esik belekényelmesedni a meglevőbe, mert ez kevesebb felelősséggel jár.
Mitől kulcsfontosságú számodra a már említett önidentitás? Mit jelent ez a te életedben?
Azt, hogy kész vagyok mélyen megismerni és felülvizsgálni önmagam, és adott esetben belátni, hogy mit kéne másként tennem, mint ahogy tettem korábban.
Soha nem hibázhatsz?
Ez egy nagyon érdekes dolog, mert, ahogy én sem, senki sem akar hibázni, miközben mindannyian tudjuk, hogy mi is hibázhatunk. Kérdés, hogy felvállalok-e egy helyzetet és benne önmagamat: ez vagyok én, akkor is, ha negatívan jövök ki belőle. Vagy pedig tudom, hogy jobb, ha hátra lépek. Ehhez kell egyfajta, én úgy mondanám, önző önismeret, ami akár abban is segíthet, hogy ne akarjunk mindenáron az elvárásoknak megfelelni, beskatulyázódni a társadalmi konvenciókba.
Bőhm Kornél: „Ha kapunk egy információt, ne tekintsük azonnal szentírásnak”
Ahol egy ajtó bezárul, megnyílik egy másik? Te ezt miként, mikor élted meg?
Például akkor, mikor bölcsészetre adtam a fejem, az idealizmus és a tudomány iránti szerelem jegyében, de rá kellett jönnöm egy idő múlva, hogy mennyire más irányba megy a világ.
És ebből a felismerésből mit tudtál kihozni?
Azt, hogy nekem más irányt kell vennem. Ez egy lehetőség is egyben, ami nemhogy nem hátráltat, de inspirációval is szolgálhat.
Mi lett az új irány vagy mennyiben lett az?
Nem csak a világ felgyorsulása vagy a technikai fejlődés vonatkozásában hoztam ezt szóba, és nem is csak a napi túléléssel kapcsolatban, mármint, hogy mit kezdek én a munkaerőpiacon egy bölcsészdiplomával, hanem úgy is értettem, hogy ennek a fejlődésnek az iránya már nem arra mutatott, azok felé a régi tudományok felé, amikhez én vonzódtam.
Sikerült megoldani ezt a dilemmát?
A kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad alapon úgy próbáltam a tanulmányaimat folytatni – az egzisztenciámra gondolva közben –, hogy megőrizzem azt az idealizmusomat is, amit a számomra fontos tudományterületekbe fektettem, vagyis azt mondhatom, hogy igen. Megszereztem a szociális munkás, illetve a gyógypedagógiai segítő munkatársi végzettséget és lediplomáztam judaisztika és zsidó kultúratörténetből is.
Ez volt a visszalépés?!
Maradjunk annyiban, hogy más irányt vettem, mert eredetileg történelem szakra jelentkeztem, a történelem volt a nagy szerelem, de oda nem jutottam be, három ponttal lemaradtam az állami támogatású képzésről. Úgyhogy ezt a vonzalmat meg kellett oldanom másként, így kerültem judaisztika szakra, amiben azért bőven van történelem is, meg egy csomó más is. Tanulhattam irodalmat, kultúratörténelmet, zenetörténetet, a vallással összefüggésben pedig tanulmányozhattam a talmudot, a tórát és a kabbalát, és tanultam héberül is.
Ezek szerint kedvedre elmélyülhettél abban a történelmi korszakban, amelyben az európaiságunk bölcsőjét ringatták.
Rengeteg minden jön onnan, nem csak a kultúrtörténeti és vallástudományi alapokra gondolok, hanem olyasmikre is, amik máig előjönnek mindennap, anélkül, hogy tudnánk az eredetét. Ez persze csak egy kis színes – de annál érdekesebb a sok közül, egy nagyon közismert dolog, amire te is biztos emlékszel a mesékből.
Hol volt, hol nem volt?
Egy varázsige, az abrakadabra, ami igazából úgy szól, hogy „avra kehdabra”, „ahogy beszélek, úgy cselekszem”, „amint szólok, úgy teremtek”. Tehát a mesével ellentétben nem egy varázsló mondja.
Ma is tanultam valamit, te viszont megállás nélkül tanulsz. Mindig szerettél tanulni?
Annyira nem, de a tudáshoz vezető út tanulással jár, úgyhogy igyekeztem azt is megszeretni.
Most mit tanulsz?
Asztrológiát. Rájöttem, hogy ezzel fenn tudom tartani a kutatás iránti kedvemet, másrészt egy érdekes, mondhatnám pszichológiai perspektívát is ad ahhoz, hogy rálássak az emberi természetre. Ez mindig valami újdonsággal szolgál, hiszen minden ember másmilyen.
Idealista vagy optimista vagy?
Inkább úgy fogalmaznék, hogy realistán optimista vagy optimistán realista. Ha van is bennem idealizmus, ami nélkül néha nehéz lenne túlélni, úgy gondolom, az párosul annyi realizmussal, amennyi segít abban, hogy tisztán lássam a lehetőségeimet.
Stylist: Gál Nóra
Smink és haj: Marencsák Zsófia
