előfizetésem
Hírlevél
Szociális szakemberek vallottak, ilyen sebeket hagy a kirekesztés a roma gyerekek lelkén
„Ijesztő” – ezzel az egy szóval írja le Pintér Vanda szociális szakember, milyen érzés, amikor valakit kiközösít a társadalom. A kirekesztésnek ezer arca van, a roma gyerekek megbélyegzésétől az LMBTQ-fiatalok zaklatásáig. Két segítő meséli el, mi zajlik a felszín alatt.
Beszélhetünk-e valaha olyan társadalomról, ahol nem létezik kirekesztés? A kirekesztés nem mindig hangos jelenség. Sokszor a csendben bújik meg, és elég, ha azzal kezdődik, hogy „te nem tartozol ide”. Néha elég egy összenézés, egy elejtett félmondat – ezek sokszor mélyebbre vágnak, mint a nyílt sértés. Az etnikai hovatartozás sokak számára nemcsak identitás, hanem állandó próbatétel is. Jól emlékszem, milyen érzés volt először belépni a gimnáziumi osztályterembe, ahol szinte csak a bőrszínem emelt ki a tömegből.
A három roma diák közül engem elfogadtak – de csak feltételekkel. A másik kettőt kirekesztették. Már akkor megértettem: az elfogadás ára sokszor az önmegtagadás. „Te nem is vagy olyan, mint a többi cigány” – mondták, mintha ez dicséret lenne. Én pedig csak zavartan nevettem. Évekig küzdöttem identitászavarral ezek miatt.
És bárkit érinthet
Időről időre szembesülünk a hírekkel: iskolai zaklatás, kiközösítés, tragikus vég. Nem mindig az etnikai hovatartozás az ok – de az esetek egy részében az is. A kirekesztés ezer arca közül ez az egyik legdrámaibb. Azok, akik a szociális szférában tevékenykednek, nap mint nap találkoznak a kirekesztés különböző megnyilvánulásaival és természetesen azok hatásaival is.
Pintér Vanda szociális asszisztensként dolgozik Budapesten egy családsegítőben. Munkája során a legtöbb idejét gyerekek társaságában tölti, így első kézből tapasztalja meg az etnikai hovatartozásból fakadó kirekesztést. Szegedi Edit óvodai, iskolai szociális segítőként dolgozik Borsod-Abaúj-Zemplén megyében. Edit elmondása alapján egy segítőre ezer gyerek jut: különböző intézményekben, több településen és irodában is dolgoznak. Egyaránt megfordul miskolci elit sportgimnáziumban és zártabb település iskolájában is.
A karcagi cigánytelepről a tudomány mélységébe – Horváth József molekuláris genetikus története
Vanda és Edit bár különböző közegben dolgoznak, de ugyanazt látják: a kirekesztés mindenhol ugyanazt jelenti. Vanda szerint a politikai berendezkedés az oka a kirekesztésnek. „Ne felejtsük el azt sem, hogy a magyar társadalomnak nincs átfogó tudása a romák történelmével, kultúrájával kapcsolatban, mert nem része az oktatásnak.” Edit már a beszélgetésünk elején tisztázza: „Nem kell romának lenni ahhoz, hogy valakit kiközösítenek.” Elmondása alapján sok esetben tényező a gazdasági helyzet, de elég, ha valaki kicsit másabb, mint a nagy átlag.
„Ha valaki szegényebb és másképp öltözködik, simán kirekesztik – függetlenül a származásától. Tapasztalatom szerint igazából az ismeretlenség és a félelem a kirekesztés alapja. Ez szerintem nem tudatos rosszindulatú megnyilvánulás, hanem mélyen gyökerező reflex, amit a szocializációnk során hozunk magunkkal.”
Az előítélet megnehezíti a közeledést
Szegedi Edit úgy gondolja, a személyiségünk, identitásunk, megéléseink meghatározó alapja az, hogy mit hozunk otthonról, mit tanultunk a szüleinktől, a családunktól. Ez pedig kiegészül azzal, hogy a társadalom vagy a politika mit közvetít: ha minden oldalról azt éljük át, hogy félnünk kell attól, ami vagy aki más, akkor előítéleteink születnek anélkül, hogy lenne személyes élményünk.
Munkájukból adódóan mindketten rengeteg előítélettel és negatív tapasztalattal találkoznak.
Bár a beszélgetések külön zajlottak, elmondták, hogy a gyerekek sok esetben az iskolában nemcsak a diáktársak, hanem a pedagógusok is megkülönböztetően, kirekesztően bánnak velük. Pedig, ahogy Edit is rávilágít, a pedagógusoknak tudniuk kellene, milyen hátrányokkal küzd egy elzárt településen élő gyerek – ezért nem ítélhetnének sztereotípiák mentén.
A romákat érinti nagy számban
Edit és Vanda abban is egyetértettek, hogy Magyarországon leginkább a romákat érinti a kirekesztés, de nem kizárólagosan. Saját bőrükön is megtapasztalták, és a munkájuk során is azt észlelik, hogy leginkább cigány gyerekeket közösítenek ki az iskolában. „Nagyon szomorú azt látnom, hogy célirányosan a családokat, gyerekeket hibáztatják a pedagógusok. Nem állítom, hogy minden intézményben jelen van ez, de azért van arra precedens, hogy egy pedagógus, óvodapedagógus nem akarja mélyebben megismerni a romák társadalmi gyökereit, vagy azt, hogy miért van az a gyerek olyan helyzetben, amilyenben.
Pedig az oktatásukból kifolyólag rendelkezniük kellene azzal a tudással, hogy mennyi hátránnyal érkezik egy roma gyerek az életbe, egy olyan településen, ahol nagyon kevés a munkalehetőség, ahol több órát kell utazni, hogy egy nagyobb városban munkát találjon az ember – beszűkült közegekről beszélünk, ami eleve gátolja az ott élőket. Nagyon nehezen élem meg, hogy ez még mindig egy létező jelenség.”
Lakatos Mónika: „A cigány identitás éppúgy fontos, mint a magyar”
Gyerekként nem értettem, miért számít a bőrszín vagy a vezetéknév. Felnőttként már látom: több mint ezer cigánytelep van ma Magyarországon, ahol sok család még mindig kútról hordja a vizet. Nem csak az adott közösség, hanem a környezet is determinálja őket. A kitörés szinte csodával határos. És nem azért, mert az adott gyereknek, egyénnek ne lenne meg a tehetsége és kellő akarása hozzá. Sokszor az sajnos nem elegendő. Elkeserítő a tudat, hogy a társadalom valójában azt várja el ezektől a kitörni vágyó fiataloktól, hogy az identitásukból, a romaságukból törjenek ki – ne csupán a szegénységből.
Könnyű áldozattá válni
Az ilyen esetekben az értéktudat olyan szinten csökken az emberben, hogy a kirekesztéssel való megküzdést szinte lehetetlenné teszi. Hogyan is ne csökkenne, amikor meg sem kell szólalnia a gyereknek, vagy az egyénnek: a bőre színe és a vezetékneve beszél helyette.
„A mai társadalmi és politikai helyzetben, ha látszik rajta, melyik csoporthoz tartozik, már az elég a kirekesztéshez vagy a hátrányos megkülönböztetéshez” – jegyzi meg Vanda. Azonban nem csupán a romák marginalizációjával találkoznak a segítő szakemberek, hanem az LMBTQ-közösségéhez tartozókéval is.
„Az egyik magángimnáziumban, ahol dolgozom, nem sok roma tanuló van, de csomó példát tudok a kirekesztésre az LMBTQ kapcsán. Volt egy fiatal, aki nyíltan vállalta a szexuális irányultságát, és nincs jobb szó rá, egyszerűen kicsinálták. Elment, iskolát váltott, nem bírta feldolgozni a rengeteg bántást, amit kapott. Fiús lány? Lányos fiú? Magába forduló, pszichés, mentális problémával küzd? Mindegy, ha kilóg a sorból, a társai azt észre fogják venni, és gúnyt fognak űzni belőle, nem fogják tolerálni. Ez pedig óriási traumát tud okozni.”
Az elfojtott traumák, amiket zaklatás miatt az iskolában tapasztal meg egy gyerek, ölthetnek olyan mértéket, hogy az végleges katasztrófába torkollik. Csak gondoljunk bele, hány ilyen szalagcímet olvasunk az interneten, vagy látunk a híradóban! Szegedi Edit munkája során is tapasztalt már ilyet. Elmondása szerint ő „csak” egyszer találkozott azzal, hogy egy fiatal az öngyilkosságról beszéljen, de kollégái rendszeresen számolnak be hasonló szituációkról.
Fel sem fogod, mennyire privilegizált vagy, amíg el nem olvasod a queer romákról szóló kötetet
„Nála sok dolog adódott össze. Eleve zűrös volt a családi közege, amivel nehezen küzdött meg, iskolát is váltott, bántalmazták, zaklatták – az iskolai kirekesztés már csak a pont volt az i-re. Mivel már betöltötte a tizennyolcat, nem kötelezhettem semmire, a maximum, amit tehettem, hogy jelzést írtam a területileg illetékes családsegítő szolgálatnak. Ha szuicid gondolatokról beszél egy fiatal, azonnal mentőt kell hívni, és beviszik a pszichiátriára. Egyébként nem gondolná senki, de a gyermekpszichiátriai ellátás túlterhelt, és borzasztóan hosszú a várólista.”
Átélni félelmetes, egyedül küzdeni nehéz
Megkértem az interjúalanyokat, hogy egy szóval definiálják, szerintük milyen érzés, amikor a társadalom kirekeszt. Vanda szinte gondolkodás nélkül vágta rá a választ: „ijesztő”. Nincs is ennél kifejezőbb fogalom – hiszen magába foglalja azt a mérhetetlen kiszolgáltatottságot, amelyet ez az érzés okoz. Nem uralhatod mások gondolatait és érzéseit magaddal kapcsolatban, és sajnos nem sokszor adódik az a lehetőség, hogy engednék, hogy változtass az előítéleteken.
Sokszor a szakemberek is tehetetlenek az ilyen szituációban.
Vanda is mesélt ilyet a saját életéből. „Több olyan helyzet is eszembe jut, amikor tehetetlennek éreztem magam. Például a munkahelyemen ebéd közben cigányozni kezdtek, a vezető jelenlétében. Nagyon megviselt, hogy ő nem tette szóvá ezt ott helyben. Egy poénnal próbáltam elütni, de belül erős érzelmek kavarogtak bennem. Ezeket nagyon nehéz akkor, abban a pillanatban kezelni. Mindig próbálok reagálni a hasonló helyzetekben, és minél intelligensebben kezelni, mert természetesen ott van a megfelelési kényszer is… Hiszen ha nem jól reagálok, azt fogják mondani, hogy: na, ez azért van, mert ő cigány.”
Szegedi Edit szerint ha volna összefogás, hathatósan fel lehetne lépni ezekben a helyzetekben, mert egyedül sokkal nehezebb küzdeni. „Az embernek mindenféle nehézséget okoz, hogy mit tehetett volna még, hogyan lehetett volna másként megközelíteni a helyzetet, de egyedül nem lehet egy várat bevenni.”
Vanda és Edit is az oktatásban látja a változás lehetőségét, hiszen a gyerekek életük nagy részét az oktatási intézményekben töltik, másodlagos szocializációs közegükben. A pedagógusoknak kellene olyan példát mutatniuk a gyerekek előtt, amellyel kizárják a kirekesztés lehetőségét csak azért, mert valaki más vagy eltér a megszokottól.
„Ha a történelemórákon tanulnának a romákról is, vagy irodalomórán elővennék a roma költők verseit, műveit, ha nyíltan beszélnének a művészeinkről, születhetne egy átfogó tudás a romákról, amit tankönyvekből taníthatnának a gyerekeknek. Ez hozná a legnagyobb változást velünk kapcsolatban” – magyarázza Vanda.
Amikor a karrier maximum a konyháig tarthat - roma nők kilátástalan helyzete Magyarországon
Az empátia segíthetne
A szociális szférában dolgozóknak viszonylag kicsi a mozgásterük, hiszen az aktuális politikai berendezkedésbe, vagy abba, hogy mit közvetít a társadalom, nincs beleszólásuk. Emiatt nagyon kevés a sikerélményük a szociális alapellátásban. Ha van, akkor az egy kívülállónak nagyon apró örömnek számít.
„Például behívsz egy szülőt, és ő bejön. Az, hogy ő a megbeszélt időpontra eljött, iszonyatos nagy sikerélménynek számít. Simán lehet, hogy pár év múlva érnek csak be a segítő beszélgetések gyümölcsei, ezért az apróságoknak is nagyon tudunk örülni. Nagy volumenű dolgok azonban nem jutnak eszembe” – mondja Edit. A fővárosban dolgozó Vanda valamivel optimistább. Szerinte már az is nagy sikernek számít, ha szót emel azért, akit kiközösítenek.
„Nem szabad csendben maradni. Nyilván nem lehet minden helyzetben felszólalni, van, amikor az ember egyszerűen leblokkol, de szerintem nagy segítség, ha szót emelsz másokért – ezzel már segítesz. És áttörsz egy falat, és tettél egy lépést annak érdekében, hogy kevésbé érezze magát kirekesztve.”
A kirekesztés egy komplex folyamat – kívülről érkezik és belül, az egyénben kezd el dolgozni –, ugyanis ha egy közeg folyton megkérdőjelezi az identitásunk részeit, előbb-utóbb mi magunk is megkérdőjelezzük magunkat. Nem lehetünk önazonosak, hiszen nem tudjuk szabadon megélni a hovatartozásunkat.
„Csak egy napra próbálják meg belehelyezni magukat annak az embernek a helyzetébe, akit kirekesztenek. Csak egyetlen napra: nézzék meg, milyen érzés. Garantálom, hogy nem fog nekik tetszeni” – üzeni Szegedi Edit azoknak, akik nem értik, mi a baj a kirekesztő bánásmóddal.
A kirekesztés pontosan olyan, mint a gyűlöletkeltés, a rasszizmus.
A társadalmunk rákfenéje. Ezekben az esetekben nem az egyén hibázik. Nem a gyerek, nem a szülő, nem az áldozat. Hanem az a társadalmi gépezet, amely újra és újra láthatatlanná teszi azokat, akiktől nem kérdezett semmit, csak elvett tőlük mindent.
