Egy kutya miatt változott meg az élete, ma is a hobbijából él Petneházi Zsuzsa

A férjem halála után, a legkisebb fiam kívánságára fogadtunk be egy rövid szőrű kutyust. Mire nekem feltűnt, hogy reszket szegény állat, ha kiviszem sétálni a plusz tíz fokba, már négyéves volt… Aztán a Márvány utcában, a házunk aljában lévő kutyafodrászat kirakatában megláttam egy kutyapulcsit, és arra gondoltam, hogy ilyet én is tudok csinálni, vagy jobbat. Nagyon egyszerű kis darab volt, főleg az árához képest…

Miért, mennyibe került?

Hétezer-nyolcszáz forintba, 2007-ben! Úgyhogy kipróbáltam, letépi-e a mi kutyánk azt a rongydarabot, amit „köpenyként” betűrtem a nyakörve alá. Nem tépte le. Varrtam neki egy kis mellényt – azt is bírta. Ezután már meg is csináltam azt a szabásmintát, amivel máig dolgozunk. Közben még volt egy epizód: a gyerekeim mutattak a Youtube-on egy videót, amin Steiner Kristóf az Özge nevű kutyáján demonstrálja, hogy a fiú kutyát is lehet rózsaszínbe öltöztetni. Vicces volt, sokat nevettünk rajta, többször is megnéztük, és elültetődött a fejemben valami.

Valentino Garavani a divatnál csak a kutyáit szerette jobban, még saját hajót is vett nekik

Mikor lett meg az a bizonyos alapmodell?

2008-ban. Az első vevőink közt volt egy ipari formatervező, aki megkérdezte, hogy mi a foglalkozásom, mert nagyon jó a szabásminta. Ez a dicséret volt a leginkább kedvemre való. A szabásminta ötletét eredetileg egy régi kötényruha adta. Ha még emlékszel, volt az az iskolaköpeny lányoknak, aminek a hátát elöl kellett megkötni, az elejét meg hátul. Na, ezt a kutyáknak nem megkötővel, hanem tépőzárral készítem.

Hány kutyafajtára jó ez a szabásminta?

Az első években egyedi gyártással foglalkoztam, nagy tapasztalatra tettem szert, míg kialakult, hogy milyen fajták a gyakoribb vevőim. Huszonkét fajtára készítünk standard méreteket, de most is több az egyedi rendelés: bármilyen méretű kutyára tudunk ruhát varrni.

Van ruhapróba? Jön a gazdi a kutyájával?

A pandémia előtt így volt, de közben kiderült, hogy ha csinálunk egy jó videót a mérésről, az is működik.

Mikor készült el az online eladást biztosító oldal?

A legelső oldalt én csináltam, még 2008-ban. Mivel angolul nem tudok sajnos, kértem a gyerekeimet, hogy segítsenek találni valami „csináld magad” honlapot. Hát ilyen nincs – mondták. Én addig kerestem, amíg meg nem találtam. Kezdetben arra kértem a vevőket, hogy miután megkapták a megrendelt ruhát, küldjenek fotót a felöltöztetett kutyusaikról. Ezeket a képeket tettem fel az oldalunkra.

Említetted a standard modellt, de a műhelyetekben több ezer különböző szabásmintát láttam.

Azért van annyi, mert ha a megrendelő kutyájánál három centi eltérést mérünk a standardhoz képest, akkor legyártom azt a szabásmintát is.

Ez a többezres szám egy léptékváltást is jelent a piaci jelenléteteket illetően, ha jól gondolom. Mikor, hogyan történt az áttörés?

Először azt kellett elérni, hogy ha valaki beírja a Google keresőbe, hogy „kutyaruha”, akkor száz találatból húsz a saját oldalunkat hozza ki képpel, elérhetőségekkel. Ezt néhány év alatt elértem, bár akkor még nem volt sok kutyaruha-készítő. Most már örülök, ha száz képből mondjuk öt az enyém.

Meséltél extrém vásárlókról is.

Voltak sztorik… Az első érdeklődő egy fiatal lányka volt, aki meg szerette volna venni a honlapunkon látott mopszot. Mondtam neki, hogy mi nem kutyát, hanem kutyaruhát árulunk. Kezdetben ment az e-mailezés a kutyaruhaszezonban, ősztől tavaszig, esténként meg válaszolgattam mindenkinek, egyenként. Aztán 2014- ben becsatlakoztak a gyerekek; először Manyi lányom a levelezésbe, mert közben lett angol nyelvű oldalunk, utána a nagyobbik fi am, Mór is segített egy darabig, főleg a kiszervezésben.

Az angol nyelvű oldalatokkal mérhetően bővült a vevőkörötök?

Igen, miután felkerültünk az Etsy nevű oldalra is, ahol több millió készítő árul, nem csak kutyaruhát.

Mennyi energiád van, csodállak… Ez valami családi örökség?

Három generáció óta mániákusan ügyködünk valamin, már nagyanyám is kézimunkázott, sőt abban a generációban volt festő, fotográfusnő is a felmenőim közt… Anyukám énektanár volt, de ő is varrt, kötött, máig zsinórcsipkét horgol. A nagymamám egy háziipari szövetkezetnek norvégmintás kesztyűket kötött, megrendelésre. Három gyereket így nevelt föl, és emellett vitte a háztartást. Varrni is a nagymamámnál kezdtem magamnak, az ő lengyel Lucznyk varrógépén. Kiskorom óta ezt láttam, hogy jó dolog készíteni valamit.

Belepusztulok a macskám elvesztésébe, de mások szerint titkolnom kellene - ki mondja, hogy egy kisállatot nem lehet ugyanúgy vagy akár jobban is szeretni, mint egy közeli családtagot?

A ruha ómegája és alfája a szabásminta. A jó szemen kívül kézügyesség kell hozzá, gondolom. Gyerekként rajzolgattál?

Tizenegy éves koromban, mikor építkeztünk, még építesz akartam lenni, házakat terveztem egy füzetben, figyelembe vettem a vizesblokkokat, az égtájakat.

Ez az alaposság már a szabásminta-készítés felé mutat. Magad tervezted a ruháidat?

Kezdetben igen, nagyon régen, de volt olyan is, hogy a férjem talált ki modelleket, amiket aztán megvarrtam. Mikor megismerkedtünk, abban a szerkóban jöttem vele szemben a Kedves cukrászdánál, Füreden, amit én csináltam. Józsi meg csak nézett, hogy „Jézusom! Egy lány aranyszínű tornacipőben!” Azt is én festettem magamnak…

Egy veszprémi fiú és egy füredi lány romantikus találkozása a múlt században?

Ő tizenöt éves volt, én meg tizennyolc 1980-ban.

Pár évvel később családot is alapítottatok, ahogy visszaszámolok a gyerekeid életkorából…

Igen, a lányunk, Manyi huszonkét éves koromban született, utána jött még két fi ú, Mór és Gazsi. Mikor a gyerekek kicsik voltak, sportot űztem abból, hogy mindenüket én varrtam, még a cipőjüket is én csináltam.

Miből?

Bőrből. A szakmám szerint bőrdíszműves vagyok, érettségi után végeztem el a szakmunkásképzőt. Mindhármuknak megvarrtam a nadrágot, a télikabátot, én öltöztettem őket addig, míg be nem jött, hogy olcsóbban lehetett megvenni a rongyiban a cuccokat, három gyerek mellett már időm sem volt annyi…

Mi voltál azelőtt, hogy vállalkozóvá lettél?

A három gyerekkel otthon voltam, de én már a kutyaruha előtt is vállalkoztam: gyerekhátizsákokat készítettem, mikor még nem voltak nálunk színes, állatos kis hátizsákok. Anyagot vettem, kiszabtam, megvarrtam – és az utcán, árultam. Bárhol, ahol külföldiek voltak, Füreden a mólón, a Citadellánál… Kivittem egy kempingasztalt, arra pakoltam, rettenetesen izgultam. Az évek során több mint kétezer darab hátizsákot eladtam.

A Facebook-oldaladról tudtam meg, hogy kerámiázol is. Két kutyaruhaszezon közt ennek a hobbidnak élsz?

Hobbinak is mondhatjuk… Az év két részre oszlik: ősztől tavaszig tart a kutyaruhaszezon, nyáron meg kerámiázok a vidéki házunkban, ahol a műhelyem van. Ahol az unokák mellett jut időd korongozni is.

Egy újabb szakmát is elsajátítottál, ha jól tudom, már meglett korodban.

Elsősorban magunknak csinálok dolgokat, de voltam már a Művészetek Völgyében is árulni, meg Magyarszombatfán a fazekastalálkozón. Engem mindig is érdekelt a kerámiázás, míg végül a kétezres években az interneten rátaláltam a Kerámiaparkra, a honlapjukon a „sohase késő” mottóval. Egy igazi csoda az a hely, tíz éven át jártam hozzájuk. Öt év után levizsgáztam, ugyan mondta anyám, hogy ne járjak tovább, mire én meg, hogy anyuci, ez egy tízezer éves szakma, ezt nem lehet csak úgy megtanulni.

Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Kozian Fanni