Művészeti karrierről álmodott, ma mentőtisztként életeket ment Szűcs Brigitta

Szűcs Brigitta az első női mentőápolók egyikeként kezdte a frontvonalban, később mentőtisztként dolgozott. Ma már ő az Országos Mentőszolgálat új arca és hangja. Javarészt szóvivőként képviseli a szervezetet, de alaphivatásától sem szakadt el: amellett, hogy a mentésirányításban segélyhívásokat fogad, a mai napig vállal heti 24 órás kivonuló szolgálatot az esetkocsiban.

Szűcs Brigitta izgalmas karrierjéről és életéről ő maga mesélt nekünk.

Elképesztő látni, hogy egy fiatal szakembert ennyire magával ragadott ez a pálya, és lépcsőről lépcsőre járta végig a ranglétrát. De vajon mi vonzott annak idején a mentők világába?

Az életemben egy drámai fordulat mindent megváltoztatott. Egészen addig a művészetek bűvöletében éltem: kurátori karrierről álmodtam, kiállításokat akartam szervezni, és az egyiptológia is nagyon érdekelt. A sors azonban teljesen más irányba terelt. A szeretteim elvesztése és egy súlyos baleset látványa ráébresztett arra, milyen fájó a tehetetlenség. Tudni akartam, hogyan menthetek életet.

Beiratkoztam egy elsősegélynyújtó tanfolyamra, ami azonnal beszippantott a sürgősségi betegellátás világába. Mentőápoló lettem, és már a mentőtiszti képzés lebegett a szemem előtt. Olyannyira, hogy az államvizsga előtt a művészettörténet tételek helyett is az anatómia könyveket bújtam. Bár lediplomáztam, már megszületett bennem a döntés. Néha még elmosolyodom, ha eszembe jut a régi énem: a nő, aki kiskosztümben és magassarkúban mesél a festmények üzenetéről.

A kiskosztümöt végül felváltotta a nyers valóság: saras bakancsban, véres egyenruhában állok helyt a bajban, és egy percig sem bánom. A családom szerencsére nagyon jól fogadta a váltást. Bármilyen döntést is hozok az életben, ők maximálisan elfogadnak és támogatnak benne.

Egy mentor is elég lehet ahhoz, hogy megváltozzon egy élet

Ebben a hivatásban a legmagasabb felkészültség mellett elkerülhetetlenek a megrázó emberi találkozások. Mi volt a legemlékezetesebb eseted kivonuló mentőtisztként, ami szakmailag és emberileg is a legnagyobb nyomot hagyta benned?

A csodán túl az tette igazán felemelővé ezeket a pillanatokat, hogy élőben tapasztalhattam meg, hogy milyen, amikor a mentési láncolat tökéletesen működik. Fantasztikus látni, amikor a rendszer minden eleme a helyére kerül. Nagy százalékban hozzátartozó a bejelentő, vagyis olyan valaki, akit szoros érzelmi szálak fűznek a bajbajutotthoz.

Ilyen helyzetben komoly lélekjelenlét kell a segítségkéréshez. A hívásfogadó a vonal túlsó végén eközben diktálja a lépéseket. A csecsemő édesanyja például legmerészebb álmaiban sem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerülhet, mégis egyetlen pillanat alatt elsajátította az alapokat, és tette, amit mondtak neki. Közben az esetkocsi már úton van – és ebből a három láncszemből születik meg a siker. Az életmentés ugyanis ritkán múlik kizárólag a mentőegységen: a kulcs az, hogy az első, kritikus percben valaki ott legyen, és elkezdje az életmentő lépéseket.

A mentésnek van egy olyan oldala is, amiről kevesebbet beszélünk, pedig a mindennapok része: ez a helyszíni indulatok kezelése. Amikor megérkeztek a címre, a hozzátartozók részéről a kétségbeesés néha nem hálában, hanem dühben csapódik le. Hogyan kezelted azokat a szituációkat, amikor a helyszínen lévő hozzátartozók a pánik vagy az aggodalom miatt agresszíven vagy elutasítóan léptek fel a mentőegységgel szemben?

Nagyon fontos különbséget tenni aközött, hogy valaki riadtan, elutasítóan vagy valóban agresszívan lép fel. Ebben a hivatásban nemcsak az számít, milyen gyógyszert vagy dózist választunk egy adott betegségre, hanem az is, hogyan kommunikálunk az érintettekkel. Ez a fajta felindulás ugyanis az esetek többségében nem személy szerint nekünk szól, hanem a helyzetnek: a tehetetlenségből és a kétségbeesésből fakad. Ilyenkor az első lépés, hogy elismerjük és megértsük az érzéseiket.

Amikor például halálhírt közlünk egy családdal, kőkemény szituációk adódnak; előfordul, hogy fizikai tettlegességig fajul az eset. Ezekben a percekben vizsgázik igazán a türelem és az empátia – a tiszta kommunikáció legalább olyan fontos, mint a gyógyszertan ismerete. Teljesen más lapra tartozik, ha valaki alkohol vagy kábítószer hatása alatt válik kiszámíthatatlanná. A betegellátás alapja mindig az, hogy a mentőegység biztonságban legyen.

Ha mentőtisztként úgy ítélem meg, hogy a fenyegetettséget nem tudom uralni, azonnal rendőri segítséget kérek. Sajnos kevesen tudják, milyen napi szintű bántalmazásnak vannak kitéve a bajtársak. Gyakran nem is az ellátásra szoruló beteg, hanem a környezetében lévő hozzátartozó lép fel támadólag. A hajléktalan embereknél ez a fajta fellépés ritkább, hiszen ők rendkívül kiszolgáltatott helyzetben vannak. Velük kapcsolatban inkább az a legnagyobb nehézség, hogy olykor szélmalomharcot vívunk.

Ez egy olyan mély szociális probléma, amelyet az Országos Mentőszolgálat nem tud – és nem is feladata – megoldani. Vannak olyan „visszajáró” betegeink, akiket név szerint ismerünk, és szinte naponta szállítjuk őket kórházba. Sajnos az ő életüket a mi lehetőségeinkkel nem lehet teljes mértékben megmenteni, hiszen a valódi ok, maga az utcai lét, hosszú távon mindent felemészt. Például, ha látjuk, hogy valaki a földön fekszik, menjünk oda hozzá és kérdezzük meg, szüksége van-e támogatásra.

Amennyiben határozottan elutasítja, mert jól van, ne tárcsázzuk a segélyhívót. Ha bizonytalanok vagyunk, természetesen inkább telefonáljunk – de sokan még ezt a minimális lépést sem teszik meg. Ugyanakkor az indokolatlan riasztások elképesztő terhelést rónak a rendszerre. Amikor valaki úgy hív minket, hogy csupán az autóból vagy a villamosból látta a padon fekvő embert, mi kötelességtudóan kivonulunk, mert az etika, a jog, az OMSZ szellemisége, az, hogy segítünk az embereknek, ezt diktálja.

A helyszínen viszont gyakran szembesülünk azzal, hogy az illető jól van, és nem is akar ellátást. Eközben, nem messze ide, történhet egy valódi tragédia, ahol valakinek leáll a légzése, és minden másodperc számít. Kérjünk bátran segítséget, de csak annak, aki valóban rászorul és igényli azt.

Fintor Fruzsina: „Harminckét évembe telt elfogadni önmagam”

Beszéltünk a kőkemény szituációkról, a verbális és fizikai agresszióról, amivel a bajtársaidnak naponta meg kell küzdeniük. Ez a munka óhatatlanul nyomot hagy az emberen, és a kiégés veszélye mindig ott lebeg a sürgősségi ellátásban dolgozók feje felett. Nálad viszont az látszik, hogy minden nehézség csak még közelebb vitt a hivatásodhoz. Mi segített abban, hogy a kritikus pillanatok feldolgozása ne kiégéshez, hanem szakmai megerősödéshez vezessenek?

Valószínűleg az segített a legtöbbet, hogy volt kihez fordulnom, de a legelső, sorsfordító lépést az jelentette, hogy be mertem ismerni a bajt magamnak. Habár egyetlen percig sem bántam meg a pályaválasztásomat, eljött egy pont, amikor éreztem: ha most nem változtatok, teljesen meggyűlölöm a munkámat. Szakmailag is meg kell tanulnunk elismerni, ha egy ellátás nem sikerült jól, vagy ha lelkileg megviselt minket. Szerencsére az Országos Mentőszolgálatnál működik pszichológiai és mentálhigiénés csoport, amelytől én magam is többször kértem már támogatást.

Részt vettem egyéni és közös foglalkozásokon, ezek mind hozzájárultak ahhoz, hogy a mentális egészségemet éberen tudjam tartani, és hosszú távon egyensúlyban maradjak. Megesett már, hogy szakmailag bizonytalannak éreztem magam egy-egy döntésem után ilyenkor bátran fordulok az Orvosszakmai Osztályhoz.