Al Ghaoui Hesna: „Az empátia lesz a túlélés záloga a jövőben”
Mit ér az ellenállóképesség egy olyan világban, amely gyorsabban változik, mint ahogy azt ép ésszel le tudjuk követni? Al Ghaoui Hesna szerint ma már korántsem elegendő a klasszikus értelemben vett reziliencia: Miért pont én c. könyvének hősein (így például a világhírű dr. Edith Eva Eger vagy a robotgirlként ismert Lukoviczki Réka) keresztül olyan újfajta megküzdési stratégiákat javasol, amelyek segíthetnek eligazodni az egymásnak feszülő nézetek és valóságok útvesztőjében.
Ezeket láttad már?
Vele készült interjúnkban személyes küzdelmek és globális krízisek apropóján (többek között) arról beszélgettünk, vajon mi lesz a jövő emberének legfontosabb tulajdonsága, és hogyan aknázhatjuk ki annak erejét úgy, hogy abból egyénileg és társadalmilag is profitáljunk. És ha valakiéből, akkor Al Ghaoui Hesna világlátásából érdemes tanulni.
Több, mint négy évig dolgoztál a Miért pont én c. könyved kéziratán, ezalatt elképesztő tudásanyagot halmoztál fel a rezilienciával kapcsolatban. Ennyi idő távlatából és ennyi információval felvértezve mit jelent számodra ma ez a kifejezés?
Valóban többször belefogtam ennek a könyvnek a megírásába, pontosan azért, mert nem találtam olyan fogást ezen a témán, amellyel kapcsolatban úgy éreztem, hogy hozzá tudok adni ahhoz a – már meglévő, óriási – tudásanyaghoz, ami ezzel kapcsolatban eddig megjelent.
Miután megismerkedtem a morális sérülés kifejezéssel, rájöttem, hogy ebben a világban tulajdonképpen már nem is a klasszikus rezilienciára van szükség, hanem egy ennél komplexebb képességre. (A klasszikus reziliencia rugalmas alkalmazkodó képességet, egyfajta lelki ellenálló képességet jelent.) Természetesen fontos, hogy ezt a fajta megküzdési képességet a hagyományos értelemben is fejlesszük, de úgy érzem, ez ma már nem elégséges a boldoguláshoz.
Morális rezilienciára van szükség, amely alatt azt a képességet értjük, hogy egy széteső világban egymásnak ellentmondó véleményeket, nézeteket, világképeket is képesek legyünk megérteni úgy, hogy közben mi ne menjünk tönkre bele. Arra van szükség, hogy (helyesen) orientálódjunk, hogy helytálljunk és visszanyerjük a stabilitásunkat akkor is, ha minden meginogni látszik körülöttünk.
Dr. Buda László pszichiáter: „Az egyszerűbb élet sok esetben boldogabb élet”
Mit értesz pontosan megváltozott világ alatt?
Úgy hiszem, minden képzeletet felülmúlt, amin az elmúlt két évben átmentünk. Ami Donald Trump elnök megválasztása óta történik, véglegesen kidöntötte azokat a morális oszlopokat, amelyeken az emberiség évtizedeken át biztos talajon állt: olyan szintre emelkedett az érzelmi politizálás, ezzel együtt olyan elfogadottá vált a gyűlöletbeszéd és egyes nemek, rasszok, embercsoportok kirekesztése, ami egy teljesen visszafordíthatatlannak tűnő trendet indított el.
Másrészt a mesterséges intelligencia térhódítása (például a deepfake videók, amelyeknek tartalmában semmi köze a valósághoz, miközben sokszor lehetetlen eldönteni, mi az, ami mesterségesen generált, tehát már a saját szemünknek sem hihetünk) szintúgy egy olyan fordulópont, amely megrengeti a talajt az ember lába alatt.
Volt már olyan alkalom, amikor benned is felmerült az a kérdés, hogy miért pont veled történik az, ami? Hogyan kezelted ezt a kérdést korábban, és hogy állsz hozzá most?
Bár nem jellemző rám az áldozati mentalitás, bennem is számtalanszor felmerült ez a kérdés. Eleinte az okozta a legnagyobb dilemmát, hogy egyáltalán észrevegyem, hogy ebbe az üzemmódba kerültem, és képes legyek kilépni belőle, mielőtt elindul egy olyan negatív (gondolat)spirál, amiből később ezerszer nehezebb kimászni. Ma már sokkal gyorsabban tudok perspektívát váltani, vagyis a „miért pont én?” üzemmódból átkapcsolni a „mit tudok tenni” állapotba.
Kutatások szerint a megküzdéshez sokkal fontosabb a kontroll érzete, mint a valós, tényleges kontroll! Ebből kiindulva korántsem lehet véletlen, hogy könyv szereplői közül többen is megosztottak velem olyan praktikákat, amelyek egytől egyig arról szólnak, hogyan tud az ember egy elveszett helyzetben olyan eszközökhöz folyamodni, amelyek – valamennyire – visszahozzák a kontroll érzését.
Van, aki listát ír a teendőkről, más megoldási terveket kovácsol, de olyan is van, aki imádkozik, meditál... Ha ezeket a metódusokat megvizsgáljuk, láthatjuk, hogy mind arról szólnak, hogy kirántsanak minket a „miért pont én” narratívából és arra sarkallnak, hogy madártávlatból vizsgáljuk meg a helyzetet.
A perspektívaváltás képességét nem szabad lebecsülni!
5 felismerés az év legfontosabb könyvéből, amit minden embernek receptre írnánk fel
Miért éri meg a perspektívaváltást választani ahelyett, hogy belesüppednénk a negatív spirálba?
Úgy hiszem, nagyon bele tudunk veszni a saját problémáinkba, ez pedig az áldozatiság érzésének felerősödésével jár. Hamar elkezdünk felelősöket keresni, másokat hibáztatni, ami lehetővé teszi, hogy szépen hátra dőljünk, és azt mondjuk: erre nincs semmilyen hatásom, ez nem az én felelősségem! Ezzel együtt viszont elindul egy olyan gyűlölet és keserűség hullám legbelül, amely miatt félő, hogy benne ragadunk a múltban.
Edith Eva Eger úgy fogalmaz a könyvben, hogy „a gyógyulás nem tud addig elindulni, amíg a tekintet a múlt felé szegeződik, az áldozatiság viszont nem ad másra lehetőséget.” Tudatosan lehet csak a jövő felé terelni a gondolatokat, ehhez viszont arra van szükség, hogy felelősséget vállaljunk az életünkért, és mindazokért az érzésekért, amiket az adott helyzetben érzünk. Ez nem azt jelenti, ha valaki rosszat tett velünk, azt mondjuk: persze, semmi gond! Mások is ugyanolyan felelősséggel tartoznak a kialakult helyzetért, de az senkit nem ment fel annak a felelőssége alól, hogy ő maga aztán mit kezd ezzel a helyzettel.
Ez főleg a közel-keleti tapasztalataid kapcsán lehet elképesztő tanulópénz mindannyiunknak...
Való igaz: a Közel-Keleten gyakran voltam szemtanúja annak, hogy az emberek beleengedték magukat a gyűlölet ördögi körébe, ami újratermelte az erőszakot, pont azért, mert nem akarták vagy nem tudták kiemelni a fejüket ebből a spirálból és hagyták, hogy bedarálja az életüket a gyűlölet, ami egy újból ismétlődő erőszakspirálhoz vezetett.
A könyvben írok olyan fantasztikus izraeli és palesztin szülőkről, akik – miután a háborús konfliktusban elvesztették a legdrágább kincsüket, a gyermeküket – képesek voltak mély levegőt venni a fájdalmuk legmélyebb pontján, és azt mondani: rendben, ez megtörtént velem, de mit tehetek azért, hogy ez mással ne forduljon elő? Képesek voltak kilépni az áldozati identitásból, kinyújtani a másik felé a kezüket és azt mondani, hogy ha már én nem tudtam megakadályozni, sem visszacsinálni azt, ami a gyermekemmel történt, akkor hogyan tudom a saját szenvedésemet és tapasztalataimat úgy összegyúrni, hogy ajándékként átadjam másnak, hogy legalább egy kis előrelépés legyen? Ha már két-három-négy embernek nem kell azt átélnie, amit nekem, akkor már megérte levegőt vennem a legmélyebb ponton. Ez a filozófiájuk!
Egyik interjúalanyod, Dr. Ken Druck szerint az empátia lehet a jövő túlélésének záloga. Mit gondolsz erről?
Itthon gyakran összekeverjük az empátiát az együttérzéssel. Az empátia lényege, hogy bele tudunk helyezkedni valaki másnak a helyzetébe úgy, hogy megértjük, miért gondolkodik és dönt úgy, ahogy. (Ez segít a másik megértésében, így könnyebben közlekedhetnek egymáshoz a különböző álláspontok.) Az együttérzés pedig az, amikor át is érezzük a másik fájdalmát.
Az empátia egyrészt azért elengedhetetlen a mai világban, mert a közbeszéd teljes mértékben polarizált lett. Olyannyira szétcsúsztak a narratívák, hogy lassan nemcsak egy szakadék, hanem komplett űr tátong emberek, csoportok és azok véleménye között. A mai magyar társadalomnak ez az egyik legsérülékenyebb pontja: egyszerűen nem tudunk leülni beszélgetni, mert áthidalhatatlannak látszik ez a szakadék. A másik oldalon viszont, ha az ember kicsit kimerészkedik a saját szekértáborából és elfogadja, hogy talán a másik félnek is lehet igaza bizonyos dolgokban, akkor kiközösíti a közössége és árulónak bélyegzik.
A módszer, amit egy magyar pszichológus szerint minden embernek meg kellene tanulnia
Így nem tud elindulni egy valós párbeszéd, és amíg ezt fel nem oldjuk, addig egy szétszakadt országban fogunk élni. (Ugyanez van világszinten, így például Amerikában, de számos más társadalmat is fel tudnék még sorolni a sajátunk mellett...) Az empátia alap kellene, hogy legyen ahhoz, hogy az embereknek legyen bátorsága árnyalatokban gondolkodni!
A mesterséges intelligencia (MI) kapcsán is felértékelődik a jövőben az empátia szerepe. Hiába képes az MI összetett gondolkodásra, az empátia egy olyan, specifikusan emberekre jellemző képesség, amelyet csak imitálni tud. Miután egyre nő a szakadék a társadalmakon belül, egyre nagyobb szükség lesz olyan emberekre, akik képesek többféle perspektívából szemlélni a dolgokat, ezzel együtt átlátni a rendszereket, álláspontokat és gondolkodási mintákat úgy, ahogy egyetlen „gép” sem képes!
Magam is úgy hiszem, hogy az empátia lesz a túlélés záloga a jövőben, mert a komplex problémák megoldásához erre lesz leginkább szükség.
7 nagyon komoly pszichológiai tanulság, amit a Stranger Things sorozatnak köszönhet a világ
A krízissel kapcsolatban azt írod, hogy az okozza a legtöbbször az elakadást a változás feldolgozásában, hogy a megéléseinket, az új tapasztalatainkat ugyanabba az ismert koordináta rendszerbe próbáljuk beletuszkolni. Hogyan emelkedjünk felül az ismert mintázatokon és hozzunk létre egy újat épp akkor, amikor összeomlott alattunk mindaz, amit addig igaznak hittünk?
Tudatossággal. Fontos, hogy képesek legyünk észrevenni a gondolatainkat és beazonosítani az érzéseinket. Pontosan az jelenti ma a legnagyobb problémát, hogy mindannyian azt gondoljuk, egy igazság van.
Nem véletlen, hogy a tudomány helyett ma inkább az összeesküvés elméleteknek hisznek az emberek, hiszen – míg a tudományban gyakran ellentmondásos dolgok is fellelhetők –, addig az összeesküvés elméletek bonyolult, komplex képleteket egyszerűsítenek le mindenki számára befogadható információkká. (Mellesleg az emberek szeretik azt hinni, hogy olyan megoldóképlet birtokába jutottak, amellyel „megmagyarázható a világ”.)
Az emberek jelentős része számára a tudomány azért nehezen befogadható, mert az ellentmondások nem, vagy csak nehezen értelmezhetők abban a koordináta rendszerben, amelyben a világukat élik. Ha élhető világban szeretnénk élni, igenis bele kell helyezkedni a másik fejébe és megnézni, ő miért gondolja azt, amit. Mielőtt lenémítanánk az idegesítő ismerősünket Facebookon, csak tíz percet szánjunk arra, hogy megértsük, hogyan juthatott arra az álláspontra, amire!
Az egyén szempontjából miért éri meg ez a tíz perc?
Mert az én gondolkodásom árnyalni fogja a tiédet, és fordítva! Máskülönben konstansan ugyanabba a buborékba lökjük vissza magunkat, mert elhisszük, hogy mi gondoljuk jól, mindenki más bolond. Ez azért rendkívül veszélyes, mert a buborék egyre inkább vastagodik körülöttünk, és egyre kevésbé fogunk kilátni belőle... A másik gondolkodásmódjának megértésével képesek lehetünk csiszolni a saját problémamegoldó képességeinket, empátiánkat, és egyéb olyan „soft skillnek” nevezett képességeket, amelyeknek óriási hasznát vehetjük a világban való orientációban.
Vietnám lüktetése arra sarkallt, hogy félretegyem az egocentrikusságot és merjek kapcsolódni másokhoz
A könyvben részletesen írsz a történetmesélés, a belső narráció szerepéről. Te milyen történeteket mesélsz magadnak magadról?
Bár mindig is hittem a mondatok erejében, számomra is meglepő volt, hogy a témának (mostanra) komoly idegtudományi háttere (is) van! A könyv kapcsán agykutatók meséltek nekem arról, milyen hatása van azoknak a mondatoknak, amelyeket sokszor ismételgetünk, vagy épp mennyire destruktív lehet egy-egy olyan kifejezés, amelyet gyermekkorunkban hallottunk először, és azóta is magunkkal cipeljük... Szerencsére ugyanekkora ereje van azoknak a mondatoknak, mantráknak, amelyek erőt adnak egy nehéz pillanatban: ezek pozitív irányba is vihetik a helyzetre való megküzdést!
Ez nem a véletlen műve, hiszen gyermekkoruktól kezdve történetekben értelmezünk magunkat, a világot, és magunkat a világban. A történetekből tanulunk, ezek által értelmezzük a konfliktusokat, a helyzeteket magunk körül, ezért nagyon nem mindegy, milyen történeteket szövünk a fejünkben a félelmeinkről és a megküzdésről, egyáltalán önmagunkról.
Van olyan mantrád, amit napi szinten használsz és sok mindenen átsegített már?
A húszas éveimben rengeteg minden történt velem: akkor kezdtem háborús terepre járni, de magánéleti turbulenciából is bőven kijutott... Nagyon magukkal tudtak ragadni az érzéseim! Ekkor jutott eszembe az a mantra, amelyet a mai napig gyakran felidézek magamban, eszerint: minden elmúlik. Ez borzasztó depresszívnek hat első hallásra, viszont általa megértettem, hogy bár lehet, hogy ebben a beszűkült tudatállapotban azt érzem, hogy a fájdalom örökké fog tartani, mégis képes voltam nemcsak átengedni magamon a nehéz érzéseimet, hanem őszintén hinni abban, hogy el fog még jönni az életemben a boldogság is, amit ugyanilyen elánnal élhetek meg, persze tudván, hogy az sem tart majd örökké!
