Mérő Vera: Egy nembináris ember lett az Eurovíziós Dalfesztivál győztese, és ez nem könyöradomány, hanem a teljesítmény elismerése
Az emberi jogvédők, emberi jogi aktivisták álma, hogy egy nap nem lesz többé szükség rájuk. Azért dolgoznak, hogy ne legyen szükség rájuk. Ez akkor lesz, amikor ha bárki azt mondja: meleg, zsidó, cigány, transz vagyok, a válaszként csak ennyi hangzik el: Oké, na és, kit érdekel?
Ezeket láttad már?
Az utóbbi években újra és újra fellángol a vita: miért kell minden, most készülő sorozatban egy LMBTQ-karakter a főbb szereplők között? Azt, hogy színesbőrűeknek, etnikai kisebbséghez tartozóknak miért van helye ugyanott, manapság már csak a szélsőségesek firtatják, kicsit is kulturált ember nem kérdez ilyet.
Pedig néhány évtizede még nagyon nem így festett a helyzet. Hogy mi változott? A gyakorlat, és azzal együtt a megszokás. Beljebb vagyunk, hiszen a ma élő legnagyobb filmsztár Zendaya. De közben mégis ugyanott vagyunk, mert amikor a Kis hableány új, élőszereplős változatában Arielt a fekete Halle Bailey alakította, irgalmatlan felháborodás következett. És éppen ez a balhé a bizonyíték arra, mekkora szükségünk volt egy fekete Arielre. Mert még mindig nem érkeztünk meg.
Hogy megértsük, mi az az út, amiről beszélnünk kell, és miért jó, ha mindenféle tulajdonságú emberek szerepelnek mindenfelé és közben díjakat is nyernek, és világos legyen, miért kell kiállni azért, hogy - egyenlő esélyekkel - elindulhassanak a megmérettetéseken, szükség lesz néhány kitérőre.
Honnan indultunk?
Kezdjük annak a történetnek a felfrissítésével, amelyet az idei Oscar-gáláról írt cikkemben is említettem: 1939-ben Hattie McDaniel, a rabszolgaságot romantizáló Elfújta a szél Mammy-jáért először zsebelhette be feketeként a legjobb női mellékszereplő díját. McDaniel és a kísérője a feketéknek elkülönített asztalnál kapott helyet, a diszkrimináció pedig a díjátadó után is folytatódott.
A fehér színész kollégák egy "feketéknek tilos" klubba mentek ünnepelni, ahová McDanielt nem hívták meg, igaz, be sem engedték volna. Ezután 50 évig egyetlen fekete nő sem nyert Oscar-díjat, legközelebb Whoopi Goldberg kapta meg az elismerést a Ghostban nyújtott alakításáért.
Folytassuk ott, hogy az ötvenes években Ella Fitzgerald nem léphetett fel Hollywood legnépszerűbb éjszakai klubjában, a Mocambóban. Marilyn Monroe, aki nagy rajongója volt Fitzgeraldnak, felhívta a tulajdonost, és közölte, ha leszerződteti Ellát, ő ott lesz minden este, ezzel óriási hírverést keltve a klub körül. A tulaj leszerződtete Fitzgeraldot, Marilyn pedig ígéretéhez híven ott ült minden este az első sorban.
Ezután sosem kellett kis dzsesszklubokban fellépnem. Nem mindennapi egy nő volt - egy kicsit mindig a kora előtt járt. És nem is tudott róla.
- mondta utóbb Ella Fitzgerald Monroe-ról.
Az is érdekes (ironikus) példa, hogy a Dallas első, 1978-80 körüli évadaiban a southforki személyzetet feketék alakították. Aztán akkorát fejlődött az amerikai píszí, akkorát, hogy a déli államban játszódó történetben különösen áthallásos - mit áthallásos, nyilvánvalóan a rabszolgaságra emlékeztető - felállás egyik epizódról a másikra nagyot változott: ezután a személyzetet mexikói színészek (Teresa és Raúl, ne kérdezzétek, miért tudom), játszották. Fekete karaktert persze ezután is legfeljebb olyan epizódszerepekben lehetett látni, mint rendőr, esetleg benzinkutas.
Időugrás következik: 1993-ban, a Kenneth Branagh-féle Sok hűhó semmiértben Denzel Washington alakította Padua bölcs és igazságos hercegét. Kilencéves voltam, észre se vettem Washington bőrszínét, csak azt, hoy mennyire jól áll neki a herceg karaktere. (Azért is jó a szereposztása a filmnek, mert nemcsak a herceg volt izgalmas színész választás Branagh részéről, Keanu Reeves is ritkán kapja a főgonosz szerepét.)
2008-ban Barack Obama lett az Egyesült Államok elnöke, 2009-ben pedig a bemutatták az első Disney-hercegnőt, Tianát a Hercegnő és a békában. Ne állítsuk, hogy a feketék mára nem szenvednek hátrányt a filmiparban - vagy bárhol máshol -, egy fenét nem, de nagyjából mindenki megszokta, hogy feketék az élet minden területén előfordulnak, és ez a világ rendje.
A token-fekete ma már majdhogynem simán csak egy színesbőrű karakter. (Token-fekete (meleg, zsidó stb.) az a személy, aki csak azért van ott, ahol van, hogy vele lehessen bizonyítani, milyen befogadó az adott közeg. A magyarban ezt a dísz- előtag jelzi nem túl ízlésesen.) Csupán százhúsz évvel az első fekete filmszínész 1903-as leszerződtetése után.
Itt említhetnénk még a blackface jelenséget (fehér emberek feketére maszkírozása, hogy eljátszanak egy fekete karaktert, akit játszhatna valóban fekete színész is), ami viszont már tényleg nincs, utoljára 2008-ban Angelina Jolie-t szedték szét, mert göndör parókában, “önbarnítóval” sötétített bőrrel játszott el egy élő, valós személyt. Ugyanabban az évben Robert Downey Jr is blackface-elt Ben Stiller Trópusi viharában, de mert az nyilvánvaló szatíra volt, és épp a hollywoodi rasszizmusnak szólt be, nem lett belőle ügy.
Szóval, bár tehetséges fekete színésznek lenni Amerikában még mindig nem pont ugyanolyan, mint tehetséges fehérnek, minden filmkészítő tudja, mi az, amire érdemes odafigyelni. Például arra, hogy ne essen abba a hibába, amelybe számtalan elődje: például ne kreáljon token-karaktereket. Pedig a token-személyek úttörő szerepe akkor is fontos (volt?), ha közben az érintett teljes joggal megalázónak érzi, hogy elsősorban token, másodsorban valaki, akit a rátermettsége juttatott lehetőséghez.
Mert a tokenek érték el, hogy mára az az ökölszabály, hogy ha akad alkalmas érintett, aki el tudja játszani a szerepet, ne fehéreket maszkírozzunk feketére, ne biológiai nőt mutassunk transznemű nőként. (2019-ben Scarlett Johansson kényszerült visszaadni egy már elfogadott szerepet, mert keményen kritizálták, amiért biológiai nőként egy transz karaktert akart eljátszani, miközben rengeteg transznemű színész lett volna alkalmas a munkára.)
Lehet persze azon vitatkozni, hogy ne az játssza-e inkább az adott szerepet, aki a legjobb benne, függetlenül attól, mi van a lába között és mióta, kihez vonzódik, milyen vallású, és a többi, tényleg, emellett is szólnak erős érvek. Jó, a blackface-t - ugyanígy a zsidósnak szánt műorrot, a maszkkal húzott ázsiai szemet stb. - nem tudom semmivel sem megmagyarázni, mert az olyasmi, ami látszik az emberen, ha akarja, ha nem, így “eljátszani” nincs sok értelme.
Igaz, erre fel lehet hozni a Bridgertont, ahol feketék játszanak kétszáz évvel ezelőtti brit arisztokratákat, azonban nem tartom érvényes érvnek, hogy ez elmosná a rabszolgaság szégyenét (ez volt a kritikus érintettek érve), és hiteltelennek sem gondolom (ez meg mindenki másé), hiszen a történet egy fiktív Angliában játszódik, nem célja és nem is feladata a történelmi hitelesség. Sőt, szerintem pont azt mutatja meg, hogy a csudába, lehetett volna így is.
Vannak az (esély)egyenlőségi, méltányossági törekvéseknek olyan hajtásai, amelyeken lehet vitatkozni, és lehet róluk azt mondani, hogy kontraproduktívak. Ahogy például hajlok arra is, hogy a közös kultúránk értelmetlen megcsonkításának tekintsem a remekművek eltörlését ahelyett, hogy csak az alkotójuk megítélése változna annyival, hogy megemlítjük, hogy nem voltak jó emberek vagy csináltak szörnyű dolgokat.
E rövid felvezető után térjünk rá az Eurovízióra. A svájci Nemo (Nemo Mettler) The Code című dalának performansza egy hangyabögyörőnyit sem lógott ki a varieté műfaj százéves történetéből, Bob Fosse Kabaréjában ugyanúgy elfért volna Liza Minelli, mint a Moulin Rouge-ban Nicole Kidman mellett. A fanyalgóknak legfeljebb az lehetett irritáló, hogy Nemo nemcsak színpadi showelemnek szánta a púderszín szatén minit és a pink-narancs tüllbolerót, hanem az identitását is kifejezte ezzel.
Hogy ő történetesen egy nembináris nemi identitású ember. Nembináris, vagyis olyan, aki nem kizárólagosan férfiként vagy nőként azonosul, beleértve azokat is, akik semmilyen neműként nem azonosulnak, a férfitól és nőtől eltérő neműként azonosulnak, vagy egynél több neműként azonosulnak. Nem olyan bonyolult, érteni sem kötelező, elég elfogadni.
Pont, ahogy Bobby tette a fent kissé megkritizált Dallasban. A sorozat becsületére legyen mondva, hogy az egyik korai, ‘79-es epizódban Lucy Ewing vőlegényéről kiderül, hogy meleg, és a lány nagybátyja, Bobby, igazi pozitív hőshöz méltóan, üzleti érdek ide vagy oda, megértéssel, együttérzéssel és elfogadással vette tudomásul, hogy Kit a saját neméhez vonzódik, ezért nem veheti el Lucy-t. Bobby azt mondta a fiúnak, hogy ő ezt nem érti, de érzi, mennyire nem lehet könnyű, és csak kívánja, hogy ne legyen olyan nehéz, mint amilyennek tűnik.
Az idealizált cél az lenne, hogy Nemo - és a többi, kisebbségi csoportokhoz tartozó ember - díjára ne token-díjként tekintsünk. Ez nem könyöradomány vagy fájdalomdíj, hanem a teljesítmény elismerése, és legyen is az. Esetünkben felmerültek vádak, hogy a második helyezett horvát versenyző a Scootert idéző módon macsó előadásával identitáspolitikai okokból nem nyerhetett. Hát… Mindenki tekintse meg a Lady Lasagnát a The Code után, és döntse el maga.
A tokenség egyetlen elfogadható célja, hogy megszokjuk, hogy bárki lehet herceg és hercegnő, államelnök vagy Nobel-díjas, hogy természetes legyen a lehetőség megadása, de ha az megvan, döntsön a teljesítmény, és tényleg csak az. Idáig azonban még mindig hosszú út vezet.
Nem tudom jobban összefoglalni mindezt, mint maga Nemo az Eurovízió színpadán:
Több együttérzésre, több empátiára van szükségünk, meg kell hallgatnunk a másikat, meg kell próbálnunk megérteni ahelyett, hogy csak beszélnénk egymásról. Remélem, ez a győzelem egy lehetőség arra, hogy sokáig emlékezzünk erre.
„Örököljük a generációs félelmeket, amik megmutatkoznak az arcon” - beszélgetés dr. Dalmy Julianna arc- és testelemzővel