Mérő Vera: „Miért csak most jutott be a parlamentbe az első Down-szindrómával élő nő?”
Spanyolország megválasztotta első Down-szindrómás parlamenti képviselőjét. Mar Galceránt néhány napja szavazták be Valencia regionális közgyűlésébe, az ország keleti részén.
Ezeket láttad már?
Mar Galcerán az első genetikai rendellenességgel élő, Down-szindrómás személy, aki valaha bekerült egy regionális vagy nemzeti parlamentbe Európában. Hogyhogy az első, és miért csak most?
Nem ránk tervezett világban élünk
Járj egy mérföldet az ő cipőjében! - szól a mondás, amelynek mélyebb jelentéséről érdemes sokat és jól beszélgetnünk. Miért fontos, hogy amikor szabályokat alkotunk, az asztalnál mindenki helyet kapjon, akiket a szabályok érinteni fognak? A kézenfekvő, minden érzelgős érvelést félretevő érv erre az, hogy betartható - és betartatható - szabályokat csak így lehet hozni.
Még akkor is, ha a társadalom legkisebb egységén, a családon belül gondolkodunk: a gyerekek sokkal hajlamosabbak elfogadni és betartani a szabályokat akkor, ha azok meghozatalakor az ő véleményüket is meghallgatták. Így működik az ember: nem szereti, ha a feje fölött döntenek az életéről, ha a döntéshozatalban nem jelennek meg az ő szempontjai. A parlamentáris demokráciában alapvetés, hogy mindenkit meg kell hallgatni.
Azonban a társadalmi együttélés messze nem csupán a szabályokról és azok betartásáról szól. Az is fontos - vagyis a legfontosabb -, hogy mindenkinek ugyanolyan esélye legyen a boldog életre. A többséget alkotóknak éppúgy, mint a valamilyen okból másoknak, kisebbséghez tartozóknak. Ahhoz, hogy ez így legyen, mindenkinek helyet kell kapnia az asztalnál.
Talán hallottatok már arról, hogy a világunk mérnöki szinten a férfiakra van tervezve. A buszon a kapaszkodókat az átlagos férfi testmagassághoz lőtték be, az autók töréstesztjében az átlagos férfitestet imitáló bábukat használnak - ezért a nőknek közel 50%-al nagyobb esélye van például az öv okozta, súlyos sérülésre -, az irodákban a nők fagyoskodnak, mert a légkondit a férfi hőérzékeléshez állították.
Azt tudtátok, hogy a nők nem kevésbé ügyesek, ha mondjuk fúrógépet kell használniuk, csak sokáig nem léteztek nem bazinehéz kézifúrók? Ahogy az idősek sem voltak alkalmatlanok a mobiltelefonok használatára, csupán nagyobb gombokra volt szükség. Ahogy a nem neurotipikus emberek (például autisták) is be tudnak menni a szupermarketbe, ha vannak úgynevezett csendes órák, amikor nem üvölt a zene és nincsenek hirtelen, hangos zajok.
Te sem szereted ha korlátoznak, ugye?
Évekig csak fogtam a fejem, amikor a pesti kisföldalattival utaztam, mert mindig eszembe jutott, hogy kerekesszékkel az egyik végállomáson le lehet jutni a peronra, a vonal másik végén - és a köztes megállóknál - viszont a kijutás már nem volt megoldott. (Sokhelyütt most sem az.) Sokszor szórakoztattam magam azzal, hogy azt striguláztam, hányféleképpen szívatja meg a vakvezető aszfalt sáv a ráutaltakat.
A Fővám tér volt a kedvencem, ahol arccal egyenesen a Csarnok falának viszi - talán már megcsinálták, rég jártam arra - a fehér bottal közlekedőket a “segítség”, de azok az esetek is nagy favoritjaim, amikor a köznyelvben »Demszky-karónak« nevezett parkolásgátló oszlopok ágyékmagasságban található gömbfejének navigálta a bordázott sáv azt, aki ráhagyatkozott.
Ez van, amikor nem az érintettek bevonásával keresünk megoldásokat. Meg amikor tessék-lássék megoldások születnek, olyanok kivitelezésében, akiknek nem fontos, hogy ezek működjenek is.
Mindezt végiggondolva talán nem kell tovább magyarázni, miért fontos, hogy a döntéshozatalban is jelen legyen a sokszínűség, hogy a “férfiklub” (fehér, heteró, minimum középkorú és középosztálybeli) helyett ott legyen a felearányú női képviselet, a tíz százalék körüli LMBTQ és roma származású résztvevő. Meg az is világos talán, hogy az nem egyenlőség és főleg nem méltányosság, ha a többségnek éppen megfelelő megoldások születnek.
Hogy miért fontos, hogy amikor felcaplatunk az önkormányzat harmadik emeletére, mert sor van a szűk ajtajú lift előtt, eszünkbe jusson, hogy egy átlagos kerekesszékkel hiába várja ki valaki a sort, nem fér be a liftbe, a harmadikra meg nem fogja felcipelni senki, így a legegyszerűbb ügyeit sem tudja elintézni.
A többség sokat tanulhat a kisebbségtől
Azonban, ha a parlamentben ott ül valaki, aki képviseli azon kisebbség érdekeit, amelyhez maga is tartozik, az nem csak azért jó, mert a csoport szempontjai is megjelennek. Hanem azért, mert a többség akkor érti meg, hogy mi mindenre képesek azok, akik valamiben mások, mint a társadalom domináns szereplői, ha látja őket, miközben teszik a dolgukat. És igen, ehhez szoktatni kell a többségi társadalmat.
Hogy a kifutókon nemcsak a sovány modelleknek van helye, hanem az átlagos vagy molettebb alkatúaknak is, hiszen ők is hordanak ruhát. Hogy egy nő is lehet építésvezető, sőt, akár jobb munkaszervező is, mint a férfi társai. És hogy például a Down-szindrómával élő személy sem feltétlenül küzd szellemi kihívásokkal, csupán kicsit talán máshogy beszél és talán hordoz bizonyos jellegzetes külső jegyeket, de amit mond, ugyanúgy érvényes és fontos.
A társadalom legtöbb igazságtalansága az abból fakadó türelmetlenség következménye, hogy a többség nincs “hozzászoktatva” az egyes kisebbségek sokszínűségéhez. És hogy ahelyett, hogy azt látnánk, mennyi mindenre képes az, aki valamiben más, azt képzeljük - mert ez nem a valóság -, hogy a másság negatívum, akadály, olyasmi, amit jobb elrejteni.
Pedig a másság - sokkal pontosabban: sokszínűség - láthatósága, el- és befogadása nemcsak az érintettek életét teszi élhetőbbé, hanem mindenkiét. Mert az elfogadás, a befogadás mindannyiunkat gazdagít.
