Mérő Vera Gisèle Pelicot könyvéről: „A gyógyulás nem felejtést jelent, hanem feldolgozást”

Ez a fordulat jól látható Renner Erika esetében is, amikor a róla szóló könyv megjelent. A történet nyilvánossá válása itt nem egyszerű médiaesemény volt, hanem pszichológiai és morális átrendeződés: az a pont, ahol az addig tárgyiasított — vagy tárgyiasított —, mások által elbeszélt karakter visszalépett a saját narratívájának középpontjába. A különbség látszólag finom, valójában azonban döntő: nem róla beszélnek többé, hanem ő beszél.

Hasonló folyamat figyelhető meg Gisèle Pelicot esetében is, akinek nemrég jelent meg Nem az én szégyenem - Himnusz az élethez című életrajzi kötete. Pelicot következetesen elutasítja, hogy identitása az áldozat szerepében rögzüljön, és ugyanilyen határozottsággal utasítja vissza azt az elvárást is, hogy életének öt évtizedét utólag az ellene elkövetett — valóban megrendítő és bűnös — cselekménysor határozza meg.

Az a tény, hogy férje éveken keresztül elkábította, megerőszakolta és másoknak is kiszolgáltatta, történeti tény. Ám ez nem azonos azzal a szubjektív, megélt valósággal, amelyben ő élete döntő részében boldog, szeretett és szerető nőként létezett.

Pelicot ragaszkodik ahhoz, hogy ez a kettősség nem feloldhatatlan ellentmondás, hanem ugyanannak az életnek két, egymástól nem független, mégsem egymást kioltó vagy meghatározó rétege. Az élettörténet nem redukálható sem a bűncselekményre, sem arra a tragikus szerepre, amelyet a társadalmi képzelet hajlamos ráosztani. A kontroll visszaszerzése ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy nem engedi, hogy mások — a sajtó, a közvélemény, a morális ítélkezés — határozzák meg, milyen minőségű életet "illik” élni egy ilyen múlt után. (Nem véletlen például, hogy Pelicot mindig adott rá, hogy a tárgyalóteremben kívül-belül sugárzó eleganciájú nőként jelenjen meg, nem összetört, megalázott áldozatként.)

Mérő Vera: „Azt szeretnénk elérni, hogy többé egy bíró se mondhassa, »a beleegyezés hiánya még nem erőszak«”

Az, hogy ma új társa van, hogy örömöt talál a mindennapokban, és hogy nem mond le arról az életigenlésről, amelyet saját, eredeti karaktere alapvonásának tekint, nem a múlt tagadása, hanem annak tudatos integrálása. (Ebben is meghökkentő a hasonlatosság közte és Renner Erika között, az ő hitvallása is éppen ez: „Mert élni szép.”) Nem engedi, hogy az őt ért erőszak az ő egész történetére rátelepedve határozza meg a múltját, a jelenét és a jövőjét is.

A gyógyulás ebben az értelemben nem a felejtés aktusa, hanem a jelentés visszavétele: annak kimondása, hogy a történet értelmezésének joga egyedül őt illeti meg. És talán valóban itt kezdődik a továbblépés — ott, ahol az ember képes kijelenteni, hogy a saját történetében nem hajlandó lemondani az egyes szám első személyről.

A narratíva visszavétele nem egy gondosan fertőtlenített, morálisan kifogástalan önéletrajz megírását jelenti, hanem annak vállalását, hogy az ember önmagát a maga teljességében mutatja meg: nemcsak az elszenvedett sérelmeket, hanem a szépségeket, a hibákat, a vágyakat, a tévedéseket és az ambivalenciákat is. Ez a teljesség ugyanis nem gyengíti a hitelességet, hanem éppen ellenkezőleg: visszaadja az emberi arányokat és árnyalatokat. Mert árnyalatok nélkül a történet elidegeníthetővé válik attól, aki megélte azt.

Narratív gyógyulás

Gisèle Pelicot a könyvében nem óvatoskodik. Nem próbálja úgy szerkeszteni a múltját, hogy az megfeleljen egy kívülről elvárt erkölcsi mércének. Megírja például azt is, hogy évtizedekkel korábban házasságon kívüli viszonyt folytatott egy kollégájával. Nem azért, mintha ez bármiféle oksági kapcsolatban állna azzal, amit vele szemben később elkövettek — és végképp nem azért, hogy önigazolást vagy ne adj’ isten felmentést keressen a (gyerekként súlyosan bántalmazott) férjének —, hanem mert nem hajlandó úgy beszélni az életéről, hogy abból a társadalmi elvárásoknak megfelelően kiszűrje a kényelmetlen vagy vitatható részeket.

Az egyik legkegyetlenebb, mégis legmakacsabbul fennmaradó elvárás ugyanis az, hogy az áldozat erkölcsileg makulátlan legyen; mintha az együttérzés feltétele a hibátlanság volna, és mintha a legkisebb múltbeli esendőség is relativizálná az ellene elkövetett bűnt.

Pelicot ezzel szemben ragaszkodik ahhoz, hogy a személyisége és a helyzete nem szűkíthető sem a szenvedéseire, sem a hibáira. Az a tény, hogy volt szerelmes, volt hűtlen, volt boldog, volt tudatlan, volt megcsalt és volt megerőszakolt, nem egymást kioltó állítások sora, hanem egyetlen, összetett élet különböző rétegei. Ebben a megközelítésben az emberi bonyolultság és összetettség nem gyengíti az áldozatiság tényét, hanem keretet ad neki: megmutatja, hogy az erőszak soha nem egy elvont figurát ér, hanem egy sokszínű, autonóm személyt.

Giséle Pelicot lányának megrendítő vallomása: „Egyszerre vagyok áldozat, és az elkövető gyermeke”

Abban a döntésben pedig, hogy nem engedi a vélt vagy valós szégyent identitásformáló erővé válni, valóban a kontroll visszavételének egyik legmélyebb formája rajzolódik ki. Nem a múlt eltörléséről van szó, hanem arról, hogy a teljes igazság — a maga ellentmondásaival együtt —, az ő nyelvén és az ő hangsúlyaival váljon megismerhetővé. A gyógyulás ebben az értelemben nem felejtés, hanem beszédaktus: annak kimondása, hogy a szégyen nem veheti át a narrátor helyét. Az elbeszélő én marad az, aki meghatározza, mit jelent a történet.

Gisèle Pelicot soha nem akart sem ikon, sem hős lenni, a nyilvánosság nem ambíció volt számára, hanem szükségszerű következmény. (És ha zavartalanul élhette volna a maga átlagosnak mondható életét, — ahogy Renner Erika esetében — soha nem derült volna ki, micsoda lenyűgöző formátum is ez mára ikonnak számító asszony.)

Amikor úgy döntött, hogy a tárgyalóterem ajtaját megnyittatja a sajtó előtt — ami a francia jogrend szerint kizárólag az ő hatásköre —, ez a döntés egyszerre volt stratégiai és egzisztenciális természetű. Stratégiai abban az értelemben, hogy felismerte: mintegy félszáz vádlottal áll szemben, akik a saját szabadságukért küzdve minden nemtelen eszközt felhasználnak majd, hogy hiteltelenítsék, hogy szétmarcangolják, hogy megkérdőjelezzék a szavát és a személyét.

Mérő Vera: „Mégiscsak létezik kollektív lelkiismeret Magyarországon”

És egzisztenciális abban az értelemben, hogy szó szerint létszükségletté vált a számára, hogy megváltoztassa, miként beszél róla a sajtó és a közvélemény. Ne egyszerre sajnálkozó, infantilizáló hangnemben, "szegény asszonyként”, és közben gyanakvó, felelősséget firtató tónusban, mintha az volna a valódi rejtély, hogyan "nem vette észre” tíz éven át a rendszeres elkábítást és a vele szemben elkövetett erőszakot. Hanem úgy, ahogyan és akiként ő megélte mindazt, ami vele történt.

Mártír helyett analitikus szerző

Ez a kettős nyomás — a vádlottak várható agresszív védekezése és a közvélemény bizalmatlansága vagy egyszerű meg nem értése — vezethette oda, hogy vállalta azt, amitől leginkább tartott: az arccal való jelenlétet, a névvel és testtel való kiállást, annak tudatában, hogy élete hátralévő részében sokan mindenekelőtt egy szörnyeteg áldozataként fognak rá tekinteni. Ugyanakkor aki elolvassa a Himnusz az élethez című kötetet, nem egy mártírt, nem egy passzív szenvedőt lát, hanem egy gondolkodó, analitikus, nyelvileg is erős szerzőt, aki saját tragédiáját nem izolált eseményként, hanem összetett emberi és pszichológiai kérdések felől közelíti meg.

Pelicot nem pusztán elbeszéli, mi történt vele, hanem megpróbálja körüljárni azt a nehezen felfogható kettősséget, amelyben a féltés, a gondoskodás látszata és a tudatos pusztítás egymás mellett létezhetett; azt kutatja, miként lehetséges, hogy valaki, aki egykor szerette — és a maga beteges módján ma is ragaszkodik hozzá —, ugyanakkor módszeresen tönkreteszi a másikat.

Mérő Vera: Kanye West nemcsak a feleségét alázta meg, de a feminista aktivizmust, a művészetet és téged is

Ez a megértésre irányuló törekvés nem felmentés és nem relativizálás, hanem kontrollgyakorlat: annak a kísérlete, hogy a történetnek ne pusztán passzív elszenvedője legyen, hanem értelmezhetővé is váljon az ő fogalmai szerint. Ebben a pontban különösen erős a párhuzam Renner Erika megélésével, akinek története a Lúg című könyvben vált széles körben hozzáférhetővé. Mindkét esetben jól látható, hogy a narratíva visszavétele — a saját történet saját nyelven való elmondása — nem pusztán terápiás aktus, hanem kulturális beavatkozás is: a társadalmi beszédmód, az áldozathibáztató reflexek és az erőszakkal kapcsolatos kollektív képzetek átalakításának eszköze.

Renner egyszer úgy fogalmazott, hogy az olvasók szorgos hangyaként hordják szét az ő fájdalmát, s így abból neki egyre kevesebb marad; egy másik alkalommal pedig — tudva, mennyire paradox módon hangzik — azt mondta, hogy látva a társadalmi szolidaritás erejét és mindazt a segítséget, amelyet a kiállása másoknak adott, képes kimondani: valamiképpen mégis volt értelme annak, ami történt.

És talán ez az a pont, ahol a gyógyulás nem felejtést jelent, hanem feldolgozást.