Vajon miért vagyunk irigyek, és mit tehetnénk ellene?
„Jaj te olyan rohadt mázlista vagy mindenben!” Halljuk vagy éppen mondjuk gyakran. De vajon miért gondoljuk így?
Ezeket láttad már?
Egyáltalán minden irigység káros? Vagy akár konstruktívan hasznos és motiváló érzéssé is válhat?
Olyan vagyok, amilyen
Neveltetésemnek köszönhetően még kamaszként is szófogadó és felelősségteljes lány voltam, aki tényleg senkit sem utált soha. Aztán bekerültem az egyetemre, és néhány hónap múlva döbbenten vettem észre, hogy valami nagyon rossz érzés költözött a szívembe: az irigység. Volt ugyanis egy maroknyi lány az évfolyamon, akik minden tanárral bratyiztak. Mindenben előnyt élveztek, nem kérték számon őket, ha nem jelentek meg egy-egy kötelező gyakorlaton, és a szóbeli vizsgákon is mindig átmentek, még akkor is, ha semmit sem készültek.
Egy idő után már rájuk sem bírtam nézni, és ez borzasztó érzés volt. Nem ilyennek ismertem magam. Végül föltettem a kérdést: szeretnék-e olyan lenni, mint ők? A válasz pedig egyértelműen az volt, hogy nem. Igazából örültem, hogy a valódi erőfeszítéseim alapján ítélnek meg a tanárok. Onnan kezdve nem foglalkoztam a kiváltságosokkal, nem dühítettem föl magam azzal, hogy ki milyen extraelőnyt élvez. Inkább a saját munkámra koncentráltam, és olyan emberekkel vettem körül magam, akik úgy gondolkoznak és élnek, mint én. Ez azóta is így van, és ezzel a stratégiával rengeteg lelki szenvedéstől kímélem meg magam felnőttként is. Ildi (31)
Lennél a helyemben?
A sors úgy hozta, hogy csinosnak születtem, akinek még az észbeli képességeivel sincs gond. Életem során nagyon gyakran mindezekért mélységesen szégyellnem kellett magam. Sokan alapból beképzeltnek és felszínesnek tartottak, anélkül, hogy valaha egyetlen szót is váltottak volna velem. Ez különösen azért fájt, mert a környezetemből mindenki tudta, hogy van egy nagyon súlyos autoimmun betegségem, ami rengeteg szenvedéssel járt mind fizikailag, mind pszichésen. Az, hogy ennek ellenére sportoltam, szerettem csinos ruhákat hordani, és fontos volt számomra, hogy jó tanuló legyek, nem valamiféle kevélység volt, hanem igyekezet arra, hogy minden abnormalitásom ellenére normális életet élhessek.
Az egyetemen volt egy nagyon jó barátnőm. Egy buliban összejöttem az iskola ügyeletes szívtiprójával, aki történetesen egy kedves fiú is volt egyben. Egy hét múlva pedig sürgősségi mentő vitt be a kórházba. Onnan cseteltem a barátnőmmel, és izgatottan írtam neki, hogy képzelje el, a srác meglátogatott. Mire ő képes volt azt bepötyögni, hogy: jaj, te olyan rohadt mázlista vagy mindenben! Megkérdeztem, hogy ezt most komolyan írta-e, de nem válaszolt, és napokig nem is jelentkezett. Szerencsére azóta vannak új és igaz barátaim, de mindig elgondolkodtat, amikor irigységet látok magam körül, vagy akár én leszek irigy valakire, hogy sosem tudhatjuk, milyen élete van a másiknak valójában. Anett (27)
Emeld fel a hangod!
A napokban a kezembe került Almási Kitti Irigység, kibeszélés, rosszindulat című könyve, amelyben leírja, hogy ha az igazságérzetünk szólal meg, az nem jelenti azt, hogy irigyek vagyunk! Eszembe jutott, hányszor éreztem magam rosszul, amiért kiakasztott a munkahelyemen olyan emberek gyors sikere, akik semmit nem tettek le az asztalra, csak jól helyezkedtek. Persze a világ mindig is ilyen lesz, ezt el kell fogadnom. Az igazságtalanságokat azonban nem, és ahol lehet, igenis fel kell emelnem a hangomat. És nem csak magamért, hanem más emberekért is. Főleg azokért, akik saját maguk nem tudják kiharcolni az igazukat. Tényleg úgy gondolom, hogy a mai világban mindenkinek ezzel a szemlélettel kellene élnie. Orsi (32)
