„Éveken át kizsákmányoltam magam, és ezt másoknak is hagytam” - Egy kiégés története

Visszakerestem, pontosan 11 évvel ezelőtt hallottam először a kiégés kifejezésről, meg arról, hogy van olyan, hogy valaki kicsekkol az addigi életéből. A Samba című filmben Charlotte Gainsbourg játssza a kiégett üzletasszonyt, aki sabbaticalra megy és önkéntes szociális munkásként kezd dolgozni – itt találkozik az Omar Sy alakította bevándorlóval. Izgalmas, romantikus, hajj de kipróbálnám egyszer gondolat futott át az agyamon a moziban ülve, de el is hessegettem, hiszen álmaim munkájában és valóságában léteztem: divatstylistként dolgoztam egy női magazinnál.

Egy bökkenő azonban van az álommunkákkal – észre sem veszed, hogy éjjel-nappal, a hét minden napján dolgozol. És ezzel sincs semmi baj, hiszen imádod, szereted, sosem volt jobb az életed, mindig erre vágytál – szavak és mondatok, amiket később már kicsit megfásultan, fogcsikorgatva, de továbbra is magadat győzködve mantrázol. Tapasztalatom szerint súlyosító körülmény, ha kreatív területen dolgozol – legtöbbünk nem tanulja meg, hogy ne adja bele szívét-lelkét a projektekbe, hogy ne haljon bele egy picit minden egyes alkotásba, miközben a másik oldalról körülbelül ugyanez az elvárás: légy kreatív, legyenek ötleteid, lehetőleg már tegnapra.

Sokszor emlegettem hasonlatként, mintha létezne egy csap a fejemen, ami nyilvános, a „köz” számára fenntartott, bárki jöhet és nyitogathatja, majd számon kérhet, miért nem ömlik belőle rögtön az ötlet. Sok éven át zsákmányoltam ki magamat munkamániával, hiányzó önvédelemmel, maximalizmussal és azzal, hogy mindezeket másoknak is hagytam. Ahogy talán közgazdasági kifejezéssel szokták mondani, output az volt, de semmi input. Fogalmam sem volt, hogy töltekezni kellene, megállni picit, kikapcsolni, eltávolodni, mert még úgyis lehetsz a munka hőse, meg építhetsz karriert.

A kiégés első jelei

Az első jelek egyébként karrierem egyik legsikeresebb időszakában jelentkeztek: idegesíteni kezdtek az emberek, fárasztottak, türelmetlen és „szemforgatós” lettem. Ha egy újabb feladatot kaptam, sírás kerülgetett, nem az izgalmas kihívást, csak a problémát, a nyűgöt láttam benne. Anélkül, hogy különösebben átbeszéltük volna, mi történik velem, a pszichológusom ekkor hosszabb szabadságot javasolt.

6 apró, de hatásos módszer, ami megvéd a kiégés ellen a pszichológus szerint

Emlékszem, hirtelen felindulásból bementem egy Neckermannba és befizettem magam két hétre Rodoszra, egyedül. All inclusive ellátás, tengerpart, napfény, homok, én meg a szobában aludtam egy héten át, csak enni mentem ki, meg pár órát olvasni délután a parton. Őszinte leszek: borzasztó élmény volt, nem volt kivel beszélnem, a hatalmas szállodában én voltam az egyetlen, aki nem a párjával vagy a családjával jött.

Visszatérve újra munkába álltam és semmi sem változott, és én sem változtattam. A covid, ha lehet, rátett még egy lapáttal, hiszen mit csinál az az ember, aki úgy dolgozik, hogy sok ember egyidőben, egy helyen van és közösen létrehoznak valami újat? Nem voltak fotózások, csak a félelem volt és egyfajta bénultság: mégis hogy lehet akkor ezt ebben a helyzetben folytatni? Ahogy mindenhol, az én akkori kiadómat sem kímélte ez az időszak, megszorítások, leépítések és megvonások következtek.

A divat másodlagos, de inkább sokadlagos jelentőségű témává vált, velem egyetemben. Kettős időszak volt: nem is kaptam lehetőséget, de már nem is kardoskodtam érte. Egy online előadást hallgatva jöttem rá egy késő őszi délután, hogy nincs tovább számomra, elértem az addig sosem hallott kiégés ötödik fázisát, véglegesen kiégtem. Megvolt a diagnózisom, már csak kezdenem kellett vele valamit.

Úgy mondtam fel és hagytam ott a divat világát, mint aki egy száguldó autóból ugrik ki, anélkül hogy kérné, lassítsanak a kedvéért. Egy évig próbáltam munka mellett gyógyulni, a párom cégénél helyezkedtem el. De továbbra sem voltam jól, egyre feszültebb, idegesebb voltam, egy kitörni készülő vulkán. Be kellett látnom, hogy egyetlen megoldás létezik számomra: a teljes kicsekkolás.

Sabbaticalon lenni olyan, mintha lecsatlakoznál az élet pezsgő folyamáról, helyette önkéntes karanténba vonulsz, miközben az a nagybetűs meg elrohan melletted. De a covid időszakkal ellentétben most egyedül vagy, a saját szorongásaidba, depressziódba, gyászodba zárva. Az első pár hónap csendesen telt, alvással és sorozatokkal ütöttem agyon a megállt időt. A szégyen lett állandó társam, egy hang belül folyamatosan kudarcot kiáltott, lúzernek, a társadalom haszontalan tagjának hívott. Bujkáltam a barátaim és az ismerőseim elől, bénulva ültem otthon és kényszeresen próbáltam magamat győzködni, jól tettem amit tettem.

Amikor tudod, hogy ez tényleg kiégés

Cseppnyi büszkeség sem volt bennem, nem éreztem hogy na, végre most teszek magamért valamit, micsoda bátorság, micsoda kurázsi. Önsegítő könyvvel próbálkoztam, de az első feladatnál sírógörcsöt kaptam: egy ideális napot kellett eltervezni, leírni. Nem túlzok, napokig próbáltam túljutni a felkelek reggel mondaton – akkor jöttem rá, a kiégés nem más, minthogy elveszted a jövődet, a reményedet, a mindent, csak egy fekete alagutat látsz, fények nélkül. Aki ilyen állapotba kerül, ott nincsenek tervek, ott nem lehet arról beszélni, mi lesz jövő héten, jövő hónapban, következő évben. Ott csak túlélés van, nehéz lélegzések, órákon át tartó vigasztalan sírások és a magány, a szó legmélyebb értelmében.

Egy magyar pszichológus 4 módszere, amivel évek óta képes visszaszerezni a mentális energiáját

Fél év telt el így, önvádban, önmarcangolásban, miközben gyászoltam azt a munkát, amire az életemet tettem fel, nem mellesleg sirattam az elveszettnek hitt kreativitásomat. Egy baráti, sírós-nevetős őszinte beszélgetés után támadt először kedvem valami olyasmit csinálni, amit régóta először kreatívnak lehetett nevezni. Blogírásba kezdtem, Kiégésnapló címmel, titokban, félve, de ahogy teltek a napok, hetek és szaporodtak a bejegyzések, egyre lelkesebben. Hányingeremet leküzdve Instagram oldalt is indítottam, ahova magam készítettem a képeket – ezt egy újabb mérföldkőnek könyveltem el, jelentős lépésnek az addigi nihil után. Ősszel pedig összeszedve minden bátorságom, írókurzusra jelentkeztem a Péterfy Akadémiánál.

Új célok, új élet

Az írás segített, bár régi szokásomhoz híven arra is használtam, hogy magamat ostorozzam és megkérdőjelezzem a tehetségem. Terápiának és egyben munkának tekintettem, az egyetlennek, ami keretezni tudja a napjaimat. Mert ezt leszámítva darabjaimra hullottam, néha nem tudtam elszámolni órákkal vagy akár napokkal, felpörgetett és enervált, borúlátós időszakok váltották egymást.

Mivel alig volt bevételem, a szociális életem beszűkült - szükség idején jön rá az ember, milyen kevés is elég. Barátságaim szűntek meg, elmaradtak a régi kollégák, talán nem volt mondanivaló, talán szégyen, talán érdektelenség okán, nem tudom. Nekem nehéz lett tartani az élettel az iramot, újra azzá a tinédzserré váltam lélekben, aki bizonytalan idegen vagy akár ismerős társaságban is.

Fáradtság vagy kiégés? 4 jel, hogy nagyobb a baj, mint gondolnád

Letelt egy év, aztán elkezdődött egy új, de belül semmi, azaz nem sok változott. Megoldásom továbbra sincs, a fény talán pislákol az alagútban, de igen hektikus az áramellátás, akármi kibillentheti. Visszalöktem magam egy olyan startvonalra, aminek nem látom a helyét a térben, nincs mihez viszonyítanom. Vannak olyanok, akiknek könnyen megy a váltás, akik ha elesnek, felállva megrázzák magukat és elindulnak a másik irányba.

Ha ezt vesszük alapul, én most nem találom a belső iránytűmet. Egy kiégett kreatív szakember újbóli próbálkozása vagyok, továbbra is enyhe szégyenérzettel és még nagyon sok kilométerrel magam előtt. Talán már unalmas is lehet, annyit beszélek, írok, posztolok a kiégésről, de csak azért, mert pontosan tudom, milyen mélységes kútba tud taszítani és mennyire nehéz abból kikecmeregni. És egy dolgot nagyon megtanultam: senki, de senki nem fog rád vigyázni, nem fogja helyetted megelőzni, hogy bele ne ess a kútba! Azt csak te tudod megtenni!