előfizetésem
Hírlevél
Ha a férfi válik, sajnálni kell, de ha a nő teszi, akkor az ő hibája?
Minden ötödik házasság válással végződik, és sok esetben a nők viselik magukon az ítélkező tekintetek súlyát, a gyerek vagy gyerekek nevelését, miközben a jog sem védi őket megfelelő formában. Dusík Borik egy kreatív PR-ügynökség vezetője valamint kommunikációs szakember saját meghurcoltatását vetette papírra Válok, válsz, válunk című kötetében.
Dusík Borival a könyv kapcsán beszélgettünk a válást körülölelő stigmákról, a nők hibáztatásáról és arról, hogyan lehet visszatalálni az embernek önmagához.
A könyv egy olyan nőnek a munkáját tükrözi, akit bár nagyon megbántottak, ezt ő mégis a saját javára tudta fordítani. Hogyan született meg az ötlet, hogy egy ilyen személyes dolgot mások elé társz?
2023-ban kiderült számomra, hogy már hárman vagyunk a kapcsolatunkban. Nem ez volt az egyetlen problémánk, és én már korábban szorgalmaztam, hogy váljunk el, de ő addig nem tudta ezt meglépni, ameddig az egyik kapcsolatból nem ugorhatott egy másikba. Elköltöztünk a lányommal, és ekkor egy elég sötét helyen voltam mentálisan. Jártam pszichológushoz, amit ilyen helyzetben mindenkinek tudok ajánlani, de a válás elején nem voltam abban az anyagi helyzetben, hogy egyszerűen annyit tudjak menni, mint amennyire szükségem lett volna.
Eljutottam arra a pontra, hogy nem voltam benne biztos, hogy érdemes életben maradni. A szakmám végső soron az, hogy írok, így hát a terápia kiegészült az írással. Ez a napló csak egy napló volt, mígnem elkezdtek az ismerősi körömben hozzám fordulni, hogy ők is válnak, és adjak nekik tanácsot. Alapvetően én nem szeretek tanácsokat osztogatni, de röviden annyit mondtam nekik: jó ügyvéd, és tedd rendbe a pénzügyeidet. Minden másban magadnak kell rájönnöd, hogyan szeretnéd csinálni.
Közben azért ott motoszkált a fejemben, mégis milyen jó lenne erről beszélni. Majd minden ilyen kapcsolódás után észrevettem, hogy a naplóm egyre strukturáltabb formát ölt, mire elküldtem egy irodalmi életben jártas barátomnak a begépelt változatát, és azt mondta: „Bori, ezt muszáj megírnod!” Ezek után Gurubi Ágnes író és szerkesztő elvállalta, hogy kezelésbe veszi a könyvemet. Mondanám, hogy innen minden simán ment, de ez volt csak a kezdet.
A kapcsolatok nem mindig hangosan érnek véget, ezt tedd, hogy megelőzd a lassú haldoklást
Milyen folyamatokon mentél keresztül a könyv megírása közben, hogyan válhat egy személyes napló mások számára is értékes tapasztalattá?
Nem mondanám könyvnek, naplós kisregénynek tartom, amit igyekeztem külsőleg és belsőleg is megtölteni a saját személyiségemmel, ezért vannak benne rajzok, lett rózsaszín a borítója, és sorolhatnám. A válás nem fekete-fehér, és az élet közben nem szürke. „Elegem van belőle, haragszom, gusztustalan, mégis kit fog ez érdekelni? Nem bírom, nem bírom, nem bírom.” – körülbelül ezek a gondolatok felváltva követték egymást az írás közben.
Szégyenkeztem bizonyos részek megírása közben.
Az a szégyen gurgulázott, ami abból fakadt, hogy többet osztok meg, mint amit a társadalom megengedett idáig. Többet mutatok magamból, mint amit elbírnak az emberek viselni. Csúnya, gennyes seb tud lenni a válás, és én nem egy felvilágosodott spirituális vezető szerettem volna lenni, hanem testközelből mutatni meg az egészet. Értve ez úgy, hogy míg rajongunk a világsztárok botrányai és válásai iránt, addig, ha ez a közelünkben történik, és valóságszagúbb, kulturálisan és nyelvileg közelebb áll hozzánk, akkor elfordítjuk a fejünket. Azt gondolom, nem merjük nőként felvállalni ezeket a nem túl „szexi” érzéseket. Pedig szabad és haragudni kell nőként. Én leírtam, megnyugodtam, sírtam, és elengedtem és a többi nőnek is ezt kívánom.
A válási folyamatokban gyakori, hogy a nőt mint áldozatot hibáztatják, és őt terhelik a kapcsolat végének felelősségével. Te ezt hogyan élted meg, és álltál hozzá?
A környezetem is ezt támasztotta alá. Ha férfi válik, sajnálni kell. A férfi a szerencsés, hogy elhagyta a nőt. Több családtagtól és baráttól is kaptam olyan kérdéseket és megjegyzéseket, hogy: „Miért, mit tettél?” (Mit tettem?) „Mégis a gyereked apja!” „Ebben a családban nem válunk.” Ellenben amit örültem volna, ha megkérdeznek: „Te jól vagy? Úgy érzed, jól döntöttél, és hogyan tudlak támogatni?” A férfiaknak is vannak anyáik, lánytestvéreik és mikrokörnyezetük, és azt gondolom, ott tudna elkezdődni a változás. Amíg nem vonják őket felelősségre, addig nem érzik, hogy változniuk kellene, nincsenek rákényszerítve az önreflexióra.
Máskülönben nem hibáztatnánk úgy a nőket, ha a csúnya dolgokat is meg tudnánk hallgatni. A válásban sokszor magamra voltam utalva, a reményt, a bizalmat, és szexualitásom is újra fel kellett magamban építeni. Úgy gondolom ezt csakis közösségben lehet túlélni. Olyan barátokra vagy családtagokra van szükség, akik vállalják, hogy ott lesznek, tanúsítják mindazt, amin átmentél, és legitimizálják az érzéseid.
Tanúnak lenni egy ember életében sokkal nagyobb érték, mint félresöpörni a nehéz érzéseket olyan megjegyzésekkel, hogy: „Legalább lett egy szép gyereked!” Vagy hogy: „Na most menjünk bulizni, hogy összeszedj valakit! Találsz mást!”. Sok időnk van megfordítani ezeket a berögződéseket. A válás nem egyik napról a másikra történik, csupán az idő elteltével háttérzajjá halkul a történet, ameddig annak, aki benne van, továbbra is az a hétköznapok realitása.
A tested előbb tudja, hogy válni fogsz: ezek a jelek, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni
Van valami, amit tanácsolnál a többi hasonló helyzetben lévő nőnek?
Minden helyzet más és más, de azt jó, ha tudják, hogy okkal vannak a földön, különlegesek és egyedülállóak. Ne ott keressék a lehetőségeket, sikert és boldogságot, ahol nem kaphatják meg, hanem merjenek szelet váltani és mást csinálni. Ezentúl kezdjünk el beszélgetni, hogy működjenek a női közösségek, és így legyen esélyünk feltárni magunkat. Ne hazudjunk a másiknak, beszélgessünk a szexről, a félelmeinkről, a gyerekvállalásról, a női létről.
Ne felejtsünk el rajongani egymásért, hisz az, hogy egy másik nőt felemelünk, éltetjük, büszkék vagyunk rá, örülünk a sikerének, attól nem leszünk kevesebbek. Megerősítve a női közösségeinket talán kevesebben maradnak olyan kapcsolatban, ami nem szolgálja őket, és ahol a partnerük visszafogja, nem pedig felemeli őket.
