előfizetésem
Hírlevél
Felméri Péter: „Nekem a hétköznapok történései sokkal fontosabbak, mint a hétvégék vagy az ünnepek”
Az egalitárius párkapcsolatok témájától indultunk Felméri Péterrel, majd végül megérkeztünk a Hargitára. Közben szót ejtettünk arról is, hogyan készül egy stand-up est, meg arról, mennyit kell bukni egy alapvetően felfelé ívelő szakmai pályán.
Felméri Péter Kolozsvárott született, és ott is nőtt fel. Stand-upos karrierje 2006-ban indult, amikor megnyerte az Erdélyi Humorfesztivált, ahova barátai unszolására nevezett be. 2007 óta rendszeresen fellép a Dumaszínházban és a Showder Klubban. Már Budapesten él boldog házasságban, két gyerek apukájaként, amiről szívesen beszél műsoraiban is. Így mi sem riadtunk vissza attól, hogy erről is faggassuk.
Feltűnő a stand-up műsoraidban, hogy egy olyan férfi szerepmodellt állítasz elénk, ami Magyarországon kevéssé ismert. Te vagy a férfi , aki feladatának érzi, hogy házimunkát végezzen és kivegye a részét a gyereknevelésből. Mennyire célod az ezzel kapcsolatos szemléletformálás?
Hoztam ebből egy marékkal otthonról is. Az apukám is sok otthoni tevékenységbe folyt bele: a mosogatást saját feladatának tartotta, és a takarításba is besegített, próbált anyukámtól átvenni terheket. Ők ketten jól kitalálták, hogyan legyen egyensúlyban az otthoni munka. Persze, az idők szava is változik, és én kifejezetten rosszul érezném magam, ha valaki ezeket a munkákat elvégezné helyettem, mialatt én lébecolok csak. Ráadásul a házimunka néha menekülés számomra: amíg teregetek, nem nekem kell a gyerekekkel megküzdeni.
A feleségem szokott is azzal poénkodni, hogy a hobbimnak élek, amikor berakom a mosást vagy teregetek. A gyerekekkel lenni ugyanis komoly munka: jól csinálni, türelmesnek lenni hatalmas feladat, amit folyamatosan tanulok.
Sipos Orsi és Török Ádám: „Már arra kelünk, hogy piszkáljuk egymást”
Mi a legnehezebb neked a gyerekekkel való együttlétben?
Több dologból tevődik össze, de az egyik legfontosabb ezek közül, hogy néha lassúnak érzem a velük folytatott tevékenységeket. Elkezd máson pörögni az agyam, és nehezemre esik kikapcsolni, félig itt vagyok, félig egy másik feladatban. Eközben konfliktusba kerülök saját magammal, hogy uramisten, ezek azok az idők, amikre ha majd visszatekintek, azt fogom mondani, hogy nem töltöttem elég minőségi időt a gyerekeimmel. És ettől persze ideges leszek, ami senkinek sem jó.
Bűntudatod van?
Igen, egyfajta megelőlegezett bűntudat. Az szokott eszembe jutni, hogy milyen rossz lesz, amikor már ők nem igénylik majd, hogy velük legyek. Ez persze összefügg azzal is, hogy én osztom be a saját munkaidőmet: bármikor dolgozhatnék, épp ezért megfoghatatlan, hogy mikor is dolgozom. A munka maga is eléggé megfoghatatlan, hiszen az ötleteim nagy része nem akkor jön, amikor a papír fölött ülök, hanem akkor, amikor külső hatások érnek.
Ez gyakorlatilag bármikor történhet, épp ezért nehéz elvenni a gyerekektől az együtt töltött időt, hiszen sokszor, amikor félrevonulok írni, nem jön az ötlet.
Azt szeretném, hogy minden tökéletes legyen, miközben tudom, hogy nem lesz az.
Milyen hatásokból szoktál építkezni munka közben? Azonkívül persze, hogy családi életet élsz, és híreket olvasol…
Főképp innen – szeretem az életszagú dolgokat. Legtöbbször a konkrét történéseket, amiket színpadra valónak tartok, igyekszem kicsit távolabbról is szemlélni, hogy általánosabb képet kapjak róluk. Amit a műsoromban elmondok, csak a jéghegy csúcsa, egy nagyon kicsi része egy hosszas gondolatfolyamnak – épp emiatt fontos az, hogy íróasztal mellett is dolgozzak, tehát szerkesszem az ötleteimet. Összességében nekem a hétköznapok történései sokkal fontosabbak, mint a hétvégék vagy az ünnepek. Ha idegen városban járok, akkor is fontosabb, hogy az utcáin sétáljak, mint hogy megnézzem a nevezetes épületeit.
Mennyire gondolod fontosnak, hogy az értékrended megjelenjen az előadásaidban?
Nagyon elfogadó vagyok mások véleményével kapcsolatban, de fontos számomra, hogy a saját értékrendem megjelenjen a munkáimban. Például amivel ezt a beszélgetést kezdtük: nekem nagyon fontos a párkapcsolati egyenlőség, illetve az is, hogy felnőttként a gyerekeimet egyenrangú partnernek tekintsem, tisztelettel bánjak velük. És örülök, ha ezt sikerül megmutatnom a nézőknek is.
A stand-up hagyományosan politikus műfaj. Szerinted tud úgy jól működni, ha nem tartalmaz politikát?
Természetesen. Több önálló estem van, de a négy évvel ezelőtti B-terv címűtől megváltozott a munkametódusom. Korábban a kedvenc blokkjaimat fűztem össze egy műsorrá, de ettől fogva a nulláról írtam meg az estjeimet egy-egy nagyobb témát körüljárva, dramatikus ívet követve. A Showder Klubban előjön egy-két politikai téma, de ott nem számít, ha másnapra elfelejtik, mi történt előző nap a közéletben. A nagyobb estjeimmel viszont szeretnék hosszabb távon is fellépni, így ezek a napi történések nyilvánvalóan kimaradtak belőlük. Egyébként sokkal mélyebbre is lehet menni az olyan témákkal, amelyek az emberről vagy a családról szólnak általában.
A stand-up nem a jelennek, a pillanatnak szól?
Hiszek abban, hogy lehet olyat készíteni, ami most is és öt év múlva is érvényes. Mondok erre egy példát! Az unokaöcsém még kicsi korában tanult görkorizni. Elesett, én odamentem hozzá, és kérdeztem, minden rendben van-e. Ő azt válaszolta, hogy „hát, ez ilyen”, és már ment is tovább. Azt hiszem, azért mondta ezt, hogy a szülei nehogy eltiltsák a görkorizástól, hogy csinálhassa újra, pedig nyilvánvalóan fájt neki. Másrészt igaza van, a görkorizás tényleg ilyen: az ember elesik, leporolja magát, és megy tovább.
Több mint tíz éve történt ez, és olyan erős mondatnak találtam, hogy nap mint nap eszembe jut teljesen random, de erre rímelő események kapcsán. Azok az igazán jó mondatok, amik ilyen hosszú időn át elkísérnek.
Volt már nagy bukásod?
Volt, és folyamatosan van is. Ha azt nézzük, honnan indultam, és hol vagyok most, akkor az egy felfelé futó, egyenes pályának tűnik. De ha közelebbről megvizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy ebben hullámzások vannak. Néha azt hiszem, hogy minden rendben, innen, ahol most vagyok, már nem lehet bukni, és akkor jön egy olyan körülmény – rossz hangosítás, rossz teremelrendezés, kevésbé érdeklődő közönség, vagy épp én nem vagyok jó passzban –, amitől bukik az egész.
Bizonyos szempontból nagyon hasonlónak tűnik az, amit korábban csináltál, és az, amit most: jön egy nyugodt fickó, vicces dolgokat mond a színpadon, aztán lemegy. Miközben nyilván ezer meg egy dolgot másképp csinálsz már, mint húsz éve, amikor kezdted. Mi változott?
Örülök, hogy így látod, de az első fellépéseimet szívszorongva nézem, és megsajnálom azt a gyereket, aki akkor voltam. Az a testbeszéd a zavarról árulkodik – érzem a feszességét a mozdulatoknak, a megakadást, az egész darabosságát.
Ács Fruzsina: „A humor nekem a megküzdés eszköze, a nehéz helyzetekben egyfajta feloldozás”
Ez nem tartozik hozzá kicsit az imidzsedhez?
Elképzelhető, hogy örök hiányosságom marad, hogy előadóként visszafogottabb vagyok, nincs annyi dinamika bennem, mint például Kiss Ádámban vagy Csenki Attilában, akik uralják a színpadot. Engem meg egy helyre letesznek, és ottmaradok.
Szerintem épp ez a különleges a színpadi jelenlétedben.
Azzal sincs nagy baj, hogy valaki nem sokat mozog, de a darabosság olyan dolog, amin érdemes finomítani. A testem sokkal lazább a színpadon, mint a kezdetekkor – egyre kevésbé feszültek a mozdulataim, sokkal gördülékenyebb az egész. De amiben a legtöbbet fejlődtem, az a tartalom. Ahogy korábban is mondtam; az, hogy a gondolatok egymásra épülnek és egy nagyobb ívet járnak be.
Fontos helyszín számodra Erdély. Kolozsvári vagy, és láttam a vlogodon, hogy a Hargitára mentetek nyaralni. Sok erdélyi barátom van, közülük szinte mindenki lakott már hosszabb-rövidebb ideig Pesten, de végül mind visszamentek Erdélybe – azt hiszem, a honvágyuk miatt. Te hogy vagy ezzel?
Egyedül jöttem Magyarországra, minden családtagom Kolozsvárott maradt. A stand-up miatt szoktam ide, Budapestre, de fontos, hogy nem volt egy konkrét elszakadási pont, hanem jöttem-mentem a két város között, és egyszer csak azt vettem észre, hogy több időt töltök itt, mint otthon, hogy most már Budapesten élek.
Persze, visszajárunk, és van ez a ház a Hargitán, ahol nyaraltunk, ami tényleg egy varázslatos hely, internet nincs és medvék járnak a környéken – ha túrázni megyünk folyamatosan zajongunk, hogy elkerüljenek minket. Az is érdekes, hogy a honvágy nem Budapesten szokott rám törni, hanem amikor Erdélyben vagyok, és el kell onnan jönnöm. Amikor beszállok az autóba, és a szüleim integetnek, akkor érzem a szívemben… nem is azt, hogy megszakad, mert azon már túl vagyok, inkább csak egy erős mágneses vonzást. De Budapesten annyi minden történik velem, hogy nem jut eszembe a hétköznapokban, hogy haza kellene menni.
Talán azért is, mert a standup közössége nagyon befogadó. Erdélyiektől gyakran hallom, hogy nehéz beilleszkedni, és hogy sokszor lerománozzák őket a magyarországiak. Ezt különben én is sokszor megkapom, de csak a közösségi médiában, személyesen mindenki nyitott, barátságos volt velem. Van valamennyi honvágyam, de nem hiszem, hogy valaha visszaköltözöm – elég erősen lehorgonyoztam itt.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Kozian Fanni
