előfizetésem
Hírlevél
Családi moziba csomagolták a Momo kemény üzenetét, ezért kellene mindenkinek megnéznie ezt a filmet
Van egy kérdés, melyet Michael Ende több mint ötven éve tett fel az olvasóknak és amely ma talán aktuálisabb, mint valaha: ki lopja el az időnket? Nem feltétlenül egy ember, a család, nem is egy munkahely - hanem a folyamatos teljesítménykényszer, az állandó online jelenlét, a határidők, az értesítések, a végtelen görgetés és az az érzés, hogy minden percünket hasznosan kellene eltöltenünk.
Christian Ditter új filmje, a Momo ezt a kérdést teszi fel újra – egy klasszikus mesén keresztül, amely valójában egyáltalán nem csak gyerekeknek szól. Michael Ende 1973-as regénye generációk számára vált meghatározó olvasmánnyá, a történet azonban mintha kifejezetten a 21. század emberének íródott volna. Ditter adaptációja nem modernizálja erőszakosan az alapművet, hanem hagyja, hogy annak örökérvényű gondolatai önmagukért beszéljenek.
A történet középpontjában Momo (Alexa Goodall) áll, az árva kislány, aki egy elhagyott amfiteátrumban él. Semmije sincs, mégis ő a város leggazdagabb embere. Nem pénzben, hanem figyelemben: különleges képessége ugyanis nem a varázslás – egyszerűen képes valóban, odaadó figyelemmel meghallgatni az embereket.
Barátja, Gino és a környék lakói újra és újra hozzá fordulnak, mert Momo jelenlétében minden egyszerűbbnek tűnik. Az emberek jobban értik önmagukat, könnyebben békülnek ki egymással és újra megtalálják azt, amit a rohanó hétköznapokban elveszítenek. Aztán megjelennek a Szürke Urak, akik nem fegyverrel hódítanak, hanem meggyőzik az embereket arról, hogy spórolniuk kell az idejükkel: dolgozzanak többet, pihenjenek kevesebbet, ne beszélgessenek feleslegesen: minden percet kezeljenek "befektetésként" egy szebb jövő érdekében. (Ismerős a stratégia?)
És miközben mindenki azt hiszi, hogy időt takarít meg, valójában napról napra egyre kevesebbet él - ez Michael Ende egyik legzseniálisabb gondolata, amelyet Ditter filmje is kiválóan ragad meg: a Szürke Urak nem fantasygonoszok, hanem a modern élet metaforái. A produktivitás kultuszát testesítik meg, amelyben már nem az számít, mit érzünk, mennyit élünk, hanem az, hogy mennyit teljesítünk.
Lakos Nóra, a Véletlenül írtam egy könyvet rendezője: „Egy film mindig hatással van a nézőre és én a pozitív példában hiszek”
Időtlen mese
Christian Ditter pályafutását végignézve meglepő fordulatnak tűnhet, hogy egy ilyen klasszikus adaptációt vett kézbe: a rendezőt sokan az Ahol a szivárvány véget ér, a Hogyan legyünk szinglik?, illetve később a Biohackerek és a Where's Wanda? című sorozatok alkotójaként ismerik.
„Először gyerekként álmodtam arról, hogy egyszer filmre viszem a Momót. Akkoriban már rendező akartam lenni, és Michael Ende regénye volt a kedvenc könyvem. Hét nagyjátékfilmre volt szükségem ahhoz, hogy megszerezzem a kellő tapasztalatot. Ezután még éveket vett igénybe a jogok megszerzése, majd újabb öt évet dolgoztunk a forgatókönyvön, mire eljutottunk oda, hogy Michael Ende örökösei is áldásukat adták rá.” Ditter legfontosabb döntése az volt, hogy nem nosztalgikus családi filmet készít, hanem egy időtlen mesét.
A történet ugyan klasszikus fantasy, de minden képkockája a jelenhez szól.
Ebben óriási szerepe van Alexa Goodallnak is, aki Momo szerepében természetességével szinte azonnal magával ragadja a nézőt. Nem klasszikus gyerekszínész-alakítást látunk: Momo egyszerre kíváncsi, bölcs, sérülékeny és makacs. Jó ellenpontot alkot Araloyin Oshunremi energikus Ginója, míg Martin Freeman Időmester Horája csendes méltóságot kölcsönöz a történet spirituális rétegének. Claes Bang elegáns, hűvösen fenyegető Richtere pedig éppen attól ijesztő, hogy szinte soha nem emeli fel a hangját.
„Michael Ende szeretett regényének adaptálása pályafutásom egyik legfontosabb utazása volt. A szívemet-lelkemet beletettem ebbe a filmbe, és pontosan olyanná vált, amilyennek mindig is megálmodtam.”
Torokszorító életrajzi könyvből született az elmúlt hónapok egyik legjobb filmje
Látványba csomagolt üzenet
A film egyik legnagyobb erőssége a látványvilág. Christian Rein operatőr nem harsány fantasyképeket komponált, hanem meleg, emberközeli tónusokat használt, amelyek fokozatosan hideg, szinte színtelen világba fordulnak át, ahogy a Szürke Urak egyre nagyobb befolyást szereznek. A díszletek és a praktikus effektek tudatosan idézik fel az európai mesefilmek hangulatát, miközben a vizuális effektek soha nem uralják el a történetet. Ez a visszafogottság különösen hatásossá teszi a látványt.
A zenét Fil Eisler komponálta, aki egyszerre tud varázslatos és melankolikus atmoszférát teremteni. A produkció angol nyelven készült, nemzetközi szereplőgárdával, miközben megőrizte európai identitását. A forgatás Horvátországban és Szlovéniában zajlott, a helyszínek egyszerre idézik fel egy ismerős mediterrán város hangulatát és egy időtlen mesevilágot. A film így nem kötődik egyetlen országhoz sem – ahogy Michael Ende története sem.
A Momo világpremierje után több nemzetközi fesztivál – köztük a Zürichi Filmfesztivál és a SCHLiNGEL – programjába is bekerült. A Német Filmdíjon a vizuális effektusokért elnyerte az Arany Lola-díjat, míg Fil Eisler zenéje két Hollywood Music in Media Awards-jelölést kapott. „A zene határozza meg, mit érzünk egy film közben. Fil Eisler zenéje nem egyszerűen kíséri a Momót – azt az érzést adja meg, amelyet a néző a stáblista után is magával visz.”
A film ugyanakkor nem hibátlan. A 91 perces játékidő néha túl szűknek bizonyul Michael Ende gazdag világához. Bizonyos mellékszereplők és filozófiai motívumok csak érintőlegesen jelennek meg, így azok, akik a regényt jól ismerik, hiányolhatnak néhány fontos részletet. Ditter azonban tudatosan a történet érzelmi magjára koncentrál: arra, hogy mit jelent valóban jelen lenni egy másik ember számára. És talán éppen ezért működik. A Momo nem egyszerűen egy fantasy, nem nosztalgiafilm vagy családi mozi: sokkal inkább tükör.
Mert miközben a Szürke Urak a filmben cigarettafüstként gyűjtik össze az emberek elrabolt perceit, mi talán már algoritmusoknak, meetingeknek, értesítéseknek vagy saját maximalizmusunknak adjuk oda ugyanezt. A film végén óhatatlanul megszületik a kérdés, amelyet érdemes lenne hazavinni a moziból:
A te idődet ki lopja el?
És ami talán még fontosabb: mikor ültél le utoljára úgy beszélgetni valakivel, hogy közben egyszer sem néztél rá a telefonodra? Michael Ende több mint fél évszázada már megírta a választ, Christian Ditter pedig most emlékeztet rá, hogy még mindig nem késő visszaszerezni azt, ami a legértékesebb: az időnket.
Az interjúrészletek egy 2025 októberében készült podcastbeszélgetésből (KINO Interview Lounge) kerültek kiemelésre, ahol Christian Ditter a Momo készítéséről mesélt.
