előfizetésem
Hírlevél
Osvárt Andrea: „A legjobb, amit tehetünk, hogy egyáltalán nem foglalkozunk azzal, hogy ki milyen nemű”
Kacskaringós veszprémi utcákon sétált és a Balaton partján kelt életre a magyar film a nyár utolsó hétvégéjén, ahol modern belső terekben és csillagok alatti kivetítőkön találkozhatott a szakma és az érdeklődő is a hazai alkotásokkal. A Veszprém-Balaton Filmpiknik háziasszonya a tó környékéhez személyesen is kötődő, nemzetközi szinten is elismert magyar színésznő, Osvárt Andrea volt, akivel ha már arra jártunk, szakmáztunk egy kicsit.
Az esemény Tarr Béla és Latinovits Zoltán előtt tisztelgett, miközben az ismert filmvetítési technikák mellett immerzív élményeket is át lehetett élni, ami még közelebb vitt magához a történet mondanivalójához.
Milyen személyes kötődés vezetett ahhoz, hogy a Veszprém-Balaton Filmpiknik háziasszonya legyél?
A színészet mellett nagyon fontosnak tartom, hogy a tapasztalataimmal és a jelenlétemmel is aktívan ki tudjam venni a részemet a hazai filmipar alakulásából. Nyár elején fel is ajánlottam a segítségemet, amit egy sorsszerű találkozás követett: egyszer csak összefutottam a rendezvény főszervezőjével, akivel nagyon jót beszélgettünk. Pár nap múlva fel is kért erre a megtisztelő pozícióra, amit örömmel vállaltam el, mert a fesztiválon a magyar filmes alkotások mellett számos fontos témáról is szó esett.
A karriered során számos országban is dolgoztál. Hogy látod, miben változott a nők helyzete a filmiparban a korábbiakhoz képest?
Úgy sejtem, javult a helyzet, de közben ezt kijelenteni kicsit kockázatos is, hiszen amikor elkezdtem, 20 éves voltam, most pedig 47 vagyok, így nem tudhatom biztosan, hogy egy akkori negyvenes színésznő hogy érezte magát és mit él át az, aki most kezdi a pályát. Ugyanakkor az elmúlt évek eseményei, valamint a Me Too mozgalom hatására rengeteg dolog felszínre került és új szakmák alakultak ki: ma már jelen vannak az intimitás koordinátorok és a mentális egészségért felelős szakértők is. Bizonyos stáb-létszám felett már szinte kötelező egy úgynevezett set-pszichológus, akihez fordulni lehet a forgatási stresszel vagy problémákkal.
Gubik Petra: „Meg kellett tanulnom, hogy nem dől össze a világ attól, ha valamire nemet mondok”
Mindennaposak még a szexista megjegyzések, vagy sikerült ezeket visszaszorítani?
Generációs különbségek azért még léteznek. Aki úgy szocializálódott, hogy bátran beszólogat egy nőnek, az sajnos nem tud erről egyik napról a másikra leszokni. Lehet, hogy egy hatvanas úr illemkódexében az adott megjegyzés még bóknak számít, de a mai világban már - szerencsére - nem állja meg a helyét. Nagy különbség azonban, hogy már bátran fel lehet hívni az illető figyelmét arra, hogy udvariatlan módon viselkedett.
Érdemes viszont még most is előre felkészülni válaszokkal, hogy elegánsan, de határozottan terelhessük vissza a beszélgetést egy kölcsönös tiszteleten alapuló, professzionális mederbe,
hogy az emberre szakmailag tekintsenek és ne „csak egy” csinos lányt lássanak benne.
A Veszprém-Balaton Filmpikniken is egyre több női rendező, alkotó tűnik fel. Mit gondolsz a nők érvényesülését segítő kezdeményezésekről, például a női filmes klubokról vagy a kvótákról?
Szerintem a siker inkább személyiség kérdése. Aki arra született, hogy átverekedje magát az akadályokon, az régen is meg tudta valósította az álmait, és ma is megteszi. Én személy szerint nem igazán pártolom a kirekesztést semmilyen irányban. A férfiak kirekesztése, mint válaszreakció, számomra már túlságosan radikális vonal. A meritokrácia elvei sokkal közelebb állnak hozzám, így a kvótákkal sem értek egyet.
Ha előre megszabjuk, hogy hány női és hány férfi alkotó kaphat támogatást, az olyan kereteket teremt, ami végül nem lesz igazságos és amin belül megint nem a tehetség és a rátermettség lesz az irányadó. Úgyhogy én szerintem a legjobb, amit tehetünk, hogy egyáltalán nem foglalkozunk azzal, hogy ki milyen nemű.
Az esemény másik nagyon fontos üzenete a wellbeing, te pedig a pályafutásod során már hoztál egy nagyon bátor döntést, amikor Hollywoodot magad mögött hagyva hazaköltöztél a saját mentális egészséged védelmében. Hogy tekintesz vissza erre a lépésre?
Tíz évvel ezelőtt Los Angelesből azért költöztem el, mert úgy éreztem, állandóan ingerült vagyok. Kívülről mindenki azt hitte, aranyéletem van, de én belül tudtam, hogy rossz úton járok. Úgy éreztem, ha ott maradok, vagy függővé válok, vagy elkezdem plasztikáztatni magam, mert nagyon boldogtalan voltam. Egész életemben Hollywoodról álmodtam, mégis meg kellett hoznom a döntést: nem engedhetem, hogy a körülmények tönkre tegyék az életemet. Hazajöttem, és ma már teljesen más eszközökkel vigyázok a lelki békém megőrzésére.
Lovas Rozi: „Abszolút szárnyalós időszakomat élem, de ebben is sok munka van”
A közösségi média korszaka sok esetben nem igazán támogatja a mentális egészséget. Te hogyan tartod kézben a digitális életedet?
Szerintem a social media az egyik legfőbb okozója a jelenkori mentális problémáknak. Régen az emberek a nap 24 órájában offline életet éltek és „offline tevékenységeket” találtak ki maguknak: sportoltak, kézműveskedtek, beszélgettek. Ezt az időt manapság az online jelenlétre szánjuk és amikor nem tesszük, úgy érezzük, hogy lemaradunk valamiről.
Az egyensúlyt számomra a digitális detox jelenti, amiben a kislányom jelenléte egy óriási segítség, hiszen így 90-98%-ban offline életet élek. Alig posztolok és szelfit sem tudom, mikor csináltam utoljára. Idén talán ha háromszor tettem ki képet magamról.
Megváltozott a hozzáállásod a szépséghez és az énképedhez azáltal, hogy eltávolodtál az online trendektől?
Teljesen. Régen azt hittem, akkor vagyok „menő”, ha minden héten többször rakok ki valamit magamról. Ma már inkább aggódom azokért, akik ebben a függőségben élnek és rossz érzéssel tölti el őket az, ha nem nyilvánulnak meg folyamatosan. A világhálón rengeteg a felesleges információ található, ami egyre több kételyhez vezet önmagunkkal szemben. A mentális egészségünk kulcsa szerintem az, hogy meg tudjuk húzni a határokat az online térben is és a valódi, offline élményeinkre fókuszáljunk.
