előfizetésem
Hírlevél
Gáborjáni Réka, Tarr Béla nevelt lánya: „Az ember nála nem menekülhetett a gondolkodás elől”
Szabó Lőrinc unokájaként őrzi és viszi tovább nagyapja irodalmi hagyatékát és Tarr Béla világhírű filmrendező megrázó halála után most először beszél nevelőapjával való kapcsolatáról, aki a világ egyik legjelentősebb rendezője volt. Gáborjáni-Szabó Réka Oxfordban tanult angol irodalmat, majd holisztikus integratív női egészség szakértőként és perinatális konzulensként talált magára.
Több, mint harminc éve foglalkozik nőkkel és tanít. Meggyőződése, hogy a szülés, a menstruáció, a menopauza és a halál egyazon folyamat részei – a mai kor egyik legnagyobb problémája, hogy érzékelés helyett működni tanulunk meg.
Szabó Lőrinc unokájaként, Lóci lányaként és Tarr Béla nevelt lányaként nőttél fel. Nem könnyű mesélned, mert a világ filmművészetének egyik legkarizmatikusabb alkotója januárban halt meg.
Nehéz erről úgy beszélni, hogy ne legyen se túl sok, se túl kevés. Béla hétéves koromban költözött hozzánk, miután anyuék elváltak. Fiatal volt, huszonhárom éves, és rögtön egy hétéves gyereket kapott. Anyám (Hranitzky Ági, a Tarr Béla filmek vágója, és társrendezője) tíz évvel idősebb nála. Mire kamasz lettem, már összenőttünk és összecsiszolódtunk. Nálunk pörgött a magyar underground – Víg Mihály, Pajor Tamás, Menyhárt Jenő. Időnként pizsamában mentem ki a szobámból, és ott ültek nálunk. Nem épp átlagos általános iskolás légkör.
El lehet képzelni, mennyire sikeresen integrálódtam egy átlag gimnáziumi osztályba – lila hajjal, zakóban. Egyszerre volt bennem egy értékmegőrző neveltetés és egy abszolút forradalmian progresszív mentalitás. Ez a mai napig is jellemző rám. Igazi gyerekkorom nekem nem volt, felnőtt beszélgetésekbe voltam bevonva, filozofálgattunk, de egyáltalán nem bántam. Bélának elképesztő szeme volt a dolgok mögöttes íveire – ezért tudott Krasznahorkai Lászlóval is annyira mélyen összekapcsolódni. Nem véletlenül telt el negyven közös év Miskával is (Víg Mihály– Tarr Béla filmjeinek zeneszerzője) – aki nemrégiben a Sanghaji Nemzetközi Filmfesztiválon képviselte a filmes örökséget.
Mi az, ami rá emlékeztet a saját életedből, hiszen vele nőttél fel?
Tizenhárom évesen magyarázta el nekem a történelmet, amikor készültem egy dolgozatra. Béla nem az adatokat mondta fel velem. Leült, elővett egy papírt, felrajzolt három oszlopot: kultúra, gazdaság, politika – és végigment az egész történelmen az ókortól a jelenkorig. Számára a kultúra mindig az első oszlop volt, abból indult ki a mozgás. Ma, amikor a kultúra háttérbe szorul, néha mélyen megveti a hatalom – bár talán most lesz változás ebben – nagyon sokat eszembe jut ez a papír. Mert ő ezt nem azért hitte, mert művész volt – hanem történelmi tényekre alapozva, ívekben, dialektikus körökben, spirálokban gondolkodva.
Emellett Bélának mély empátiája volt a társadalom hátrahagyott rétegei, a meg nem hallottak iránt. Képes volt egy hajléktalanban görög tragédiát látni, kiérezni belőle a metafizikai sorsot. Nem rávetíteni, hanem megsejteni. Ez a fájta látásmód belém ivódott. Ezért nem tudok én sem nőket kísérve egyszerűen csak testerősítésről, hormonokról vagy tisztítókúráról beszélni önmagában. Mindig minden sokkal többről is szól. Ahogy Geréb Ági mondta egyszer: „Egy ország szabadsága lemérhető a szülés szabadságán.” Ezt a mondatot úgy tudtam igazán megérteni, ahogyan Béla által valóban látni tanultam – meglátni.
Iványi Orsolya: „Az önbizalmunkat nem a sima bőrre, hanem a tudásunkra és a képességeinkre kellene alapoznunk”
Tarr Béla filmjeit moziból ismeri többségünk. Neked a hétköznapjaid része volt.
Elképesztően izgalmas volt felnőni ebben. Nem bemenni másnap suliba, mert véletlenül az Őszi almanach éjszakai forgatásán vagyok, és a stáb büféjében palacsintázok, hiszen Anyu is ott volt, így én is kislánykorom óta. A Tarr filmek híresek a hosszú snittjeikről, és ezek hossza megkövetelte, hogy Anyu a forgatáson is jelen legyen, segítve Bélát abban, hogy a jelenetek hogyan fognak illeszkedni a vágóasztalon, és melyik beállítás hogyan kapcsolódik a többiekhez. Emellett minden film legelső gondolatának megfoganásától a legutolsó simításig szakmailag, tartalmilag és érzelmileg is részt vett a munkában. De ami a legnagyobb hatást tette rám: az, ahogy Béla gondolkodott. Az ember nála nem menekülhetett a gondolkodás elől. Hét éves koromtól már ezt lélegeztem be otthon.
Ugyanakkor nem volt könnyű ember. Szemérmes volt az apaságában, tanulta is, de nagyon-nagyon szerettük egymást. Ez egy nehezen érlelt szeretet volt, de talán éppen ezért lett mély. Az utolsó évei – a betegség – iszonyatosan nehezek voltak. Napi kétszer jártam a kórházba, hosszú heteken át mindent leállítottam az életemben. Fogtuk anyuval a kezét. Hat ökrös szekérrel nem tudtak volna elrántani onnan. Nem azért, mert rendes lány vagyok, hanem, mert nem tudok olyan helyet, ami annál őszintébb lenne, mint amikor az ember egy haldoklóval van. Minden leegyszerűsödik: „narancslé vagy krumplileves”. És ebben az egyszerűségben van valami elképesztően tiszta.
Apám is, – Lóci, akiről a versek szólnak – 97-ben a karomban halt meg, hatvanhét évesen. Gyors és rapid volt, téli esemény, mint a Béláé is. Ott voltam az utolsó lélegzetvételénél, az utolsó percekben is együtt lehettünk, mint ahogyan Bélánál is ott voltam. Geréb Ági dúlaképzésésén kigurult belőlem, hogy haláldúla vagyok. Nekem a születés és a halál kapui egymásba mosódnak.
Lenyűgöző családi örökséged van. Szabó Lőrinc az élő irodalmi hagyomány számodra, nemcsak egy név a könyvespolcon.
Apám és Béla világa kulturálisan, generációsan teljesen különbözött – huszonhat év volt köztük, és az életfelfogásuk is mást képviselt. Nekem ezt a két vonalat kellett egyszerre hordozni, ami fiatal fejjel nem volt egyszerű. De hát ebből lettünk, ugye.
Szabó Lőrinc a családban nem szobor, hanem maga a levegő volt.
És aztán hozzátenném, hogy megtaláltam édesapám – a Szabó Lőrinc-versekből ismert Lóci – születéséről szóló naplót nagymamám, Mikes Klára tollából. Klára mamám, Szabó Lőrinc felesége, idősebbik lánya volt Mikes Lajosnak, a Pesti Napló Nyugattal versenyző irodalmi rovata alapító szerkesztőjének. Dúla barátnőimnek is érdekes lehet elolvasni egy 1929-es kórházi szüléstörténetet – eredeti kézírással –, én elpityeredtem, mikor megtaláltam…
Szorongatóan nagy teher az életműveket gondozni, a Szabó Lőrinc Alapítványt működtetni. A pasaréti Volkmann utcai lakásban ott áll a nagyapám íróasztala, úgy, ahogy a halála napján hagyta. A fiókjában ott van az afrikai útról hazahozott homok. Közel hetven éve a családunk kezében van ez az örökség, önkéntes munkával, fillérekből. Az alapítvány számláján alig félmillió forint. 2024 őszén civil összefogással és a Református Egyház segítségével sikerült stabilizálni a helyzetet – és a 2025-ös Szabó Lőrinc Emlékév is sokat lendített ezen, ahol több mint négyezer diák szavalt egyszerre a Budai Várban, Guinness-rekordot döntve.
De a szorongás nem múlik el. Az a nonstop gyomorgörcs, hogy én leszek az, akinek a kezében ez szétforgácsolódik. Nem lehet szó erről! Ez az örökség nem az enyém – csak rám lett bízva. De azért nem könnyű, nem elegendő az, hogy szellemi örökség van – azt fenn is kell tartani, és ehhez pénz, energia, jogi tudás, könyvelő mind kell. Ez az én életemnek egy nagyon nehéz, de elhagyhatatlan vonala.
Tizenhét évesen kezdtél jógázni, amikor ez még egyáltalán nem volt divat. Mi vonzott?
Borzasztóan érdekelt a Kelet, az orientalizmus – tibeti halottaskönyvet olvastam, sintó előadásokra jártam, kínai követségre mentem, hogy megtanuljam leírni a nevem kínaiul. Kerestem valamit, amit a késő Kádár-kor Magyarországa nem tudott megadni. Akkoriban amikor megérkeztem jógaórára, a bejáratnál személyi igazolványt kértek tőlem, pont úgy igazoltattak, mint az Európa Kiadó-koncerteken. Ennyire gyanús volt akkoriban a jóga. Talán a legjobban a jóga nidra fogott meg. Egy egészen másik időlépték, amit ott az ember megél – rendkívül gyógyító.
Amúgy pedig Nagyapa a Bhagavad-gítát is lefordította magyarra. Az Ez Vagy Te című vers is az Upanisadok ősi szanszkrit szövegére utal, illetve a „Tat tvam asi” – „Te Az Vagy” – advaita gondolat inspirálta: „Száz virágból hordják össze a méhek / a drága mézet, / száz illatot és száz színt elkevernek, / így találják meg a sokban az egyet: / egy a valóság s ezer a ruhája, / a lélek az egy, ez a könnyü pára, // hiszed-e, Szvétakétu?”
Végül Angliában a kismamajógáig hogyan jutottál el?
Miskolcon voltam adjunktus, angol irodalmat tanítottam, de elegem lett az egész rendszerből. Közben volt babaveszteségem – ugyanabban az évben, amikor az apám meghalt - és pszichológushoz is jártam, nem úsztam meg, nem is akartam megúszni. Dr. Gondos Anna, a Gordon-módszer és Magyarország első szülőiskolájának megalapítója megnyitotta számomra a perinatális pszichológia világát. Aztán Angliában találtam rá Dr. Françoise Freedmanre és a Birthlight megközelítésre.
Ő a Cambridge-i Egyetem orvos-antropológus professzora, aki várandósokkal dolgozó testfókuszú jógát tanított, és a saját gyerekei közül kettőt az amazonasi őserdőben szült törzsi bábákkal. Én a gyerekeimmel otthonszülésre készültem, az ikreknél nem sikerült, a harmadiknál igen. Dúlaként Geréb Ági „alomjából” származom, nyilván, hogy rettentően izgatott ez a nő, úgyhogy hozzá mentem el tanulni. Összeért minden: a bölcsész gondolkodásom, a test, a születés, a lélektan. Lubickoltam benne – oxitocinban és ösztrogénban úszó nők hajóznak be az órákra és boldogan mosolyognak, és pocakok vannak, és babák születnek.
Olyan is volt, hogy a jóga nidra közben egyszer csak tudtam, hogy az egyik kismamánál szülés indul – és mire a mentők megérkeztek, a baba már a világon volt. Angliában élünk, a férjem angol, a fél családunk itt él Angliában. Most talán tudok többet otthon lenni, lehet, hogy egy kicsit vissza tudom építeni a kismama munkát is, meg a szülésfelkészítéseket.
Egyre több nő vált karriert negyven felett, a szakértő szerint ez a jelenség egyáltalán nem meglepő
Te nem szülésről, menstruációról, menopauzáról gondolkodsz külön-külön – hanem egységként, egy idővonalon számtalan női minőségként állsz hozzá.
Mert ezek szétválasztása a modern világ egyik legnagyobb félreértése. A női élet nem konkrét, elszeparálható lineáris események sora, hanem egymásba keringő körök, spirálok. Egy menstruációban is ott van a menopauza – az elengedés kérdése, az átalakulás kérdése. Egy szülésben is rengeteg elengedés van: az első gyereknél elengedi a nő a kislány énjét, a másodiknál az egygyermekes anyai énjét. Hát ezek hogy ne kapcsolódnának össze a menopauzával?
Milyen problémákkal érkeznek hozzád a nők?
Az egyik legnagyobb változás az elmúlt harminc évben: elképesztő mennyiségű információ áll a nők rendelkezésére, és ez paradox módon sokkal több bizonytalanságot szül. ChatGPT-vel diagnosztizálják magukat, ösztrogénkrémet kennek magukra recept nélkül, és akkora ösztrogéndomináciát okoznak maguknak, amekkora soha nem volt. Nem azért bizonytalanok, mert nem tudnak eleget – hanem mert fogalmuk sincs, melyik hangra figyeljenek.
Ami igazán látok: iszonyatosan fáradt nőket.
Nem egyszerűen kialvatlanokat – mély, idegrendszeri kimerültséggel túlélő nőket. Sajnos a test jelzései háttérzajjá válnak már kislány korban: az iskolai titkár fájdalomcsillapítót ad a menstruáló nagylánynak, ahelyett, hogy hazaküldenék pihenni. Így kezdődik. Átsietünk a vérzésünkön, ezt tanuljuk meg. A szendvicsgeneráció menopauzás nője közben felnövő gyereket nevel, öregedő szülőt gondoz, párkapcsolatot tart fenn, munkahelyen teljesít – és persze ő maga a sor végére kerül.
A test sokáig türelmes, aztán egyszer csak benyújtja a számlát. Akkor jönnek hozzám. A menopauzás nőknél azt látom leginkább, hogy nem hormonális problémájuk van, hanem évtizedek óta cipelt történeteik. A harag, amelynek sohasem adtak hangot. A gyászok, amelyeket nem gyászoltak el. Én nem hormoncsomagokat látok – hanem sorstörténeteket.
Sokat hivatkozol arra a bizonyos belső hangra. De mi ez pontosan?
Nem valamilyen spirituális, kívülről jövő üzenet. Amikor az ember kintről keresi a választ, még mindig a kamaszkorában él. Van egy belső bölcsesség, ami nagyon is tudja, mi igaz számodra – de nem mindig hozzáférhető, főleg nem ebben az elképesztő zajban. Közösségi média, elvárások, szerepek, még a szakmai identitásunk is zaj. Sosem fértem bele a kategóriákba, ez sokáig zavart – de valójában éppen ez a belső hang mondta meg, hogy ne engedjem magam beskatulyázni.
A tenger, a hosszú séták, a jóga nidra – ezek nem a válaszokat hozzák, de lassítanak. Ritmust adnak. A léptek ritmusa, a hullámok ritmusa visszavisznek a saját belső ritmushoz. Az ember ott nem mondatokban, hanem érzetekben, hangulatokban kezd el gondolkodni, és lassan összeáll valami. Azt talán belső hangnak lehet nevezni. A legtöbb gondolatom gyaloglás közben születik. Nagyon hiányzik a kutyám – tavaly május óta nincs, egyedül kell mennem. De megyek, néha egészen messzire – de legalábbis tengerek mellé –, hogy azt a bizonyos régi, belső hangot újra halljam. A tenger hullámai mellett könnyebb meghallani magunkat. Egyértelműbb.
„It is as it should be…” – ezt mondja Tess Thomas Hardy Egy tiszta nő című regényének végén, amit egyébként Szabó Lőrinc fordított magyarra:
Minden úgy van, ahogy lennie kell…
Gáborjáni-Szabó Réka munkájáról és programjairól itt, a Szabó Lőrinc Alapítványról és Emlékszobáról pedig itt olvashattok bővebben.
