előfizetésem
Hírlevél
Fullajtár Andrea: „A nagymamám traumája ma is bennem él”
Fullajtár Andrea a Katona József Színház egyik vezető színésze. Nagyanyja, Galló Olga újságíró volt, akit a holokauszt idején Auschwitzba deportáltak. Visszatért, de írni nem tudott többé. Volt azonban nála egy kézirat: egy napló, amelyet a koncentrációs táborban írt. Idén az egyik legizgalmasabb eseményen, a 2026-os Sziget Fesztivál Bródy Dalok Napján is találkozhatunk vele.
A naplót húsz évig a fiókban őrizte, majd a hatvanas években elővette, mert szerette volna kiadatni. A szocialista rezsim azonban ezt nem engedte neki. Színész unokája 2025-ben jelentette meg teljes terjedelmében a Tíz hónap Babilon című naplót a Magvető Kiadónál, amelyből az Orlai Produkció előadása is elkészült. A darabban Fullajtár Andrea áll színpadra. A múltról és jelenről, családi örökségről, valamint a transzgenerációs traumák feldolgozásáról beszélgettünk.
Milyen volt a kapcsolatod a nagyanyáddal?
Klasszikus nagymama–unoka kapcsolat. Nagyon szeretett engem, és sokat aggódott is értem, mert elég beteges gyerek voltam. Lisztérzékeny voltam, ami akkoriban még nem volt közismert betegség, így komoly életveszélybe kerültek azok a gyerekek, akiknél nem diagnosztizálták időben a problémát. Legtöbbször a nagyanyám ült velem a kórházakban, ő vitt vizsgálatokra. Rengeteg időt töltöttem vele így is, és sokat voltam náluk is: játszott velem, mesélt, énekelt nekem, később pedig rengeteget beszélgettünk.
A naplójával kapcsolatos történetek is fokozatosan ragadtak rám, mindig az életkoromnak megfelelő információkat kaptam. A nagyanyám emlékével összefonódik az írógép kattogásának hangja is. Akkoriban állandóan levelezett különböző szervezetekkel, kiadókkal és politikusokkal, hogy sikerüljön megjelentetni a naplóját.
Mikor olvastad először a naplóját?
Tizenkét-tizenhárom évesen. Akkor még a rövidített, magánkiadásban megjelent változatot olvastam el, majd két évvel később újra elővettem, utána pedig a teljesebb kéziratot is. Azóta is időről időre újraolvasom bizonyos részeit.
Egy kiskamasz számára elég súlyos lehet ez a történet. Milyen hatással volt rád?
Addigra már tudtam, hogy a nagyanyám megjárta ezeket a helyeket a háború alatt. Tízéves koromtól faltam a könyveket, az irodalom minden formája vonzott, ez a kötet pedig ott volt a polcon, úgyhogy levettem. Nagyon olvasmányos volt, ha jól emlékszem, egy délután alatt elolvastam. Utána még több kérdésem lett, és még többet beszélgettünk erről. A tizenkét-tizenhárom éves kor csak egy szám: az ember belül egészen más lehet, mint a kortársai. Én eléggé koraérett – vagy inkább koravén – voltam.
„Első látásra beleszerettem Michelle Wild karakterébe!” – Interjú Gombó Viola Lotti színésznővel
A családodban nyíltan beszéltek a holokausztról?
Egyáltalán nem. Csak mi ketten beszélgettünk erről. Ő nem házasságban szülte a lányát, vagyis az édesanyámat, és amikor anyám felnőtt, majd férjhez ment, abban a családban sem volt ez téma.
A szüleid generációja tabusította ezt?
Anyu, amikor kérdeztem erről, mindig érzelmileg reagált. Azt mondta, nem akar beszélni róla, még hallgatni sem bírja ezeket a történeteket. Nagyon szorongott attól, ami az édesanyjával történt, ezért mindig hárított. Ez később változott: amikor a Magvetővel dolgoztam azon, hogy megjelenjen a teljes napló, már hajlandó volt beszélni róla. Azt hiszem, ezt a mintát a nagymamámtól vette át, aki szintén nagyon zárkózott volt a lányával szemben. Sokan mondják, és én is ezt tapasztaltam, hogy a nagyszülők az unokáikkal könnyebben beszélnek az ilyen traumákról, mint a saját gyerekeikkel.
Galló Olga a hatvanas években kezdett foglalkozni a napló kiadásával, végül csak egy rövidített, magánkiadású változat jelenhetett meg, ami ráadásul nehezen volt terjeszthető. Nekem két magyarázatom is lett arra, hogy ez miért történt. Te hogyan látod?
Nem vagyok történész vagy politológus, ez csak a magánvéleményem. Az írás ideológiailag nagyon széttartó volt. Akkoriban nem fogadták szívesen, ha valaki a holokausztról írt, és fontos volt a hatalom számára, hogy a történetek szereplői megfeleljenek az ideológiai elvárásoknak: a németek legyenek a gonoszak, az oroszok pedig a pozitív hősök. A nagyanyám azonban a breslaui ostromgyűrűben rekedt, ahol sok nemzet képviselői próbáltak együtt túlélni, ezért a napló nem illett bele ebbe a narratívába.
Ráadásul van benne egy szerelmi szál is egy francia hadifogollyal, akiről rendkívül pozitívan ír, és a felszabadító hadsereg katonáit sem idealizálja, különösen a nőkkel szembeni erőszak miatt. Sok olyan része volt a naplónak, ami egyszerűen nem fért bele a kor elvárásaiba. Arra próbálták rávenni, hogy húzza ki ezeket, cenzúrázza saját magát. Egy darabig meg is tette, de végül azt mondta: nincs értelme kiadni a könyvet, ha minden lényeges részt kihúznak belőle. Újságíróként ráadásul fontosnak tartotta, hogy a helyszínen írt feljegyzései hiteles kordokumentumként maradjanak fenn.
Az sem segített, hogy a napló helyszínei ekkor már a „baráti” Lengyelország területére estek, és erről sem illett beszélni
Nekem a napló nőképe is olyan tényezőnek tűnt, ami szembement a korszak elvárásaival: Galló Olga nyíltan ír a szerelmeiről és a szexualitásáról.
Persze. Ez teljesen szembement az akkori női szerepelvárásokkal. Tiltott dolog volt ilyen témákról írni vagy beszélni nőként. Az, hogy részletesen leírja, hogyan szeretkezik egy férfival bombázás közben, abszolút tabunak számított.
Gubik Petra: „Meg kellett tanulnom, hogy nem dől össze a világ attól, ha valamire nemet mondok”
A nagymamád 2004-ig élt. A rendszerváltás után még próbálkozott a napló kiadásával?
Nem. Eljött egy pont, amikor azt mondta: itt a vége, befejeztem. Más kérdés, hogy amikor már látta, hogy színésznő leszek, nagyon szerette volna, ha kezdek valamit ezzel az anyaggal. Ehhez azonban nekem is meg kellett érnem. Húszévesen csak butaságot tudtam volna kezdeni vele.
És mikor döntötted el, hogy kiadod?
Nem én döntöttem el. Egy különös véletlennek köszönhető. A lengyelországi Gross-Rosen koncentrációs tábor archívuma megszerezte az 1978-as rövidített kiadást, mert minden túlélő visszaemlékezését összegyűjtik. Azt hitték, nincs élő örököse, ezért elkezdték lefordítani lengyelre. A műfordító egy velem készült rádióinterjúból tudta meg, hogy én vagyok Galló Olga unokája. Így kerültem kapcsolatba a projekttel, majd Pelsőczy Réka javasolta, hogy vigyem el a teljes kéziratot a Magvető Kiadóhoz. Így jelenhetett meg végül a Tények és tanúk sorozatban.
Sokat beszélünk manapság a transzgenerációs traumákról. Mennyire ér el hozzád a nagymamád traumája?
Azt gondolom, nagyon. Ezeket nehéz szavakba önteni, inkább bizonyos triggerpontokban jelennek meg. Gyerekkorom óta fulladozni kezdek szűk, zárt helyeken. A tehetségemhez való viszonyomban is érzem a hatását. Egy olyan újságíró unokájaként, akinek ezt a tíz hónapot követően derékba tört a pályája, sokszor azt érzem, hogy nekem százszor többet kell dolgoznom azért, hogy a tehetségemet észrevegyék.
Ez még mindig így van?
Igen.
Ez meglep. Magyarország egyik legismertebb színházának egyik legismertebb művésze vagy.
Az nem számít. Az ilyesmi nem így működik. Emlékszem, amikor Primo Levi könyvét olvastam - ő volt az egyik leghíresebb túlélője Auschwitznak. A holokauszt után körülbelül tíz évet tudott még élni, végül öngyilkos lett. Nem bírta feldolgozni a történteket, és képtelen volt úgy folytatni az életét, mintha nem történt volna semmi. A háború után a nagymamám megpróbált idomulni a környezet elvárásaihoz, ahhoz, hogy az élet megy tovább, de aztán ő is idegösszeomlást kapott.
A kezelőorvosa akkor azt mondta neki, hogy addig ebből nem tud felállni, amíg nem dolgozza fel a traumát, amíg nem néz szembe azzal, mi történt vele. Ezért vette ki a naplót akkor az asztalfiókból? Olyan, mintha a teljes napló kiadásának most az lenne a tétje, hogy általa sikerüljön egy családi traumát feldolgozni, vagy legalábbis keretezni. Mintha lenne egy hosszú traumalánc, aminek te állsz a végén, és te teljesíted be a feldolgozási folyamatnak ezt a fázisát.
Benned ez lezár valamit?
Lezárni talán még nem, de mivel az elmúlt két évben annyi ehhez kapcsolódó üggyel foglalkozom, sokat utazom, sok új emberrel találkozom, ezek egymás után nyitnak meg bennem ajtókat. Egyre több összefüggést érzékelek a családunk működésével kapcsolatban, kezdem érteni, mi az a szorongás, ami bennem van azóta, hogy megszülettem. A lezárás még messze van szerintem, de pont egy olyan életszakaszban vagyok, amikor érettségem és energiám is van hozzá, hogy mindezt képviseljem. Hogy pont most és így alakultak a dolgok, hatalmas adomány számomra.
Vadász Gábor: „Szeretném, ha senki nem szégyellné, hogy cigány, hiszen mi egy egzotikus nép vagyunk”
Amikor az előadást játszod, mennyire játszod a nagymamádat?
Felesleges lenne. Teljesen mások a fizikai adottságaink, és ha őt akarnám utánozni, az paródia lenne. Sok tulajdonságot örököltem tőle, az állhatatosságát, kérlelhetetlenségét, a humorát és öniróniára való hajlamát, a megszállottságát – a szerep építése közben inkább ezekre a tulajdonságokra összpontosítottam, azt kerestem, melyek azok a pillanatok, ahol kettőnk karaktere megfeleltethető. Ahol pedig ez nincs meg, ott igyekszem a legtárgyilagosabb módon felmutatni a szövegeket.
A saját gyerekednek mennyit adsz át ebből? A traumából és a történetből…
Azt az évek fogják megmutatni, hogy a traumából a fiam mit örökölt, egyelőre nem tudom. Az biztos, hogy a történettel kapcsolatban nagyon képben van, látta az előadást is, többször, eljött velem Lengyelországba is végigjárni a helyszíneket. Auschwitzban például be akartam mászni a szögesdrót alá, hogy elhozzak egy követ, és ott ő rántott vissza, mert megijedt, hogy bajom lesz – mintha még most is életveszélyes lenne oda bekúszni.
Amennyit lehet, amennyi érdekli őt ebből, annyit beszélek vele, de szerintem önmagában is fontos, hogy látja, meg lehet csinálni egy ilyet, hogy az unoka előszót ír egy naplóhoz, amelynek a kiadását a nagyszülő soha nem érte meg, hogy előadást készít belőle – ez jó mintát ad neki arra, hogyan lehet a családi történetekkel kezdeni valamit. Nagyon velem van ebben, és nagyon bírja, amit csinálok.
Stylist: Gál Nóra
Smink: Tégely Laura
Haj: Radván Simon
