előfizetésem
Hírlevél
Barbibelle: „Itthon a nők eladhatóságát még mindig gyakran tárgyiasítva kezelik”
Budapest, New York, Amszterdam, mind olyan, mint egy kirakós egy-egy darabja Nagy Barbara, azaz Barbibelle életében. Minden hely és életszakasz segített abban az énekesnőnek, hogy most itthon az egyik legígéretesebb feltörekvő fiatal tehetséggé váljon, aki nem csak szórakoztatni szeretne, de szemléletet is változtatna.
Nem csak koncertet szervez, hanem mozgalmat indít Barbara, amelynek középpontjában a női szolidaritás és sebezhetőség áll. A cél az, hogy egy olyan biztonságos, elfogadó, egymást támogató zenei közeg csúcsosodjon ki, ahol végre a női előadók is főszerephez jutnak, és ahol nem a haj hossza a siker mértékegysége.
Budapesten kívül éltél Amszterdamban és New Yorkban is. Ezek a helyek nemcsak földrajzilag, de kulturálisan és zeneileg is nagyon különbözőek. Hogyan jelennek meg a zenédben ezek a hatások?
Az egész egy Broadway musicallel kezdődött. Nyolc-tíz éves lehettem, amikor New Yorkban láttuk a Beautifult, ami Carole King életéről szól. Ott ültem a nézőtéren, és belém hasított: én is dalokat akarok írni! Utána sokáig itthon éltem, a magyar zenei kultúrán nőttem fel, kicsit poposabb, musicalesebb irányban gondolkodtam. Aztán tizenkilenc évesen Hollandiába költöztem, és ott jött az első sokk. Addig én csak a zongoránál ültem és magamat kísértem, Amszterdamban viszont arcon csapott az elektronikus zene.
Ott találkoztam először azzal is, hogy mit is jelent a produceri munka. Minden a technóról szól, ami azért tudat alatt visszanyeste az én eredetileg nagyívű, orkesztrális elképzeléseimet. New York pedig az underground és az indie világa volt. Brooklynban laktam, ott a bárokban nem DJ-k játszottak, hanem élőzenei események voltak. Itt tértem vissza a Carole King-es gyökerekhez, az erősebb ritmikához, az indie-pophoz. De a legfontosabb, amit kint tanultam, az a spontaneitás volt. New Yorkban simán felhívnak este tízkor, hogy „most megyünk a stúdióba, jössz?”, és mész. Itthon ehhez képest úgy érzem, hogy minden sokkal megtervezettebb.
New Yorkból magammal hoztam a magabiztosságot. Sok barátom járt a Berklee-re, így ha volt szabad stúdió, gyakran mentem én is. Egyik nap a Berklee Power Station stúdiójában dolgoztunk hárman, éppen gitározott a srác, én meg énekeltem. Egyszer csak kiderült, hogy lejárt az időnk, mert a Jonas Brothers lefoglalta a termet. Ott ballagtunk le a lépcsőn a kis gitárunkkal a teherlifthez, mert rendes lift nem volt, és Joe Jonasék jöttek szembe velünk. Az ilyen pillanatok adták meg a magabiztosságot, hogy láttam, ők is ugyanabban a közegben alkotnak, ugyanazokat a lépcsőket koptatják.
Kollár Dea: Egy nőnek sokkal többet kell letennie az asztalra, hogy elismerjék a zeneiparban
Nem voltál mindig magabiztos?
Sokáig titkoltam, hogy dalokat írok. Gyerekként azt nevelték belém, hogy „nem vagy te Elton John, felejtsd el az egészet”. Ez tízévesen akkora sebet ejt az egódon, hogy eldugod a füzeteidet, sőt volt olyan is, hogy a papírra írt szövegeimet inkább a kályhába dobtam. Amszterdamban egy nagyon rossz életszakaszban voltam, és véletlenül tört meg a jég.
A barátnőimnek akartam küldeni egy feldolgozásvideót, de rossz fájlt csatoltam, egy saját dalomat kapták meg. Kérdezték, hogy „ez meg mi?”, mert nem az volt a videón, amit ígértem. Ők kezdtek el bátorítani, hogy ezzel igenis dolgom van. Akkor mentem el az első open mic estre, ahol dalszerzők megmutathatják a közönségnek a dalaikat, és ott éreztem meg először, hogy olyan embereknek is tetszik, amit csinálok, akikből nem az elfogultság beszél.
A dalaidban nem félsz megmutatni, ha összetörték a szíved vagy ha bizonytalan vagy. Ez tudatos választás?
Abszolút. Akkor születnek a szövegeim, amikor egyedül vagyok a zongorámmal, és valami fáj. Nagyon sokszor megkapom szakmabeliektől, hogy „nem vagy elég pop”, „túl hosszú a felvezetés”, „fura a hangnemváltás”. De én nem akarok sablonokat követni. Ha megvágnám a dalt csak azért, hogy jobban beilleszkedjen a rádióba, elveszne belőle a lényeg. Ma az emberek ki vannak éhezve az őszinteségre a sok fals online tartalom között.
Globális szinten a legjobban kereső előadók között sok a nő, itthon viszont az arénákat kevés női előadó tölti meg. Miért van az, hogy itthon a toplisták tetején szinte csak férfiakat látunk?
Ez nagyon furcsa dolog. Ha megnézed a globális szupersztárokat, Taylor Swiftet vagy Beyoncét, ők uralják a világot. Azt gondolom, hogy ez nem a tehetségen múlik, hanem a menedzsmentszemléleten. Azt tapasztalom, hogy itthon a nők eladhatóságát még mindig gyakran tárgyiasítva kezelik. Nekem például nagyon hosszú, szőke hajam volt. Amikor levágtam rövidre és barna lett, több menedzsertől megkaptam: „Miért tetted ezt? Tudod, mennyit veszítettél az értékedből?” Döbbenet volt ezt hallani. Nem az számított, hogy énektanárhoz jártam, vagy jobb dalokat írtam, hanem a hajam hossza. Ez a szemlélet az, ami ellen küzdeni akarok a Girls Voice Budapesttel.
A Galentine’s Day alkalmából megrendezett, kifejezetten női előadókat felvonultató showcase koncert is ebből született?
Részben igen. New Yorkban láttam, hogy vannak közösségek, amik kifejezetten a nők támogatására épülnek. Itthon meg mindenki azzal riogatott: „Jaj, a lányokkal nehéz dolgozni, fúrni fogják egymást, hisztisek lesznek”. Én meg pont az ellenkezőjét akartam bebizonyítani. És tudod, mi történt? Aki éppen nem énekelt a színpadon, az a nézők között táncolt a többieknek. Czeglady felhívta Alszok Sárit a színpadra, mert annyira imádja a dalát. Nem volt rivalizálás, csak színtiszta támogatás.
A dalaid többsége angolul szól, pedig imádod a magyar költészetet. Szeretnél ebből elmozdulni?
Angolul kezdtem el beszélni gyerekként, és a dallamvilág, ami a fejemben van, valahogy természetesebben simul az angolhoz. De közben minden este verseket olvasok, és kicsit alá is becsülöm magam: félek, hogy nem tudok olyan zseniálisat írni magyarul, mint a nagy elődök. De a tavaszi dalomban már lesz egy magyar mondat! Ez egy folyamat, szeretném fejleszteni, mert látom a többi lánynál, mennyire jól működik a magyar szöveg.
A Galentine’s Day után úgy nyilatkoztál, hogy „elkezdődött valami”. Mit tervezel nyárra és őszre?
Szeretném ezt eseménysorozattá fejleszteni. Lesznek olyan alkalmak, amik inkább fesztiválhangulatúak, a koncertekre koncentrálnak, és lesznek olyanok, amik inkább a közösségről szólnak. Szeretnék felkutatni női producereket is, akik sokszor a háttérben maradnak, pedig nélkülük nem lennének slágerek. Nem beszélni akarok a női összefogásról, hanem megmutatni a zenében és a művészetben. Ahogy eddig is az életemben: majd útközben kitalálom a részleteket, de az irány már megvan.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Kozian Fanni
Fotóasszisztens: Ducza Milán
