előfizetésem
Hírlevél
Korponay Zsófi: „Az éneklés nyolcvan százalékban pszichológia”
Korponay Zsófi színésznő, jazzénekes, grafikus, illusztrátor, zenepedagógus Szombathelyről indult, majd nyolc év pesti kaland után vissza is tért oda. A Weöres Sándor Színház statisztájaként jelentkezett egy színházi castingra, és megkapta a főszerepet a József Attila Színház Angyalföldi ballada című előadásában 2015-ben.
Három év múlva, 2018-ban ugyanott a Lila ákácban álomszerepet kapott: Tóth Mancit alakította. A többre hivatott előadást hamar levették a műsorról, jött a covid, Zsófi az alkalmazott grafikában képezte tovább magát, gyerekkönyveket illusztrált, majd fővárosi színházi kapcsolatok híján visszatért a zenéhez és szülővárosához.
Az elmúlt tizennyolc évben a garázszenekaroktól a szimfonikus zenekaron keresztül a fúziós jazzen át mindenféle műfajban kipróbálta magát. Számos formációval lép fel énekesként most is, például az Anima Sound System egyik alapítója, Prieger Szabolcs Animasongs nevű csapatával. Az anyaszínházába is visszatért egy előadás erejéig, és az intézmény diákstúdiójával együttműködésben szervezi a nyári musicaltábort. De ami a csúcs, hogy Savaria Pop Industry néven megcsinálta a saját zeneiskoláját.
Vokál coach-ként is definiálod magad. Ez milyen foglalkozás?
Egyszerűen énektanárt jelent, bár az évek során bebizonyosodott számomra, hogy az éneklés nyolcvan százalékban pszichológia. Ha szeretnénk fejlődni, muszáj befelé figyelni, keresgélni a blokkokat, és elhinni, hogy a saját hangunk a maga egyszerűségében elég az énekléshez.
Sokat beszélek erről a tanítványaimmal, és jólesik látni, amikor megteszik a komoly önvizsgálatot igénylő lépéseket, ahogy kinyílnak, és kezdenek magabiztosabbak lenni, nemcsak az éneklésben, de az élet más területein is. Ezekért a történetekért tanítok lényegében, és szerintem manapság különösen nagy az igény a lelki egészséget is építő foglalkozásokra.
Fullajtár Andrea: „A nagymamám traumája ma is bennem él”
Előadóművészként hogyan alakítod a stílusodat? Mi kell a saját imidzs megteremtéséhez?
Ha azt nézem, hogy milyen zenekarokban énekeltem tíz-tizenöt éve, és milyen zenekarokban énekelek most, önmagában nagyon beszédes. Mindegyik mást igényelt belőlem, és ebből a sokféleségből szereztem a legtöbb tapasztalatot. Így formálódtam azzá, aki ma lenni tudok. Kezdettől fogva az volt a legfontosabb, hogy hiteles tudjak lenni, és a saját hangomon szólaljak meg, akár énekesként, akár színészként. Ez tizenévesen persze nem egyszerű, amíg magad sem tudod, hogy ki vagy pontosan, azt meg pláne nem, hogy mit vár tőled a közönség.
Egy darabig megpróbálsz megfelelni mindenféle vélt vagy valós elvárásnak, aztán egyszer csak eljön a pont, amikor megérted, hogy nem teljesítésre kell menni, hanem egyszerűen azt adni, ami jön: hiszen, ahogy az ember maga, úgy az előadásmódja is folyamatosan változik, érik, formálódik.
Hogyan lettél színész, miközben énekesnek indultál?
Az éneklés mindig része volt az életemnek, a színészet csak később jött. A barátaimmal jelentkeztünk egy színjátszó csoportba tizenhat évesen. Felvettek minket, és onnantól színész akartam lenni. Életem egyik legnagyobb eredményének tartom, hogy ezt a célt sikerült elérnem. Próbálom megőrizni a siker receptjét: az első években kizárólag a színészi pályámra fókuszáltam. A Weöres Sándor Színházban először ruhatárosként dolgoztam, és innen pont az éneklés révén tudtam színpadra kerülni. Meg persze kell egy rakat szerencse, jókor lenni jó helyen, jó emberek között.
Mindig éreztem magamban a hívást meg a képességet arra, hogy egyszer eljátsszak egy főszerepet, mindegy, hogy mit, csak bizonyítani akartam, hogy képes vagyok rá. Szerencsére csak azután fogtam fel ennek a tériszonyát, miután eljátszottam az elsőt, utána kezdtem el izgulni, hogy magasra került a léc.
A József Attila Színház jó terep volt erre, és szerencsém volt, hogy olyan rendezőkkel dolgozhattam, akik tényleg akarták, hogy jó legyek és kihozhassam magamból a maximumot. Meghatározó élmény volt, hiszen a színház nehéz terep, én pedig hajlamos voltam a saját hiányosságaimra koncentrálni, féltem, hogy nem felelek meg egyik női karaktertípusnak sem. Nekem is kellett jó pár év, és jó rendezők, hogy megértsem, elég vagyok úgy, ahogy vagyok.
Voltak-e, vannak-e meghatározó emberek, akik segítettek a pályádon, vagy épp eltántorítottak?
Ha nincs Jeles András, aki véletlenül pont besétált a koncertünkre a színházi büfében, nem állhattam volna színpadon Szombathelyen, hiszen ezután kért meg, hogy énekeljek az előadásában. Ha évekkel később nem veszik el tőlem a szólódalomat egy másik előadásban, talán sosem költözöm Pestre, nem találkozom Verebes Istvánnal egy meghallgatáson, és nem adja nekem életem első főszerepét.
Ha a színház nem lett volna színésznő szűkében, valószínűleg nem marasztalnak, és nem játszhattam volna el több meghatározó szerepet, nem ismertem volna meg Telihay Pétert, aki életem legszebb szerepét adta nekem. Ha Tóth Mancit nem játszom el az általa rendezett Lila ákácban, talán Dolly Parton szerepét se énekelhetem Polyák Lilla és Szinetár Dóra mellett a 9-től 5-igben.
Ha nem tör ki egy világjárvány, és nem kapok ultimátumot, talán még mindig budapesti színésznő lennék, ehelyett egy zenei stúdiót vezetek Szombathelyen. Voltak szerencsés találkozások, és voltak kudarcélmények is, de hiszem, hogy minden okkal van.
Az iskoláskorú tanítványaiddal mik a tapasztalataid? Nekik van támogató közegük?
Sok kiskamasz és tini jár hozzám énekelni. Van olyan, akit kiközösít az osztálya a művészi beállítottsága miatt, de az a kamasz is bizonytalan a saját teljesítményét illetően, aki amúgy elfogadó közegben bontogatja a szárnyait a sulijában. Sajnos az a tapasztalatom, hogy a közösségi média és a tévés tehetségkutatók nem segítenek ezeken a frusztrációkon.
Miközben azokhoz az ideálokhoz hasonlítjuk magunkat, amelyeket célzottan és válogatottan tol az arcunkba a média – izgalmasnak, tehetségesnek, szépnek kell lenned –, lassan elfelejtjük, hogy miért énekel az ember valójában. Különbséget kell tenni a szakma, a biznisz – és az éneklés mint alapvető szükséglet között. Sokan azzal a problémával jönnek hozzám, hogy egyedül sem mernek énekelni, pláne mások előtt, mert milyen béna a hangjuk, és ki fogják nevetni őket. Azt hiszik, valamiféle tökéletességre kell törekedni.
Velük mindig ott kezdünk, hogy képzeld el, ahogy az őseink énekelgetnek a tűz körül, és közben jól leszidják magukat meg kinevetik egymást, hogy milyen béna a hangjuk. Ez a hozzáállás, a saját magunk versenyeztetése, összehasonlítása másokkal megöli az éneklés örömét, korlátozza a fejlődés lehetőségét, és stresszforrássá alakít egy bennünk ösztönösen működő terápiás eszközt.
Ez nagyon rossz irány, és az iskolák többsége nem tud segítséget adni ezeknek a frusztrációknak a feloldására sem.
Barbibelle: „Itthon a nők eladhatóságát még mindig gyakran tárgyiasítva kezelik”
Vannak-e szerepálmaid, vagy az előadóművészettel kapcsolatos kitűzött céljaid? Mennyire vagy tudatos?
Soha nem voltak szerepálmaim, és úgy érzem, ahogy idősödöm, kopik belőlem a szereplési vágy. Egyelőre az a célom, hogy Szombathelyen építsünk egy olyan zenés műhelyt, ahol kortól, nemtől és zenei stílusiránytól, előképzettségtől függetlenül bárki tanulhat majd zenét, magánórákon, csoportos órákon és meghívott előadók workshopjain.
A Savaria Pop Industry egy olyan oktatási rendszeren kívüli zeneiskola és közösségi tér, ahol kiemelt figyelmet fordítunk a tehetséggondozásra. Egyfajta zenei keltetőt szeretnénk létrehozni, ahol a legelső lépésektől végigkísérjük a tanítványokat a komoly fellépésekig, akár a lemezszerződésig.
Emellett zenés közösségeket szervezünk kezdőknek és haladóknak, gyerek- és felnőttkórusokat, valamint sérült fiataloknak zenés foglalkozást. Lesznek lakáskoncertjeink, backstage-beszélgetéseink is. Az a cél, hogy minden szinten bárki számára elérhetővé tegyük a zenét a régióban.
Stylist: Gál Nóra, Smink és haj: Marencsák Zsófia
