előfizetésem
Hírlevél
Presser Gábor: „Nem hinném, hogy engem a magaskultúrába odavárnak, de nem is nagyon vágyom rá”
Presser Gábor nem párás szemmel a múlt felé révedő karakter. Épp ellenkezőleg: a múltat igyekszik elemző távolságtartással kezelni, az új dolgokért pedig személyiségéből fakadóan lelkesedik. Két lábon járó zenetörténeti legendaként tekint rá mindenki, miközben esze ágában sincs e szereppel azonosulni.
Két vaskos kötetet írt az életéről, amin talán csodálkozik először az ember, és felteszi magában a kérdést: tényleg nem fért bele egybe? Csak a könyvet olvasva értjük meg, hogy bizony nem, vele egyetlen évtizedben történt annyi minden, mint mással egy egész élet alatt sem. A szöveg pedig korántsem csak saját életeseményeinek taglalására szorítkozik, tekinthetjük korrajznak, illetve egy közösség történetének is.
Olvasás közben utazunk időben és térben: Amerikától Japánig (ukrajnai kényszerleszállással), a szocializmustól a kapitalizmusig, a múlttól a jelenig. És hát ki ne akarna Presser Gáborral utazgatni egy kicsit, nem igaz?!
Ritkán adsz interjút. Mi ennek az oka?
Már mindent elmondtam, megírtam, és el is ismételtem.
De közben, ahogy az önéletrajzi könyvedet olvasgattam, úgy éreztem, mintha lenne valamiféle bizalmatlanságod a sajtóval kapcsolatban.
A hatvanas évekbeli sajtóval kerültem először kapcsolatba. Az pártsajtó volt, a párt kezében volt minden sajtótermék. Az akkori újságírók bizonytalanul álltak hozzánk, mert egyszerre voltunk kívülállók és kivételezettek. Mi tíz meghívásból négyszer-ötször elutazhattunk Nyugatra, miközben volt olyan barátom, aki még keletre, a szocialista országokba sem mehetett el. Szóval az akkori sajtó nem igazán tudta, hogyan viszonyuljon hozzánk, és én az első perctől kezdve rosszban voltam azzal az emberrel, aki a legjobban értette, mekkora hatalom a média.
Ő volt Erdős Péter, a hanglemezgyár mindenható irányítója. Már rögtön kezdő omegás koromban összevesztünk, de amikor népszerűek lettünk az LGT-vel is, már használni akarta a zenekart a saját és a hanglemezgyár érdekeinek megfelelően, ezért kezdett velünk foglalkozni az állami propaganda, és Erdős bérújságírói. Ebben az időszakban jelentette meg egy lemezgyári brosúrában, hogy én nagyon jó zenész vagyok, s mellesleg utálom a sajtót. Ezt a mai napig nem tudom levakarni magamról, átszivárgott az évtizedeken. Akik ismernek, tudják, hogy ez nem így van.
Balla Gergő: „Összehangolható a család és a zenészélet”
Ha Presser Gáborról van szó, szeretnek számokban beszélni az újságírók: hány éve volt ez meg az, hányadik előadása van a bárminek stb. Mennyire fontosak ezek a számok?
A számok olyanok, mint a kilométerkövek: tájékozódási pontok. Olyan sok az információ, hogy könnyebb valakiről képet festeni, ha vannak ilyen kapaszkodók. Azt gondolom, ha valakiről azt mondják, ötven éve van a pályán, hú, az már egyfajta sikermérce. Így egyszerűbb.
És mennyire élő a kapcsolat az évtizedekkel ezelőtt készített alkotásokkal?
Nem igazán szeretem a régi felvételeimet hallgatni. Akkor hallgatom meg őket, ha tudom, hogy valamit meg kell tanulnom, ha valamit elő kell hívnom belőlük. De mindig félek, hogy csak a hibákat fogom meghallani. Ahogy a könyvemet sem bírtam elolvasni a kiadás óta, igaz, időm se nagyon lenne rá. A padlás e tekintetben kivétel, mert annak a máig tartó életében részt veszek: újabb és újabb színészeket kellett, kell betanítanom, ennyi év után is próbákon ülök, hiszen a Vígszínházban dolgozom.
Mi A padlás története?
Először mindannyian azt gondoltuk, hogy ez egy átmeneti darab lesz az aktuális szezonra. Egy fillére sem volt rá a színháznak, még a nagyszínpadon sem tudtunk próbálni, ami akkor példátlan volt. A díszletelemek, kellékek egytől egyig korábbi vígszínházi előadásokból maradtak ránk, csak a jelmezek voltak újak. A zenét teljesen egyedül csináltam, nem volt pénz stúdióra, zenészekre. Aztán ez lett belőle. 2020-ban, a 999. ünnepi előadás végén minden szereplő, aki addig valaha játszott az előadásban, a színpadra ment meghajolni.
Akkor Rudolf Péter, aki az eredeti előadásban Lámpást játszotta, előrement, szót kért, és azt mondta, hogy „ebben az előadásban Marton Lászlón kívül senki nem hitt – mi sem”. És ez nagyjából így is volt, de a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról premierjén a szünetben is úgy éreztem, hogy ez hatalmas bukás lesz. És nem így lett… Hát, azt hiszem, nem. De akkor, a szünetben még tényleg úgy tűnt. Lement az első felvonás, és alig volt taps, mindenki elindult a büfébe. Arra gondoltam, hogy milyen gyors az én színházi karrierem… Aztán legnagyobb meglepetésemre ugyanez a közönség az előadás végén hisztérikus ovációban tört ki.
Akkor rájöttem, hogy nincs semmi, amit előre ki lehet számítani – ez is gyönyörű a színházban.
És mi a helyzet A padlás amerikai karrierjével?
2019-ben volt az olvasópróba. A Broadway-en az olvasópróba jelzett díszletek között zajlik egy próbateremben. Nem egynapos, mint itthon, hetekig eltart. Nagyon érdekes világ, de visszatetsző is sok szempontból, és nem igazán találtam ott a helyem. A háromhetes próbafolyamat után lett egy próbaelőadás, amire meghívtak húsz-harminc színházi szakembert – befektetőket, dramaturgokat –, hogy mondják el róla a véleményüket.
Az röviden annyi volt, hogy a fordítás nem elég jó, újra neki kell állni, ezt nekem nagyon nehéz volt megélni, mert én is ugyanígy gondoltam, sőt előtte egy éven át ezt próbáltam kommunikálni a producerek felé is, de nem hagytak sok beleszólást a dologba.
Miközben a történet és a szöveg nem egy ördöglakat.
Talán nem az, de nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik, pár szakemberen kifogott már. Lelke van. Ezt vagy érti valaki, vagy nem. Mi érteni véljük, de sok minden nekünk is évek alatt nyílt ki, sok mindenre csak évek múltán jöttem rá. Aztán jött a covid, amitől a komplett Broadway padlót fogott – be is zárt minden. A padlás munkálatai is leálltak, én meg türelmes vagyok, ez még csak egy harminchét éves darab, van ideje bőven.
Akkor sok felesleges energia ment a semmibe?
Nem, mert nagyon sokat tanultam a próbákon, magát a New York-i munkát élveztem, még nem zárult le semmi.
Csepella Olivér: „Minden művészet propaganda, maximum nem tudatosítjuk”
Az önéletrajzi könyvből kirajzolódott egy érdekes dolog. Sok olyan jelenet van benne, amelyben kihallgatószobában, vagy valakinek az irodájában ülsz. Ezek nagyon érdekes jelenetek, de én közben azt éreztem, hogy lényegében mindig ugyanaz történik: fölösleges idő telik el egy alkotó ember életéből. Jól érzékelem, hogy ez volt a helyzet?
A rendszerváltás előtt nem léteztek menedzserek, ezt a munkát a zenekarvezetők látták el. Amíg Laux Józsi nem disszidált, addig jó dolgom volt, ő intézett mindent. Amikor elment, akkor a zenekar azt találta ki, hogy én vegyem át a helyét. Én pedig nem akartam feladni, nem akartam, hogy az LGT megszűnjön – csúnyábban mondva: nem akartam megszerezni ezt az örömöt néhány embernek. Ez azt jelentette, hogy olyanokkal kellett olyan dolgokról olyan irodákban beszélni, veszekedni, hogy az elviselhetetlen volt – tönkretette az akkori életemet, nagyon sok évet és zenét vett el tőlem.
Egymástól nagyon különböző évtizedeket éltél végig, és elképesztő mennyiségű izgalmas kalandban volt részed közben – ez is kiderül az önéletrajzodból. Ha lehet ilyet mondani, melyik volt a kedvenc évtizeded, és miért?
Kedvenc évtizedem nincs, de a legjobb életem konzisként, zenegimnazistaként volt. Gyerekek voltunk még, csodálatos tanárok tanítottak minket. A zenész gyerekek nagy része rengeteget dolgozik: ha vége van a gimnáziumnak, kezdődnek a zenei órák, és folyton gyakorolni is kell, semmi másra nincs idő. Mi nemigen törődtünk a világ dolgaival, és nagyon jó volt a társaság is.
Ez őrület, Magyarország egyik leghíresebb és legelismertebb zenésze azt mondja nekem, hogy a diákévei alatt érezte magát a legjobban!
Mindig is jó sorom volt, privilegizált volt az életem, mert azt csinálhattam, amit legjobban szeretek, amihez érteni vélek, és közben soha semmiért nem kellett tepernem. Először odahívtak az Omegához, hogy mutassam meg, milyen dalokat tudok írni, aztán odahívtak a Vígszínházhoz, hogy írjak a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című Déry Tibor-darabhoz zenéket. Akkor mentem életemben először a művészbejárón keresztül egy színházba, és ottragadtam. Aztán Várkonyi Zoltán kinevezett zenei vezetőnek és így tovább. Nekem soha nem kellett kaparnom, kizárólag akkor, amikor abban a rémes, szocializmusnak nevezett világban zenekarvezetőként a felszínen kellett tartanom az LGT-t.
A könyvből úgy tűnik, hogy irigylésre méltó a memóriád. Tényleg emlékszel rá, hogy valakinek egy negyven évvel ezelőtti helyzetben mi volt például a kezében, vagy milyen ruhát viselt?
Ezek érzések inkább. Ahogy telnek az évek, apránként változnak a dolgok, amik eszünkbe jutnak. Sokszor volt, hogy a bandában egyformán ítéltünk meg valamit, ami megtörtént velünk, mégis mind a négyen valahogy más színekre, szagokra, más hangsúlyokra emlékeztünk, mást tartottunk fontosnak, viccesnek s másképp gondoltunk vissza emberekre is. Ahányan vagyunk, annyi mozit nézünk – lehet, hogy az a nő, akire úgy emlékszem, piros ruhában volt, valójában bordó ruhát viselt, de megengedem magamnak azt a szabadságot, hogy a saját érzeteimet idézzem fel. Amikor elkezdtem a könyvet írni, úgy gondoltam, hogy ezt szeretném átadni. Már az előszóban is igyekeztem ezt tisztázni az olvasókkal.
Azt is írod, hogy a friss, a történő dolgokról kevésbé vagy képes írni, mint a megtörténtekről. De engem mégis érdekel: milyennek látod a 2020-as évek közepét?
Sokáig úgy gondoltam, hogy huszadik századnál, a maga két világháborújával, népirtásaival, spanyolnáthájával, a rengeteg bajával nem jöhet rosszabb. Mostanra úgy látom, hogy dehogynem. Ennek a hátterében nyilván az is vastagon jelen van, hogy ma százszor annyi információt kapunk a világról, mint korábban, és tudjuk azt is, hogy a világ másik végén mi történik. Ráadásul többnyire azt közlik velünk, milyen tragédiák, bajok vesznek minket körül, miközben a fake news elönti a teret.
Nem szeretek híreket olvasni.
És például azt követed, hogy mi történik a könnyűzenei fronton? Hallgatod az új zenekarokat?
Abszolút.
A Carson Coma zenekarra például szoktak úgy hivatkozni, mint aminek fontos referenciája az LGT.
Ezt nem hallottam, de nagyon kedvelem a zenéjüket, ott is voltam az MVM Dome-beli koncertjükön. Most annyi jó zenész van a fiatalok között, amennyi sosem volt. Mondtam már, hogy nem vagyok nosztalgikus alkat, én nemcsak a saját régi felvételeimet nem hallgatom, hanem másokét se sokat. A jelen zenéit szeretem hallgatni, a fiatalokat, és nem jófejségből vagy önigazolásból, hanem mert azok érdekelnek.
Folyamatosan dolgozom, nem akarok abból élni, hogy „figyu, én írtam a Gyöngyhajú lányt tizenkilenc éves koromban”! Az akkor volt, megtette a magáét. Nekünk, régieknek ez a legnehezebb: a saját régi dalaink fojtogatják az újabbakat. A közönség jobban szereti, amit már jól ismer, és nekünk is óriási érzés, mikor a dalok egy koncerten a közönséggel közös előadássá válnak.
Nekem az is nagyon jó, hogy elfogadják, ha a koncerteken a régi dalokat egy kicsit újként játszom, megmutathatom, az évek során bennem mivé lettek. A most írt új dalaimat meg az időre bízom…
De mi a helyzet az olyan ragyogó kooperációkkal, mint az Oláh Ibolya számára írt Voltam Ibojka című album?
Azon az albumon két éven át dolgoztunk, rengeteget, csodás munka volt. Miközben tudtuk, hogy attól Ibojka egy picit se lesz népszerűbb, hogy kortárs költők verseit énekli. Én nagyon megszerettem miatta! De persze, értem, hogy rétegzene, ahogy a magaskultúra mindig csak az emberek egy szűk rétegét érdekli.
Nem hinném, hogy engem a magaskultúrába odavárnak, de nem is nagyon vágyom rá. Nem szeretnék tartozni sehova, sosem akartam, nem is fogok. Miközben sok más szempontból nagyon is közösségi ember vagyok.
Lovasi András: „Ha megnézzük a sikeres előadókat, Taylor Swift vagy akár Azahriah karakteres; saját világuk van és önazonosak, hitelesek”
Mit gondolsz a mesterséges intelligenciáról? Használod a munkád során?
A munkához nem, de az tetszik, hogy mindent, amit nem tudok, meg tudom kérdezni tőle. Az meg szórakoztat, hogy néha iszonyú hülyeségeket és tévedéseket ír le. Én nem megérteni, mint inkább használni szeretném. hogy veszélyes is lehet, nagyon veszélyes, de az emberiséget úgysem lehet megmenteni saját magától – a baj nem a mesterséges intelligenciával van, hanem az emberrel, aki rosszra használja.
Smink: Tégely Laura
