előfizetésem
Hírlevél
Megnéztük a Netflix új sorozatát, Florence Pugh zseniálisan játszik benne
Vannak történetek, amelyeknél nem az a legérdekesebb, hogy hányszor filmesítik meg őket, hanem hogy minden új változat mit lát meg bennük, amit az előző nem. John Steinbeck Édentől keletre című regénye éppen ilyen: Elia Kazan 1955-ös filmje és unokája, Zoe Kazan 2026-os Netflix-sorozata ugyanabból a történetből indul ki, mégis mintha két különböző kérdést tennének fel.
Elia Kazant Cal Trask foglalkoztatta: vajon egy fiú képes-e megszabadulni attól a sötét örökségtől, amelyet az anyjától kapni vél? Zoe Kazan viszont visszafordul az anya, Cathy felé, és azt kérdezi: mi történt ezzel a nővel, mielőtt azzá vált, akitől mindenki fél? A különbség első pillantásra egyszerűnek tűnik, valójában azonban az egész történet erkölcsi súlypontját áthelyezi.
Létezik-e eredendően rossz ember?
John Steinbeck 1952-es regénye a Káin és Ábel-történet modern újraírása, de családi történetként is nagyon személyes: a Hamilton család alakjaihoz az író saját családi emlékei szolgáltak alapul. Cathy azonban más természetű figura. Ő mintha kilógna ebből a valóságból. Gyönyörű, intelligens és rendkívül érzékeny arra, hogyan lehet másokat befolyásolni, miközben úgy tűnik, mintha hiányozna belőle valami, ami másokat az együttérzéshez és a bűntudathoz köti. Steinbeck nem ad rá egyszerű magyarázatot. Talán éppen ezért lett Cathy a regény legnyugtalanítóbb szereplője.
Elia Kazan 1954-es filmje ezt a nyugtalanságot háttérbe tolja. A rendező a regény későbbi részét emeli ki, Cal történetét teszi a film középpontjába. Megszemélyesítője - James Dean - arcán keresztül egy fiú történetét látjuk, aki attól retteg, hogy örökölte anyja természetét, és közben minden erejével szeretné bebizonyítani az apjának, hogy mégsem olyan, mint ő. Cathy ebben a változatban inkább árnyék: fontos, de nem őt akarjuk megérteni. A kérdés az, hogy Cal képes-e másképpen élni.
A nagy rendező unokája, Zoe Kazan éppen az ellenkező irányba indul. „Cathy központi figura” – mondja a sorozatról. Nem egyszerűen azért, mert több időt kap, hanem mert ő volt az a szereplő, aki a regényből a leginkább vele maradt. A rendező saját bevallása szerint újra és újra próbálta megfejteni, és közben azt is felismerte, hogy bizonyos tapasztalatait nőként másképpen olvassa, mint Steinbeck. Ezért a sorozat nem pusztán kibővíti Cathy szerepét, hanem megváltoztatja a néző helyzetét is: arra kér, hogy ne csak figyeljük őt, hanem próbáljuk megérteni.
Megnéztük a családját kiirtó Lizzie Bordenről szóló sorozatot, és hiányérzettel kapcsoltuk ki
Elia Kazan azt kérdezte: mi lesz ebből a fiúból? Zoe Kazan azt: mi történt ezzel a nővel? A két kérdés között több mint hetven év telt el, és közben sokat változott az is, ahogyan az emberi viselkedésről gondolkodunk. Ma sokkal nehezebben fogadjuk el azt a magyarázatot, hogy valaki egyszerűen „rossznak született”. Inkább történetet keresünk mögötte: gyerekkort, traumát, családi mintákat, elfojtást, környezetet. Nem feltétlenül azért, hogy felmentsük, hanem mert meg akarjuk érteni – Zoe Kazan sorozata pontosan ezt teszi Cathyvel.
A legnagyobb változás talán nem is abban van, amit a nő tesz, hanem abban, ahogyan látjuk őt közben. Steinbeck regényében a gyerekkori Cathy viselkedése szinte bizonyítéka annak, hogy már akkor is benne volt valami sötét. Zoe Kazan azonban ugyanazokat a jeleneteket más szemmel nézi. Amikor Cathy félelmében Alice Csodaországába képzeli magát, a rendező nem egyszerű gyermeki fantáziát lát benne, hanem azt mondja: „Ez a disszociáció portréja.” Egyetlen mondat, mégis egészen más történetet kezdünk látni.
A gyerek, aki Steinbecknél mintha már eleve veszélyes lenne, Zoe Kazannál olyan gyerek is lehet, aki megtanult eltávolodni attól, ami vele történik.
A kérdés így már nem csupán az, hogy milyen volt Cathy, hanem az is, hogy mi történt vele.
Lehetsz egyszerre áldozat és felelős?
Florence Pugh számára is ez volt a szerep egyik legfontosabb kiindulópontja. „Mindig az érdekel, hogy összetett embereket játsszak” – mondta, és Cathy kapcsán különösen az foglalkoztatta, hogyan lehet elérni, hogy a néző „megálljon, gondolkodjon és érezzen iránta úgy, ahogy korábban még nem”. Pugh nem a gonosz nőt akarta eljátszani, hanem egy olyan embert, akinek belülről megvan a maga logikája.
Ez színészként azt is jelenti, hogy meg kell védenie a karaktert. Pugh szerint az ő feladata, hogy „érveljen mellette”, vagyis akkor is megtalálja a döntései belső igazságát, amikor azok kívülről elfogadhatatlannak tűnnek. „Szörnyű dolgokat tesz? Abszolút. A helyzet, amelyben felnőtt, formálta őt? Teljesen.” A két állítás nála nem zárja ki egymást. Zoe Kazan is pontosan ezt a határt keresi. „Nagyon fontos volt számomra, hogy soha ne mentsem fel azért, amit tett” – mondja. Ugyanakkor hozzáteszi: ha Cathy-t nem emberként nézzük, „akkor semmit sem tanulunk magunkról”.
Thrillerrel tért vissza Matthew McConaughey, mégsem ő a legizgalmasabb a filmben
Ez a sorozat legizgalmasabb dilemmája: meg lehet-e érteni valakit anélkül, hogy közben felmentenénk? A kérdés azért sem egyszerű, mert a megértés szükségszerűen közelebb hoz. Amíg Cathy Steinbecknél szinte megfejthetetlen, addig Florence Pugh arcán látjuk a félelmeit, a sérülékenységét, a védekezését. A néző egyre több kapaszkodót kap hozzá, és ettől a figura természetesen emberibbé válik. De ezzel együtt valami el is veszhet abból, ami az eredeti Cathyban annyira nyugtalanító volt: a rejtély.
Steinbeck Cathyja azért félelmetes, mert nem tudjuk, mi van benne. Zoe-é pedig azért válik félelmetessé, mert egyre többet tudunk róla. A sorozat nem feltétlenül gyengíti ezzel a karaktert, inkább másfajta feszültséget teremt köré. Már nem az a kérdés, hogy létezhet-e valaki, akiben szinte eredendően nincs együttérzés. Hanem az, hogy mennyire alakítja az embert mindaz, ami vele történik – és hol kezdődik az egyéni felelősség.
Ez különösen érdekes az Édentől keletre egyik központi gondolatának, a timshelnek a fényében. „Te választhatsz” – vagyis az ember nem pusztán annak az örökségnek a foglya, amelyet kapott. Nem határozza meg teljesen a családja, a múltja, a sérülései. Marad valamennyi szabadsága arra, hogy mást válasszon.
Elia Kazan filmjében ezt a lehetőséget Cal hordozza. A fiú azt próbálja bebizonyítani, hogy nem kell olyanná válnia, mint az anyja. Zoe Kazan sorozatában viszont egy lépéssel korábbra kerülünk: azt látjuk, honnan származhat az a sötétség, amelyet később Cal már örökségként érzékel. Elia Kazannál Cathy következmény, míg unokájánál kiindulópont.
És ettől válik igazán izgalmassá, hogy ugyanaz a családi történet hetven év különbséggel ennyire más arcát mutatja. A nagyapa a fiú szemével nézte a történetet, a lányunoka az anya felé fordítja a kamerát. Az egyik azt kérdezte, hogyan lehet kitörni abból, amit örököltünk. A másik azt próbálja megérteni, hogyan keletkezik egyáltalán az az örökség, amelyet aztán továbbadunk.
Florence Pugh alakításának talán éppen ezért nem az a célja, hogy megszerettessen velünk egy nehezen szerethető embert. Inkább arra kényszerít, hogy ne tudjunk olyan könnyen elfordulni tőle – és ez már egészen másfajta nézői tapasztalat. Mert Cathy humanizálása nem feltétlenül teszi őt ártatlanabbá, csak nehezebbé teszi az ítéletet. Megmutatja, hogy lehet valaki egyszerre annak az áldozata, ami vele történt, és felelős azért, amit később másokkal tesz. A kettő nem feltétlenül oltja ki egymást.
Talán éppen ezért nem az a legérdekesebb kérdés, hogy Zoe Kazan „megjavította-e” a nő karakterét, inkább az, hogy mit nyerünk és mit veszítünk, amikor egy irodalmi szörnyetegnek arcot, múltat és magyarázatot adunk. Steinbeck arra kényszerített bennünket, hogy együtt éljünk egy megfejthetetlen emberrel, Zoe Kazan közelebb enged hozzá. Talán túlságosan is közel.
De lehet, hogy éppen ez a cél: hogy amikor már azt hisszük, értjük Cathy-t, újra feltegyük a kérdést, amelyet az egész történet kezdettől fogva hordoz: meddig magyarázza a múlt, hogy kivé váltunk, és hol kezdődik a saját felelősségünk azért, amit másokkal teszünk?
