előfizetésem
Hírlevél
Robert Capa valójában nem egy, hanem két ember volt, a fotós szerelmét mára azonban elfelejtették
A huszadik század legbátrabb fotóriportere, aki 26 évesen vesztette életét háborús tudósítás közben egyszerre volt fotós és politikai aktivista. Ő Robert Capa, a világhírű magyar származású fotográfus alkotótársa, szerelme: Gerda Taro. Az életük összefonódott, de Gerda nagyon is a saját útját járta, és Capa ezt tudta. Mindketten hittek abban, hogy fényképeikkel megváltoztathatják a világot és azt, ahogyan az emberek gondolkodnak.
Az idei velencei filmfesztiválon egy nő végre megérdemelten lépett elő egy világhírű férfi nevének árnyékából. Gerda Taro kitalálta Robert Capát, fotózta a spanyol polgárháborút, és meghalt a fronton. Most film készült róla, és egy spanyol kutató szerint a 20. század leghíresebb háborús fényképe is az övé lehet.
A lány a Leicával
Egy nő sétál Párizs utcáin, 1937. július 14-e van, a Bastille bevételének ünnepe. Ezrek vonulnak az utcákon, ő azonban az ellenkező irányba indul, el a tömeg zajától, a néptelen mellékutcák felé. Ezen a napon játszódik Alina Marazzi 2026-os filmje, a La ragazza con la Leica (A lány a Leicával), és ez a kép akár az egész életmű mottója is lehetne, ugyanis Gerda Taro mindig a tömeggel szemben ment.
Kilencven évig mégis csak egy férfi mellett állva láttuk, és Robert Capának, a világhírű magyar származású fotográfusnak a szerelmeként említették.
A film szeptemberben a 83. Velencei Nemzetközi Filmfesztiválon mutatkozott be, az Orizzonti szekció nyitófilmjeként. A regény, amely a film alapjául szolgált, 2018-ban elnyerte Olaszország legrangosabb irodalmi díját, a Premio Stregát. Külön izgalmas, hogy a filmben Gerda Taro legközelebbi barátnőjét, Ruth Cerfet az a svájci Luna Wedler játssza, aki egy évvel korábban, ugyanitt, a 82. Velencei Filmfesztiválon elnyerte a legjobb feltörekvő színésznek járó Marcello Mastroianni-díjat, mégpedig Enyedi Ildikó Csendes barát című filmjében Grete szerepéért. (Wedler egyébként korábban Enyedi A feleségem története című alkotásában is játszott.)
Tragikus szerelem és árulás húzódik a világ leghíresebb erotikus szobrának hátterében
Marazzi eddig főként dokumentumfilmesként dolgozott, és ez meglátszik a filmen. Super8-as és 16 mm-es filmre forgatott, a jeleneteket archív felvételekkel szőtte össze. A cselekmény Gerda Taro utolsó párizsi napja köré épül, flashbackek és egy elképzelt jelen között mozogva. A premier időzítése azonban egy egészen más okból lett szenzáció.
Ugyanazokban a napokban a Telegraph és a Guardian is arról írt, hogy egy spanyol kutató szerint a világhírű magyar származású fotográfus, Robert Capa nevéhez kötött legendás kép, A milicista halála valójában Gerda Taro munkája lehet. A filmrendezőt kérdezték is erről Velencében a premier után, mire Marazzi azt mondta, ezt hihetőnek tartja, hiszen a kép készülte idején Capa és Taro egy pár voltak, és gyakran ugyanazokon a helyeken fotóztak. A film egyik legerősebb mondatát Taro mondja ki, mielőtt visszaindul a spanyol frontra: a világ csak Capát látja, ő pedig eltűnik mögötte.
Ki volt Gerda Taro?
Mielőtt Gerda Taro lett volna, Gerta Pohorylle néven 1910. augusztus 1-jén született Stuttgartban, egy középosztálybeli, galíciai gyökerű zsidó családban. Baloldali fiatal lett a harmincas évek Németországában, ami akkor életveszélyes választás volt. 1934-ben, 23 évesen Párizsba menekült. A családja később Jugoszláviába keresett menedéket, apját és két fivérét, Karlt és Oskart a németek által megszállt Szerbiában ölték meg, valószínűleg 1941-42-ben. Egész családja a holokauszt áldozata lett.
A fiatal nő a Latin negyed emigránsai között élt, olyanok társaságában, mint Henri Cartier-Bresson, Ernest Hemingway, Martha Gellhorn és a későbbi nyugatnémet kancellár, Willy Brandt. Marazzi filmje is ezt a közeget mutatja: a Németországból menekült kommunisták és szocialisták baráti körét, amelyben Taro nem kísérő volt, hanem a társaság motorja.
1934 nyarán egy fiatal magyar fotós, Friedmann Endre modellt - egy szőke, kék szemű lányt - keresett egy svájci biztosító reklámfüzetéhez. Egy kávézóban kiszúrta Ruth Cerfet, aki vonakodva igent mondott a felkérésre. A barátnője, Gerta is elkísérte, aki azonnal megkedvelte a fotóst, és amikor meglátta a képeit, lenyűgözte a tehetsége.
Friedmann tanította meg Gertát fényképezni, a nő pedig kitalálta a nevet, amely úgy hangzott, mintha egy tapasztalt amerikai haditudósítóé lenne: Robert Capa. Azt remélték, hogy a név több tiszteletet és magasabb honoráriumot hoz, és az sem volt mellékes, hogy a „cápa” magyarul ráadásul ragadozót jelent. A kitalált Robert Capa gazdag és sikeres volt, és a képeiért jóval többet lehetett kérni, mint két éhes menekült munkájáért.
Így lett Taro az a nő, aki kitalálta a Robert Capa-personát.
Az álnév eredetileg közös volt: a spanyol polgárháborúban készült képeik ezen a néven jelentek meg olyan lapokban, mint a svájci Zürcher Illustrierte vagy a francia Vu című hetilap. Gerta közben magának is új nevet adott, és Gerda Taróként kezdett el élni. Létezik egy fénykép kettejükről, amely többet mond minden életrajzi kutakodásnál: Fred Stein a Café du Dôme egyik asztalánál kapta le őket a Rue Vavin túloldaláról. Nem veszik észre, hogy fotózzák őket, és úgy mosolyognak össze, ahogy csak szerelmesek szoktak.
A lány Leica helyett Reflex-Korelle kamerával
Amikor 1936 nyarán kitört a spanyol polgárháború, Taro Capával és David „Chim” Seymourral Barcelonába utazott. A milicisták „La pequeña rubiának”, vagyis a kis szőkének hívták őt. Aragóniában és a déli Córdoba tartományban fotóztak, Taro legismertebb sorozata a lőtéren gyakorló milicistanőket mutatja. Az egyik képen egy nő profilból, féltérden pisztolyt tart: overallt visel, és magas sarkú cipőt.
De Taro nemcsak a harcot fotózta, hanem azt is, mit jelent a háború a hétköznapi embereknek, a nőknek és a gyerekeknek. 1937-re már saját nevén is publikált, és egyre közelebb ment a harcokhoz. Amikor Capa visszautazott Párizsba, ő egyedül is a fronton maradt. Ekkor már Leicával dolgozott - azzal a géppel, amely a film címét adja.
Az első, kizárólag a nő munkásságának szentelt nagy kiállítást a New York-i International Center of Photography csak 2007-ben rendezte meg, hetven évvel a fotós halála után. Ugyanebben az évben került elő a „mexikói bőrönd”: három doboz, benne mintegy 4500 elveszettnek hitt háborús negatív Capától, Tarótól és Chimtől.
A feldolgozásuk után csaknem ezer kép került Gerda Taro neve alá, köztük olyanok is, amelyeket addig Capának tulajdonítottak.
A 20. század leghíresebb háborús fényképe egy fehér inges férfit mutat, aki egy andalúziai domboldalon hátrahanyatlik, a puskája kicsúszik a kezéből. A milicista halála először 1936. szeptember 23-án jelent meg a francia Vu-ban, majd a LIFE-ban, és Robert Capát világhírűvé tette. A háborús fotós azt állította, hogy a kép a Cerro Muriano-i ütközetben készült, abban a pillanatban, amikor a katonát fejen találja egy „fasiszta golyó”.
Fernando Penco spanyol régész és történész több mint 25 éve kutatja ezt a képet, legújabb, 2026 szeptemberében bemutatott eredményei, amelyeket a Córdobai Egyetemen rendezett, a kép 90. évfordulójára emlékező kiállításon tárt a nyilvánosság elé, kifejezetten arra irányulnak, hogy kiemeljék Tarót Capa árnyékából. A technikai bizonyítékok (a 6×6-os kamera használata) alapján Penco meggyőződése, hogy a 20. század egyik legfontosabb sajtófotóját valójában a világ első, harctéren elhunyt női haditudósítója készítette. Penco szerint Capa aznap 35 mm-es Leicával fotózott, Taro pedig egy 6×6-os Reflex-Korellével, amelyet fotósként kapott első fizetéséből vett.
Françoise Gilot tíz évig szerette Picassót, és ő volt az egyetlen nő, aki végül elhagyta
Egy felvételen, amely az Espejóba érkezés napján készült, a gép Taro nyakában lóg. Penco olyan képeket is talált, amelyeket Capa készített a nőről aznap Villa del Ríóban, aki ezeken is a Reflex-Korellét tartja. A döntő érv azonban a sorozat egésze. Az Espejóban készült képek elemzése minden négyzetes felvételt Tarónak, minden téglalap alakút Capának tulajdonít. Mivel a milicistáról készült kép négyzetes, Penco szerint logikus, hogy azt is Taro készítette.
A kutató szerint az is eldönthető, hogy beállított fotóról van szó, hiszen a környéken akkor nem folytak harcok. A kép nem Cerro Murianóban, hanem az onnan mintegy 50 kilométerre fekvő Espejónál készült, messze a frontvonaltól. Mi több, a kutatás a helyszínt a Cerro del Alcaparralra, a dátumot pedig a harcok előtti napra, szeptember 4-re teszi. A spanyol polgárháborúban nem volt ritka a megrendezett kép, mert a fotósokat gyakran nem engedték az aktív frontokra.
Legyünk azonban óvatosak: az új bizonyíték még nem igazolja véglegesen, hogy Taro exponált, de felvet egy kérdést, amely évtizedekig alig kapott helyet. Ha a negatív négyzetes, és négyzetes gép csak Taro kezében volt, miért feltételeznénk továbbra is, hogy Capa nyomta meg a gombot?
A negatív elveszett – a mexikói bőröndben sem volt ott –, így a formátumot csak a fennmaradt nagyítások arányai alapján lehet megítélni. Az sem zárható ki, hogy a pár a terepen gépet cserélt. A magyar szakirodalom is régóta megjegyzi, hogy a közös kontaktfüzetekből többnyire nem derül ki, melyikük készítette az adott képet. Penco maga is elismeri, hogy a szerzőség tisztázása eleve nehéz. Akkoriban megszokott volt, hogy a fotósok a csoportjuk nevén adják le a képeiket, és az, hogy Capa és Taro egy pár volt, ezt tovább bonyolította.
Kilépés az árnyékból
Marazzi filmje azon a napon játszódik, amikor Taro utoljára sétál Párizsban. A rendező szerint bár Taro találta ki az egész Robert Capa-personát, eljött egy pont, amikor erős igénye támadt a függetlenségre, különösen azért, mert kapcsolata a férfival nem volt mindig idilli. Drámai, rövid szakításaik is voltak, mégis újra és újra összeköltöztek. Spanyolországban együtt dolgoztak a fronton, ugyanazokon a helyeken, néha szinte egymás mellől fotózva, a nő azonban egyre inkább a saját útját kereste. Marazzi filmjében a magyar származású fotós megpróbálja párját lebeszélni arról, hogy 1937 júliusában visszamenjen a frontra, ő mégis elindul a Madrid melletti Brunete felé. Onnan már nem is tért vissza.
Gerda Taro utolsó riportja Brunete volt, 1937 júliusában a francia kommunista Ce Soir számára fotózta a harcokat, amikor egy köztársasági tank elgázolta. Az El Escorial-i kórházban halt meg július 26-án, 26 évesen, néhány nappal 27. születésnapja előtt. Őt tartják az első női fotóriporternek, aki a frontvonalról tudósítva vesztette életét. Párizsi temetése tömegdemonstráció lett, Louis Aragon költő mondott beszédet a sírnál, a menet a Père-Lachaise temetőig vonult, egy olasz kritika százezer fölöttire teszi a gyászolók számát. Capa gyásza a szemtanúk szerint kezelhetetlen volt. A következő évben kiadott közös spanyolországi könyvüket, a Death in the Making-et Tarónak ajánlotta, és maga írta, hogy a képek közös munka eredményei, szerzőmegjelölés nélkül.
Ezután Taro lassan eltűnt a saját történetéből. Évtizedekig csak Capa szerelmeként és társaként emlegették, a nevét több képről is leválasztották. Az pedig végképp a feledés homályába veszett, hogy a Robert Capa név eredetileg nem egy embert jelölt, hanem egy kapcsolatot.
Két huszonéves menekült találta ki, mert egyedül láthatatlanok lettek volna. A nevet a nő adta, a világhírt a férfi vitte tovább.
Capa 1954-ben Indokínában aknára lépett, és legendaként halt meg. Taro akkor már rég csak lábjegyzet volt. Idén szeptemberben ez a lábjegyzet egyszerre két helyen lépett elő.
Velencében egy film adta vissza a hangját, Córdobában egy régész irányította a figyelmet a képarányra. Ha a kutatónak igaza van, A milicista halála nem egy férfi zsenijének pillanata, hanem egy nőé, aki a férfi neve alatt vált halhatatlanná. Ha nincs igaza, akkor is marad egy kérdés: mennyi mindent tulajdonítottunk egyetlen névnek, amelyet eredetileg ketten viseltek? A filmben Gerda Taro a tömeggel szemben sétál. Kilencven év után végre utánafordulunk.
