Saly Noémi: „Minden döntésemben a szabadság levegője rezeg”

Márpedig ő utálja a macskákat, jelentette ki, aztán a Facebookon arról tudósított napról napra, hogyan fogadta be kényszerűségből a szomszédja cicáját, hogy miként barátkoztak össze, és a nagyszámú követő leste-várta a folytatást. Korábban megjelent családregénye, a Példabeszédek új kiadása tehát kibővült A Macska történeteivel. A júniusban kerek születésnapját ünneplő Saly Noémi számtalan kötetet írt Pest csodabogarairól, régi kávéházairól. És még mennyi mindenről!

Bár Saly Noémi, a várostörténész, muzeológus pár éve hivatalosan nyugalomba vonult, az ő esetében szó sincs klasszikus nyugdíjasévekről: ír, fordít, szerkeszt, előadásokat és múzeumi tárlatvezetéseket tart. Tavaly pedig Budapest díszpolgárai közé is beválasztották.

Hogyan lettél magyartanárból kávéháztörténész?

Irodalomtörténész voltam eredetileg, abban egyáltalán nem kimagasló – és olyan nagyon nem is érdekelt. A tanítás nagyon érdekelt, tanár voltam egész jobbik életemben. Zeke Gyula történész és jeles szépíró barátom mesélte 1995-ben, hogy egy kávéházakról szóló tematikus számot szerkeszt a Budapesti Negyed folyóiratba. Ahogy beszélgettünk, annyira érdekeseket mondott, olyan teljesen új megközelítést, hogy azt mondtam, ez nagyon érdekelne engem, és fölvetettem nagyon óvatosan, hogy mi lenne, ha én is megírnék egy kávéházat.

Kiválasztottam a Philadelphiát a Krisztinavárosból, mert ugye a budai öntudatom nem lankadt, úgyhogy gondoltam, hogy nem a pesti oldal lerágott csontjai, amikről akkor, én hülye, azt hittem, hogy mindent tudunk, de azokról se tudtunk még semmit. Megírtam a Philadelphia kávéházat, és ott eldőlt, hogy nekem ezzel kell foglalkozni. Mert annyira érdekes, annyira sokrétű, annyira elbűvölő kutatási tárgy, hogy ettől nem fogok szabadulni. Megjelent ez a folyóiratszám, ami nagyon nagyot ütött, úgyhogy akkor tényleg szenzációszámba ment azokban a körökben, amelyeket el kellett érnie.

Pár éve voltam egy könyvbemutatódon, igazán szórakoztató volt.

Gyula nem olyan nagyon szeretett nyilatkozni, amikor voltak felkérések: idemenni, odamenni, beszélgetni, interjút adni, akkor gyakran én mentem. Ennek az lett az eredménye, hogy térültem-fordultam, és pár év alatt oda jutottunk el, hogy én lettem kávéház tárgykörben a megmondóasszony. Egyre többet hívtak, egyre többet kértek publikálni, és én ezeket szívesen csináltam is.

Évtizedekkel előzte meg a szexuális forradalmat ez a provokatív magyar írónő

A Wikipédián többek között ez olvasható rólad: „Tabánban él szülőházában.”

Hatalmas nagy mázlim van. Nagyon kevés olyan budapesti van, aki abban a lakásban él, ahol született. Úgyhogy ez egy különleges adomány a jóistentől, hogy engem ide lerakott hetven éve, és azóta egyelőre itt hagyott. Anyám 1947-ben jött ide, de a tágabb környéken még sokkal régebben lakik a család, mert a dédapámé volt a Batthyány utca 1., az 1890-es években vette meg a házat, onnantól kezdve ott laktak, úgyhogy anyám is itt született a Vízivárosban.

És én meg marhára szeretek itt lakni nyilván, kinézek az ablakomon, és a Pilistől a Nemzeti Színházig látok, alattam folyik a Duna, és történik a város élete. Nehéz lenne nem szeretni, mert egy olyan pontról nézem, ahonnan ez gyönyörű.

Esetedben egyáltalán nem lehet arról beszélni, hogy egy megérdemelt pihenését töltő, unatkozó nyugdíjas volnál.

Mit nevezünk pihenésnek? Mert nekem az, hogy nem csinálok semmit, az egy nagyon idegesítő és hosszú távon nem tartható állapot. Tudom, hogy nagyon sok ember izgul attól, hogy nyugdíjasként hogyan fogja eltölteni az idejét. Én egyáltalán nem izgultam, hat évvel ezelőtt úgy vágtam a centit, hogy te azt ne tudd meg. Azt vártam, ami lett, arra a szabadságra vágytam, ami elkövetkezett: hogy minden áldott nap akkor kelek, amikor ébredek, ha nem kell utazni és vonathoz szaladni.

Egész nap szabadon eldönthetem, hogy mit csináljak. Ez egy olyan csodálatos adomány a jóistentől, hogy nem győzök neki minden reggel hálát adni, amikor fölébredek. Ez egy brutális gyönyörűség. És nagyon sokféleképpen tud aztán folytatódni a nap attól kezdve, hogy fölébredtem, mert el kell gondolkozni rajta, hogy mik a teendők. Ha nincsen itthon táplálék, utána kell járni, akkor elmegyek a piacra, nyugodtan, ráérősen, nem húzom át senkinek a lábán a banyatankot, nincs is banyatankom.

Végtelen nyugalommal megbeszélek a kofákkal mindent, aztán hazajövök és főzök, vagy veszek valami kész kaját, és aznap még nem főzök, hanem csak másnap. Tehát egyszerűen minden döntésemben a szabadság levegője rezeg. Ez egy gyönyörű, csodálatos állapot. És ha belegondolsz, hogy hogy élünk; pöttöm gyerekkorodban a szülők diktálnak, utána elkezd az iskola diktálni, utána elkezd a munkahelyed diktálni, még akkor is valahogyan, ha saját magadnak vagy a főnöke.

Ez nagyon nagy lehetőségeket ad arra, hogy dolgozni is úgy legyen kedvem, hiszen nem azért csinálom, mert muszáj. Jó, persze van határidő meg szerződés, bizonyos kötöttségek nyilvánvalóan így is vannak, de én magam osztom be, hogy most akkor fönn akarok maradni éjjel kettőig, vagy úgy alakul, hogy addig olvasok, hogy nem figyelem az órát, de másnap reggel addig alszom, ameddig akarok.

Ilyen élmény, mikor egy regény írója maga vezet körbe a valós helyszíneken

Mellesleg te érzed a korodat?

Nem, egyáltalán nem, de azért már előfordul, hogy jövök föl ezen a százhét lépcsőn, és a másodikon megállok azért egy lélegzetvételre, és nem nyargalok föl egyhuzamban, főleg, ha mondjuk harmadszor jövök föl már aznap. Ezekkel nem foglalkozom. Amivel foglalkozom viszont, és ezt minden sors- és kortársamnak ajánlom, hogy amikor ajánlgatják, hogy menjek el ilyen szűrésre, meg olyan szűrésre, akkor oda én nagyon fegyelmezetten elügetek. Elmegyek bizony, elmegyek a mammográfiára, meg évente a nőgyogyóba, meg amikor elküld a körzeti sámánasszony a laborokra.

A Kereskedelmi és Vendéglátó-ipari Múzeumnak tizenhat évig voltál oszlopos tagja. Visszajársz?

Fiatal kollégáim írtak egy kiállításhoz kapcsolódó könyvet, és megkértek, hogy átnézném-e, hát hogyne nézném, úgyhogy most itt gyomlálom a pont-vesszőcskét. Még olyan is van, hogy bejelentkezik egy csoport, hogy jönnének tárlatvezetésre, de tartsam én, és akkor szólnak a kollégák, hogy jönnének, tartanám-e, persze mindent eldobok, ami a kezemben van, odamegyek, megtartom a tárlatvezetést. Bármit megcsinálok a múzeumnak, ingyen is, ha úgy van.

Hosszú évekig voltál a Budapest folyóirat olvasószerkesztője is…

Igen, a Budapest folyóirat az nagyon fontos volt. Ezt Buza Péter alapította, aki akkoriban szerkesztette a megboldogult Népszabadság megboldogult Budapest mellékletét. Péter kitalálta, hogy akkor legyen újság, és ami a csoda, hogy ezt meg is tudta valósítani, és még nagyobb csoda, hogy életben tudta tartani addig, ameddig. Olvasószerkesztőként az egész újság átment a kezemen; nagyon jó szerzők dolgoztak, nagyon nívós volt. Szerettem a lapot, és nagyon boldog voltam tőle, csak az a baj, hogy a főváros ezt nem finanszírozta.

Demszky alatt se, Tarlós alatt pláne nem, mindig úgy kellett összekoldulni a rávalót, és Péter ezt egy darabig csinálta, de egyszer csak besokallt, és azt mondta, hogy most már ez így nem megy tovább. Pedig egyáltalán nem került olyan sokba, és most se kerülne sokba. Mindenesetre mi megszűntünk. A Kadarka Kör viszont továbbra is létezik, és az is Péter fejéből pattant ki, ő a lelke ennek az ügynek, úgyhogy igen, abban is benne vagyok persze. Itt az volt a lényeg, hogy vissza kéne csinálni azt a híres vörösbort, ami Budának a legfontosabb és legnagyobb értékű kiviteli cikke volt, amiből Buda élt tulajdonképpen.

Az egész budai hegyvidék: Gellérthegy, Sashegy, Naphegy és egész Óbudáig, föl végig, itt mindent szőlő borított addig, ameddig 1884–85-ben meg nem jött a filoxéra, és az egészet két év alatt lenullázta. És miközben mindenhova visszatelepítik a szőlőt, Tokajban, a Balaton-felvidéken vagy Villányban, a budai hegyvidékre nem telepítik vissza, hanem jön a pesti telekspekuláns, és Buda annyira beépül, hogy ötven év alatt két új kerület születik.

Buza Péter toborzott egy csapatot, eleinte csak kadarkát ittunk és kadarkás borászokkal beszélgettünk, aztán elkezdtek keresni a férfiak egy helyet, hogy hova lehetne Budán a régi helyén szőlőt ültetni, és Persányi Miklósnak jutott eszébe, hogy ott van a Jókai hajdani szőlőskertje a Költő utcában, ahol a villája ugyan nincs meg, mert azt lebombázták, de annak a helyén van a Duna–Ipoly Nemzeti Park épülete meg a Madártani Intézetnek egy faháza, alatta egy csodálatos, gyönyörű, lejtős domboldal, ahol valaha Jókai szőlője virult.

Mindenféle hivataltól kellett pecsétes papír meg engedély, hogy oda mi szőlőt rakjunk, de aztán végül ezt mind megszerezték, és most vissza van ültetve, virul nyolcszáz szőlőtőke, amit persze mi magunk már nem tudunk művelni, hanem össze vagyunk csókosodva a Kertészeti Egyetemmel, és a szőlész hallgatók rajtuk gyakorolnak.

Már készült ebből bor?

Persze, minden évben, és évente megrendezzük a Svábhegyi Szüretet, ami gondosan úgy van időzítve, hogy addigra már a szőlőt leszedtük, mert különben jön a nép és elpusztítja az egészet. Úgyhogy előbb szüret, és utána van egy szüreti mulatság, ahova azért persze mindig hozunk mustot, lehet venni a tavalyi borból, és eszünk finom hagymás zsíros kenyeret. Voltak évek, amikor Budapest bora voltunk.

Írtál a Magyar Konyhába, Spájz című sorozatodból végül könyv lett.

Vinkó Jóska kért meg, hogy írjak a lapnak, akkor még a múzeumban dolgoztam. Értetlenkedtem, hogy ez mekkora hülyeség már, ő nálam sokkal jobban csinálja a gasztronómiatörténetet, amire azt mondta, hogy akkor írjál valami mást, akármit. Na, mondom, nem vagyok egy gasztroguru, és akkor kínomban eszembe jutott, hogy egy dolog van, amit kedvvel és tényleg jól csinálok, ez pedig a befőzés. Mondom Jóskának, hogy akkor a rovat címe: Spájz.

Azt mondta, meg van véve. Onnantól kezdve – tíz száma jelenik meg a lapnak egy évben – szorgalmasan gyártottam ezeket a mindenkori befőzős cikkeket, és ebből a végén aztán lett egy könyv, amit a Magyar Konyha adott ki, nagyon népszerű lett, elfogyott már az utánnyomás is. Valószínűleg azért, mert szabad kezet adok, ahogy én szeretek főzni, semmi nincs kőbe vésve, és a befőzésnél sincsen soha semmi kőbe vésve, úgyhogy mindenki rájött, hogy hiszen ezt ő is meg tudja csinálni, és legnagyobb örömöm, hogy fiú barátok is rákaptak erre, és lelkesen lekvárt főznek vagy savanyúságokat raknak el.

Titkos és zseniális írónők, akik helyett a férjük zsebelte be a világhírt

Van példaképed?

Voltak olyan felnőttek az életemben, akiknek nagyon sokat köszönhetek, és nagyon nagy mértékben alakították az életemet. A legfontosabb ilyen a karnagyom volt, Mohayné Katanics Mária, Maresz, aki énektanárom volt a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban, aztán karvezetőm, akinek a keze alatt negyven évig énekeltem, és az egészen biztos, hogy a vadállatból emberré fejlődésemnek ő nagyon-nagyon meghatározó szereplője volt. Egy másik ilyen a szövőanyám, Csókos Györgyi néni.