Ladik Katalin: „A költészetemet arra hozták fel példának, hogy így nem szabad verset írni”

Tizenegy éves koromban lettem az újvidéki rádió gyerekszínésze. Mióta az eszemet tudom, dolgoztam, közben teljesen autodidaktaként képeztem magam, hogy kilépjek abból, amibe beleszülettem. Városi munkáscsaládból jövök, ahogy az anyám is; az apám még írástudatlan volt, a kortársaim konzervgyári vagy más munkásnők lettek, de én többre vágytam.

Már gyerekkorodban híres lettél? Akkoriban még mindenki rádiót hallgatott.

Igaz, hogy híres voltam, de nagyok voltak az elvárások is: felnéztek rám meg a szüleimre, hogy lám, nagyon szegény családból származom, és mégis sokra vittem. Tényleg úgy éreztem, hogy lehetek bármi.

Akár színésznő is?

Persze. Az újvidéki rádióban rengeteg hangjáték volt akkoriban, de ott ismerkedtem meg az irodalommal is. Akkor még csak élőben mentek a műsorok, nem volt hangfelvétel, az volt a szerencsém, hogy tudtam „blattolni”, tehát lapról olvasni.

Kováts Adél: „Fontos, hogy az ember nyitott legyen, és meglássa a másikban a jót”

Hogy tanultál meg ilyen jól olvasni, ha gyerekkorodban a családodban senki nem olvasott?

Jártam könyvtárba és mindent sorba kivettem, mivel nem voltak támpontjaim…

Két nyelven olvastál?

Igen, eleve kétnyelvű voltam, az utcán tanultam meg szerbül, mint a legtöbb vajdasági magyar; az iskolába is „kétféle” gyerek járt. A nyolc elemit magyarul végeztem, a középiskolát, a közgazdaságit meg szerbül. Felnőttként már jelentős világirodalmi, filozófiai műveket is olvashattam, mert sokkal jobb volt a szerb fordítóirodalom, mint magyarországi.

Ezek szerint nemcsak a nyugati poplemezekhez lehetett hozzájutni a hatvanas évek Jugoszláviájában, hanem a kortárs világirodalomhoz is?

Szerencsére, mert a szerbek rögtön lefordítottak rengeteg mindent – és nem csak szerbre, horvátra is; és azt is értem.

Multikulturális közegben váltál performer művésszé: a fellépéseid során szavakon túli, kelet-európai női történetekről üzensz többek közt. Mit értettek meg az előadásaidból akkoriban Nyugaton – és mit értenek meg belőle ma?

A hetvenes években egyféle egzotikumot láttak bennem; akkor még Európában meg Amerikában nem ismerték annyira az itteni a helyzetet. Nyilván nagyobbat is szóltam 1976-ban, mikor – mondjuk úgy – betörtem a nemzetközi vizuális és hangköltészeti fesztiválokra, miután Belgrádban megjelent az első hangköltészeti lemezem. Hogy ma mit értenek meg belőlem? Erre az egyik példa a már említett Yoko Onoadományozta békedíj, amit elsősorban konfliktusövezetben élő művészeknek ítélnek oda.

Gubik Petra: „Meg kellett tanulnom, hogy nem dől össze a világ attól, ha valamire nemet mondok”

A performansz műfajában a test fókuszba kerül – ahogy a te életművedben is. Nemrégiben, egy aktuális kiállításod kapcsán megosztottál a közösségi médiában korabeli fotódokumentumokat magadról. A meztelenség akkoriban feminista gesztusként is értelmezhető volt, ha jól gondolom.

Nyilván, és a hetvenes években erősebb gesztus is volt. Számomra a testem elsősorban művészeti objektum, amit mint költő, hangszerként is „használok”, a nyelv határait feszegetve, tágítva. A testem többek közt a változás médiumaként is szolgál már a nyolcvanas évektől fogva, azóta, hogy az első, az Alice című performanszom során fiatal nőből átalakultam öreggé. Ez a lelki folyamat maga a változás, ez izgatott mindig is.

Ma is belebújsz Alice bőrébe?

Ritkábban, de ma már épp fordítva: öregasszonyból válok fiatallá…

Ez színészi feladatnak sem semmi!

Hogy elhitessem a nézőkkel és magammal is, hogy megfiatalodom? Számomra ez egy belső utazás, aminek a közvetítője a testem.

Kortársaid közt van Marina Abramović is, aki szintén Jugoszláviából indult, és akinek nemrégiben Bécsben nyílt életmű-kiállítása. Ha jól számolom, együtt indultatok.

Igen, Belgrádban kezdtünk mindketten, ő is az egyetemi kultúrközpontban lépett fel, ahogy én is, és mindkettőnknek voltak kiállításai is ott. Ez a kultúrközpont nemzetközi fesztiválokat is szervezett minden évben, mindenhonnan meghívva mindenfajta művészt, többek közt Magyarországról a Halász Péter társulatot – vagy Amerikából Bob Wilsont, akinek az Einstein a tengerparton című rendezését ezeknek a fesztiváloknak az egyikén láttam. Itt mutattam be 1980-ban a már említett Alice-performanszomat először – és ők adták ki az első hangköltészeti lemezemet is.

A Yoko Onótól kapott díj az életmű egészén túl elsősorban a közelmúltra reflektált.

Ez egy békedíj; annak kapcsán kaptam, hogy a délszláv háború idején is igyekeztem alkotni, jelen lenni, bár a jugoszláv útlevéllel el voltam vágva a világtól a Milosevics miatti embargó idején.

Mikor települtél át Magyarországra?

1992-ben, miután elkezdődött a háború. A fiam éppen befejezte az itteni zeneművészeti egyetemen a zeneszerzői szakot, úgyhogy átjöttem, mert féltem, hogy lezárják a határokat. Felkészültem a nullára: újrakezdtem majdnem mindent; szerbről magyarra, magyarról szerbre fordítottam néhány hónapig, aztán felkértek, hogy legyek az Élet és Irodalom munkatársa. Egy éven át a versrovat szerkesztőjeként dolgoztam. Érdekes volt, hogy milyen jól fogadtak az irodalmi berkekben, csodálkoztam is.

Miért?

Mert a hetvenes években egyenesen be voltam tiltva Magyarországon.

Nahát! Mi épp akkoriban lettünk a Madách gimi irodalomóráin megismert verseid rajongói.

Akkor bátor tanárotok volt. A költészetemet annak idején Magyarországon arra hozták fel példának, hogy így nem szabad verset írni, ahogy a Ladik Katalin ír…

Szerencsére közben Jugoszláviában köteteid jelentek meg magyarul.

És a magyarországi olvasók a vajdasági Symposion folyóiratban is olvashatták az írásaimat, aminek akkoriban a nemrég elhunyt költő, Tolnai Ottó volt az egyik főszerkesztője.

A színháztól időközben elszakadtál?

Az áttelepülésemkor kértem az Újvidéki Színháznál az előnyugdíjazásomat, de itt, Magyarországon volt egy időszak, mikor egy magán színiiskolába is elhívtak tanítani, bár abba is bele kellett jönni, mert előtte nem foglalkoztam tanítással.

A délszláv háborút megelőzően szabadon utazhattál, világot láthattál, miközben, mint mesélted, Jugoszlávia-szerte is népszerű voltál.

Tito alatt tényleg sokat utazhattam, bár, mivel állandó munkaviszonyban voltam az újvidéki rádióban, később az újvidéki színházban, nagyon nehezen tudtam szabadnapokat kapni. Úgyhogy éjjel utaztam, másnap felléptem és már rohantam is vissza. A „világot látni” inkább csak arra a helyszínre vonatkozott, ahol épp megfordultam. A délszláv háború után, és azóta is ugyanúgy hívnak a szétesett Jugoszláviából létrejött országokba, fellépésekre, kiállításokra. És képzeld: a szerb írók antológiájában is jegyeznek, költőként.

Immár a nyolcadik x-et taposva is nagy lendülettel járod a világot.

Mert hívnak mindenhová… Időközben elkezdtek érdeklődni a volt szocialista blokk országainak művészete iránt, 2005 körül fedeztek fel engem is képzőművészként meg performerként: képzőművészeti tárggyá változtak az elmúlt évtizedek dokumentumai, a tanulmányok és a fotók, amelyek velem foglalkoztak.

A pároddal most Ráckevén élsz. Ez a kései találkozás alkotói kapcsolat is lett…

Józseffel 2012 óta élünk és gondolkodunk együtt, vele kezdtünk a performanszaimon QR-kódokat, vonalkódokat vetíteni. Alkotói tevékenységemre továbbra is jellemző az állandó változás, átalakulás: work in progress.

Stylist: Kormos Zsófia Anna

Smink: Kovács Viktória

Haj: Bara Beáta

Köszönet a helyszínért a FÉSZEK MŰVÉSZKLUB-nak!