előfizetésem
Hírlevél
Kiss Miklós: „Az alkotás olyan, mint egy drog, nem tudom abbahagyni.”
Az egyik legtehetségesebb kortárs képzőművész, tervező, akinek a munkáiban megjelenik a dizájn és a tipográfia világa is. Ismerd meg Kiss Miklóst – kissmiklos –, aki nemcsak a sikereiről, hanem a kihívásairól is mesélt.
Gyerekkori művészi álmoktól a nemzetközi projektekig vezető útját követve betekintést nyerhetünk abba, milyen hatással van a művészetére személyes élménye, az irónia és a kreatív kísérletezés. Beszél arról is, milyen nehézségekkel találkozik ma egy kelet-közép-európai képzőművész, ha nemzetközi szinten szeretne érvényesülni, és miként alakítja alkotói folyamatát a külső visszajelzés.
Gyerekkora óta tudta
Pályája nem egy sor hirtelen döntésből áll – ez egy tudatosan épített, folyamatosan kérdésekkel teli út. Már gyerekkorában nyilvánvaló volt számára, hogy alkotó szeretne lenni.
Állítólag négyéves koromban kijelentettem, hogy művész leszek.
Nem volt kérdés, hogy az általános iskola alatt már művészeti képzésben vesz részt, majd a Kisképző, és végül a Képzőművészeti Egyetem következett, ahol Maurer Dóra festőosztályában diplomázott. A klasszikus képzőművészeti pálya realitásai azonban hamar megmutatták, hogy az alkotás önmagában nem biztosít megélhetést. Így pályája már korán több irányba ágazott: grafika, tipográfia, arculattervezés, majd belsőépítészet is megjelent a munkái között. „Mindig szerettem az építészetet, jelentkezni is akartam a képzésre, de anyagi okokból nem volt rá lehetőségem” – meséli.
A szorongás nem elkerülhető - de ha teret kap, elenged: Interjú Nemes Mártonnal
Nyelv, érzelem, identitáskeresés
Annak ellenére, hogy arculati és tipográfiai munkái számos nemzetközi kiadványban jelentek meg, belsőépítészeti projektjei – köztük a széles körben ismert Pop & Roll WC – a világ vezető dizájnfelületein kaptak figyelmet, mégsem tekint ezekre végcélként. „Mindig volt bennem egyfajta elégedetlenség” – mondja. A szakmai elismerések ellenére nagyobb, nemzetközi áttörésben gondolkodott. Úgy érezte, hogy a dizájn nyelve – bármennyire szabadon kezelte – idővel szűknek bizonyult számára.
Munkái egyre inkább átlépték a funkcionális tervezés határát, és közeledtek a képzőművészet felé, ahol már nem a megrendelői igények, hanem a belső kérdések formálták az alkotásokat. Ennek egyik meghatározó állomása volt az Emograms-projekt, melyhez az inspirációt egy éppen aktuális kulturális jelenség adta.
„2015-ben az Oxford Dictionaries egy emotikont választott az év szavának, ráébredtem, hogy a digitális kommunikáció visszatér a piktografikus gondolkodáshoz. Az emogrammok tulajdonképpen arcokká formált szavak, amelyek egyszerre hordozzák a nyelv, az érzelem és az identitás kérdéseit” – magyarázza. A projekt kezdetben installációként, közösségi formában jelent meg, majd fokozatosan önálló műtárgyak létrehozásává nőtte ki magát.
„Virágot senki sem akar lopni” - beszélgetés Dávid Zita festőművésszel
A tehetség önmagában kevés
Miklós a munkáiban tudatosan az angol nyelvet használja, szerinte univerzálisabb és globálisan képes megszólítani a nézőt. Műveiben a tipográfia nem csupán eszköz, hanem gondolkodási forma is. „A betűk arccá válnak, az arcok pedig belső állapotokat tükröznek.” A projekt kezdetben installációként működött. A Deák téren megvalósult Ball.room során több ezer emotikonos labda került a térbe, amelyeket az emberek elvihettek, cserébe egy szót hagyva hátra. Ez a gondolat vezetett a koreai Gwangju Design Biennáléra, ahol a koncepció új formát öltött.
„Ott már nem volt kivitelezhető a labdás megoldás, ezért elkezdtem önálló művekként kezelni ezeket az arcokat.” Ezt követően galériák keresték meg, kiállítási lehetőségek nyíltak meg előtte, ugyanakkor a siker fogalma továbbra is problematikus maradt számára. Bár dizájnerként és belsőépítészként számos nemzetközi publikáció, szakmai elismerés és együttműködés kísérte munkáit, a valódi áttörést még mindig várja. „Mindig az volt bennem, hogy vagy nemzetközi szinten történik valami igazán nagy, vagy semmi. Mindent egy lapra tettem fel.”
A kelet-közép-európai közeg sajátosságait különösen nehéznek érzi. Szerinte hiányoznak belőle azok a strukturált rendszerek, amelyek Nyugaton természetes módon támogatják a művészek pályáját. „Nálunk nincs az a mechanizmus, hogy az egyetemi munkáidat már gyűjtők látják, vagy hogy egy galéria tovább tud irányítani nemzetközi szintre.” Szerinte a tehetség önmagában nem elég: kapcsolatok, szerencse, rámenősség és folyamatos önmenedzselés szükséges.
Az irónia biztos inspriáció
Mostanra úgy látja, egy művész szerepe radikálisan megváltozott. „Ma már mindent csinálsz: szöveget írsz, fotózol, dokumentálsz, jelen vagy a közösségi médiában.” Emiatt rengeteg időt vesz el, hogy saját szövegeit folyamatosan újraírja, a műveket újrafotózza, a portfóliót frissítse. A dizájn világában szerzett tapasztalatai azt mutatják, hogy ebben a szférában könnyebb kapcsolatokat teremteni. „Grafikusok közül bárkire ráírhatsz, válaszolnak. A képzőművészet teljesen más. Ott sokszor senki nem reagál.”
Ez a folyamatos próbálkozás mentálisan is megterhelő számára, de az alkotói perspektívája sokszor éppen ebből a feszültségből táplálkozik. „Az irónia abból jön, ahogy én magam is megélem ezeket a helyzeteket. Ugyanolyan esendő vagyok, mint a figuráim.” Bár stabil családi háttér veszi körül, az alkotás kényszere állandó. „Ez olyan, mint egy drog. Nem tudom abbahagyni.” A kész művekhez való viszonya idővel átalakul. „Amikor elkészül egy munka, elengedem. Később lehet, hogy szégyellem.” Ez az érzés azonban nem bénító számára, hanem továbblépésre készteti.
Folyamatosan kutatja a lehetőségeket
Mostanra tudatosan elmélyül a művészettörténetben és a kortárs diskurzusban, mert ma már elengedhetetlennek érzi, hogy intellektuálisan is meg tudja védeni a munkáit. „Nagyon kis dolgokon is el lehet csúszni, ha nincs mögötte tudás.” –magyarázza. A nemzetközi áttörés továbbra is fontos céljai közt szerepel, miközben bevallja azt is, hogy jelenleg egy sötétebb, tapogatózó időszakban van. „Most azon múlik minden, hogy mennyi levelet küldök ki, és abból hány talál célba.”
Budapesten a Dorottya utcában állandó kiállítással várja az érdeklődőket, ahol a látogatók folyamatosan találkozhatnak a munkáival. A jövővel kapcsolatban egyszerre beszél vágyakról és bizonytalanságról. Pályázik, kapcsolatokat keres, kísérletezik, új művek készülnek, miközben folyamatosan arra keresi a választ, hol és mikor találkoznak majd ezek a munkák a megfelelő közeggel.
Smink és haj: Papp Charlotte
