előfizetésem
Hírlevél
Szerelmi csalódásból önmegvalósított, ma galériákat tölt meg festményeivel
Ami egykor terápiás céllal indul, gyakran egy új kezdet is lehet. Putnoki-Nagy Ágnes számára is ismerős ez a folyamat: az eredetileg tanárként dolgozó nő magánéleti fájdalmát csatornázta át festészetbe, aminek köszönhetően ma már galériákat tölt meg, és éppen emiatt környezete is főként festőként hivatkozik rá.
Putnoki-Nagy Ágnessel érzelmi mélységekről, flow élményről és női önmegvalósításról beszélgettünk.
Mikor lett a festés az életed része?
Szerető, meleg családi fészekben nőttem fel. A szüleim mindent megtettek értem és a húgomért, nagyon sokat köszönhetek nekik. A különféle sportokra épp úgy megtanítottak, mint arra, hogyan legyek nyitott a különböző művészetek és maga a szépség iránt, festeni mégis viszonylag későn, csupán négy-öt éve kezdtem – talán úgy is mondhatnám, terápiás céllal. Akkoriban volt egy beteljesületlen szerelem az életemben hatalmas érzelmi magasságokkal, majd mélységekkel.
Nagyon intenzíven éltem meg ezt az időszakot. A festés segített feldolgozni azokat az érzéseket, amiket másként nem tudtam volna. Van, aki kifutja vagy kidühöngi magából a fájdalmat, az elutasítást, a könnyeket. Én úgy éreztem, muszáj kifestenem magamból mindazt, amitől összefacsarodott a szívem. Egész egyszerűen vannak érzések, amelyekre nincsenek szavak.
Több kiállításodat is láthatta már a közönség; a képeid szentesi, budapesti, valamint német és francia otthonok falain lógnak. Továbbra is tanárként tekintesz magadra? Vagy festőként? Művészként?
Semmi esetre sem nevezném magam művésznek, csupán egy amatőr festő vagyok, aki olyan szerencsés, hogy az emberek szeretik a képeit. Tanítás és festés: nehezen tudom rangsorolni ezeket, mert a mai napig imádok tanítani, szeretem a gyerekeket, könnyen megtalálom velük a közös hangot. A festés pedig elválaszthatatlanul az életem része lett. Valahogy úgy képzeld ezt el, mint amikor főzöl, és közben hallgatod a rádiót. Az, hogy a festészetről gondolkodom, olyan számomra, mint egy aláfestő zene.
Imádják a budapestiek a tatár fotós képeit, aki úgy mutatja meg a várost, mint senki
Érzelmek indították el benned a festést. Az elmúlt négy-öt évben mennyire változott az inspirációd?
Mindegyik képnek megvan a maga története, amely a saját érzelmeim jeleníti meg. Vannak olyan képeim, amelyeknél végig ragyogtam, mosolyogtam, vidám voltam festés közben, de akadnak olyanok is szép számmal, amelyeknél potyogott a könnyem a festékbe. Nehéz időszak volt ez, de ma már elmondhatom, hogy az elmúlt években megszabadultam a bánattól.
Eközben mennyire lettél tudatos az alkotásban? Kerestél például olyan mentort, akitől eltanulhattad a technikai tudást?
Bár rajongó típus vagyok, és több festőművész munkássága is inspirál – többek között a kortárs Győrfi András festőművész, valamint Pon Arsher és Sergiu Ciochina képeit szeretem –, nem kerestem magamnak tanárt. A neten megnéztem pár technikát, de ahányszor tudatosan, ésszel akartam megalkotni egy képet, annak mindig elakadás, merevség és görcsös akarás lett a végeredménye.
Bármennyire is igyekeztem régi korok vagy kortárs művészek tudása és tapasztalata alapján szabályokhoz tartani magam, az érzések és az ösztönök elemi erővel írtak felül bennem mindent. Akkor sikerül legjobban egy kép, amikor belefeledkezem, belelazulok abba, amit csinálok. Az alkotás számomra a jelenlétről szól. Hogy ott vagyok egy adott pillanatban, és kizárólag a saját érzéseimre figyelek. Ennek talán az lehet az oka, hogy nagyon impulzív ember vagyok.
Ráadásul úgy gondolom, egy képet nem érteni, hanem érezni kell
Tehát semmi tudatosság nincs abban, ahogyan megkomponálod a képeid?
Ezt így nem mondanám. Bizonyos szimbólumok nem véletlenül kerülnek a képekre. A madártoll is például egy személyes emléket őriz. Az viszont ösztönösen, tudattalanul jön, hogy például kockákat teszek a képekre. Hogy miért? Nem tudom. Arra viszont mindig ügyelek, hogy ha pöttyöket vagy karikákat festek bele a képbe, azok mindig páratlan számúak legyenek. Így látom harmonikusnak a végeredményt.
Ha az alkotás ennyire személyes és intim, tudsz úgy festeni, ha bárki is ott van körülötted?
Egyáltalán nem. Sőt! A festés olyan, mint egy randevú önmagammal. Olyankor senki nem lehet a közelemben, hogy teljesen befelé figyelhessek. Felteszek valamilyen zenét –a barokk művek épp úgy inspirálnak, mint Beth Hart vagy David Bowie dalai – és órákra belefeledkezem. Az alkotás teljesen magával ragad.
Fiatal alkotóknak ad ugródeszkát a galéria, ahol nem luxus a kortárs művészet
Könnyen megtaláltad a vásznon a saját hangod?
Igen, ez hamar megtörtént. Ahogy festés közben, úgy a magánéletben is szeretek szabadon szárnyalni, és minden érzést a maga mélységében, intenzitásában megélni. Tudod, a művészek azok az emberek, akik megtanulták jól használni a fájdalmukat.
Milyen visszajelzéseket kapsz a közönségtől?
Az emberalakos képeimet szeretik leginkább. Azok mindig egy történetet mesélnek el. Az egyik képem például – amelyen két női alak áll – számomra a testvéri szeretetet hangsúlyozza, de többen önmagukat és a gyermeküket vetítik a két, elmosódó alakba. Mindenki találhat kapcsolatot a képeim és a maga érzelmi világa között. Az emberek tudnak azonosulni azokkal az érzésekkel, amelyeket belefestettem a képeimbe.
Valaki egyszer úgy fogalmazott, hogy a képem bekúszik a retinán keresztül az agyába, aztán ott marad, és egyszerűen muszáj folyamatosan ránéznie.
Van valamilyen üzenet, amelyet szeretnél a képeiden keresztül átadni a nézőknek?
Volt, aki megkeresett, és elárulta, hogy egy nehéz élethelyzetben erőt adtam neki a képeimmel. Talán ez az egyik legnagyobb büszkeség számomra. Hogy szavak nélkül is arra biztathatom az embereket, hogy a félelmeik vagy mások véleménye ne tartsák vissza őket attól, amit szeretnének csinálni. Bárki előtt ott a lehetőség, hogy kibontakozzon és szárnyaljon, csak meg kell találnia azt a tevékenységet, amiben örömét leli. Kellenek az életben célok.
De ahhoz, hogy elérjük őket, meg kell tanulnunk a hiány helyett arra fókuszálnunk, hogy mennyi mindenben vagyunk jók. Így ötven felett már látom, hogy milyen törékeny az élet. Bármikor véget érhet. De előtte még szeretnék minden nap valami olyat csinálni, ami örömmel tölt el.
Sokan hozzák otthonról azt a mintát, hogy 50 felett már a „levezetésnek” van itt az ideje. Neked le kellett számolnod olyan társadalmi vagy családi elvárásokkal, amelyek szerint a festés ebben a korban már „felesleges időtöltés”?
Soha senki nem beszélt le róla, a családom és a barátaim egy emberként biztattak. Ez nagyon sokat jelentett lelkileg, ahogy az is, hogy nem az a típus vagyok, aki mindenkinek meg akar felelni.
Meg kell értenünk, hogy az életünk során nincs olyan opció, hogy mindenki szeret minket
Mit tanácsolnál azoknak az olvasóknak, akik elmúltak 50 évesek, és van egy elfeledett álmuk, de még nem mertek lépni felé?
Bátran kezdjenek hozzá! Nincs időnk várni. Nem arra kell gondolni, hogy nem lesz jó. A lényeg soha nem az, hogy mások mit gondolnak rólunk, hanem hogy akkor is hozzá merünk-e nyúlni ahhoz, ami bennünk van, ha senki nincs mellettünk – sem tanár, sem mentor, sem támogató. Bármi is a szívetek vágya, csak vágjatok bele, és ne halogassátok! Találjátok meg a saját hangotokat, és merjétek hallatni! Ne hagyjátok, hogy bárki levágja a szárnyaitokat! Ötven felett is van élet. De még milyen élet!
