Ilyen, amikor gyerekkori sebeinket művészetté formáljuk

Koleszár Kata festményei első pillantásra békésnek tűnnek, valójában azonban a gyerekkor emlékeinek és a felnőtt lét szorongásainak finom egyensúlyáról mesélnek. Hogy milyen utat járt be a művészi önkifejezés, a női szerep megélése és a felnőtté válás ösvényein, és hányszor kezdte újraépíteni önmagát – ezekről is szó lesz a beszélgetésünkben.

Az Orosházán született festőművész édesanyjának a város kórháza jelentette a biztonságot. „Ott dolgozott a nagymamám, a keresztanyukám, később a testvérem is. És míg mások Pestre jönnek, addig anyukám Rákospalotáról mindhármunkkal visszautazott szülni a szülővárosába.” Nemcsak világra jötte köti őt a békési városhoz, sokkal inkább az ott töltött gyerekkori nyarak.

Családi támogatás

„Mamáméknak nagy kertje volt állatokkal, növényekkel, ha kellett egy paradicsom, akkor csak ki kellett menni leszakítani. Talán giccsesen hangzik, de annyira boldog voltam ott, hogy édenkertként gondolok vissza az orosházi kertre. Oda semmilyen baj, szorongás nem szivárgott be a külvilágból.” Az ovis és később az általános iskolai évek már nem voltak ennyire idilliek a csendes, visszahúzódó kislány számára, akinek szinte egész életét végigkísérte a szorongás a súlya miatt.

„Nem igazán tudtam barátkozni, kiközösítettek, gyakran csúfoltak is. Bár alapvetően jó tanuló voltam, valójában csak a rajz izgatott, az volt a kedvencem. Ehhez persze kellett Margit néni is.” Ugyanis Kissné Breczek Margit, a ma is az egykori iskolájában tanító rajztanár nemcsak felfigyelt a tehetségére, hanem javasolta is a szülőknek, hogy Kata a művészeti pályát válassza, ha eljön a továbbtanulás ideje.

„A családom is támogatott, mégha egyikünk sem tudta, mit is jelent ez valójában, így együtt próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehet a művészlét. Olyan ötleteink voltak, hogy talán majd betűket tervezek vagy mesékhez rajzolok hátteret.”

Kiss Miklós: „Az alkotás olyan, mint egy drog, nem tudom abbahagyni.”

Kisképzős oázis

Ezután megkezdődött a felkészülés az ismeretlenre. Kata sorra nyerte a rajzversenyeket, tanítás után szakkörre járt Margit nénihez, és a felvételi évében már heti öt alkalommal rajzolt különórán, hogy készen álljon a kemény, kétfordulós vizsgára. „Elmentünk egy nyílt napra, és ott derült ki számomra, hogy a Kisképzőben számtalan szak van, ebből hármat jelölhettem meg. Rögtön beírtam első helyre a festőt, hiszen akkor már festőművész akartam lenni. A második helyre a grafika került, mert akkoriban azt gondoltuk a szüleimmel, ha oda vesznek fel, akkor is lehet rendes munkám.”

Végül a harmadik helyre beírt ötvös szakra vették fel, ami csak azért került a listára, „mert a nyílt napon volt egy nagyon kedves ötvös bácsi, aki olyan szívvel-lélekkel mesélt a szakmáról, hogy teljesen magával ragadott”. A Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium és Kollégium öt éve Kata életének legboldogabb időszaka lett. Az általános iskolai bullying után itt támogató közösséget és máig tartó barátságokat kapott.

„Még ma is, ha a Török Pál utca környékén járok, erősebben kezd dobogni a szívem. Tényleg csak ódákat tudok zengeni, annak ellenére, hogy szombaton is jártunk suliba, hisz a közismereti tárgyak mellett még voltak a szakmaiak is.” Ötvös szak ide vagy oda – amit fémművesként el is végzett –, Kata már pontosan tudta, hogy érettségi után egyetlen célja van: a képzőművészeti egyetem festő tanszéke.

A jó kislány mappája

Első alkalommal nem sikerült bejutnia az egyetemre, de ekkor még talán örült is, hiszen egy szakmai évre maradhatott a Kisképzőn, és más dolga ekkor már nem volt, csak az, amit a világon a legjobban szeretett: a festés. Ám a második kudarc már mélyebbre ment. Önbizalma megingott, visszatért a szorongás és megjelentek az addig ismeretlen pánikrohamok. Arra kérdésre, hogy volt-e olyan pont, amikor már azt is megkérdőjelezte, hogy tényleg jó úton jár-e, egy gyors persze a válasz.

„Ott álltam két sikertelen próbálkozás után úgy, hogy tízéves koromtól csak erre készültem. Bezárkóztam a lakásba, nem jártam sehová, és csak egyetlen dolgot nem hagytam abba: a rajzolást.” Beiratkozott az Óbudai Képzőművészeti Szakképző Iskolába, ahová délutánonként édesanyja kísérte el, és itt az egykori kisképzős Horváth Dániel festőművész lett a mentora.

„Mikor Dani megnézte a portfóliómat, számára egyértelmű volt, miért nem vettek fel. Ahogy akkor fogalmazott, egy tehetséges, de jókislányos mappát adtam be, ami tele volt tanulmányokkal, akadémikus rajzokkal. De az egyetemre a rajztudás már nem elég; más is kellett: egy erős gondolat, saját koncepció.” A közös munka végül meghozta a sikert, és Kata a képzőművészeti egyetem hallgatója lett.

Hogyan emlékezünk?

Mestere Drozdik Orsolya (Orshi Drozdik), a nemzetközi hírű képzőművész, a feminista művészet kiemelkedő alakja egyszerre volt félelmetes és felszabadító a szorongó, gyakran bizonytalan fiatal lány számára. A mester kemény, következetes tanár volt, aki már nem technikát, hanem gondolkodásmódot tanított. Egyik legfőbb missziója a női alkotók megerősítése, az alárendelt női szerepük leépítése volt.

Emellett „folyamatosan elvárta azt is, hogy írjunk a munkáinkról. Úgy tudom, ez más mestereknél nem volt ennyire hangsúlyos. Ő ezzel a valódi művészlét folyamatos versenyhelyzeteire készített fel minket; pályázatok, ösztöndíjak, kiállítások. És ehhez igenis tudni kell beszélni a saját munkáidról." Bármennyire is tudta, hogy szerencsés, amiért a Drozdik-osztályba járhat, mégis lendületet vesztett.

„A felvételire azzal a koncepcióval érkeztem, hogy üres tereket festettem. Ezeket Orsi is nagyon szerette, én pedig hajlamos vagyok arra, ha rátalálok egy témára, akkor évekig viszem tovább. Egyre inkább azt éreztem, hogy nemcsak a tér üresedett ki, hanem én is.” Utolsó évben mestert és osztályt váltott: arcokra, tárgyakra, színekre vágyott. Diplomamunkájához új koncepciót választott: arra a kérdésre kereste a választ, hogy milyen emlékeket és miként viszünk magunkkal életünk során, legyenek azok tárgyak, színek, események.

Valamint az izgatta, hogy ezek az emlékek hogyan maradnak meg vagy változnak át bennünk az évek során. „Bennem például élesen élt az óvodai fényképezések emléke: minden nagyobb esemény alkalmával leterítettek egy óriási szőnyeget, és erre ültettek bennünket. Majd elkészültek azok a képek, amin mindenki mosolyogni próbál, mert az volt az elvárás."

A festményeiről eltűntek tehát az üres terek, helyüket átvették az arcok, tárgyak, ő pedig átvehette a diplomáját. Gondolhatnánk, hogy beteljesült az álom, és ettől kezdve minden kiegyenesedett Kata lelkében és életében. A valóság ennél prózaibb volt.

Gönczi Dorka: „Tanulom a színészektől a megújulás képességét, a kitartást is”