Egyre többen vágyunk az offline ismerkedésre, de a randiappok miatt elfelejtettük, hogy kell
Bár napjainkban virágkorát éli az önismeret, és annak mindenféle vállfaja, mégis sokan érzik úgy, hogy egy nehéz élethelyzet következtében végleg kibillentek a belső egyensúlyukból. Tóth Réka Ibolya mindfulness oktató, gestalt coach első könyve, az Elveszett harmónia arra keresi a választ, hogyan találhatunk vissza önmagunkhoz a test, az érzelmek, és az emberi kapcsolataink segítségével. Ezen fontos kérdések mellett a kellemetlen érzéseinkről, ezek elengedéséről is beszélgettünk a szerzővel.
Ezeket láttad már?
A legtöbben ösztönösen menekülünk az olyan, nehéz érzések elől, mint a félelem, düh vagy a fájdalom, mert úgy hisszük, ezek csak hátráltatnak minket az úton. Tóth Réka Ibolya szerint azonban épp ezek az érzések, és a (gyakran) velük járó, nehéz időszakok mutatják meg, kik vagyunk valójában, feltéve, ha merünk kíváncsisággal fordulni feléjük! Az MNDFL flow alapítójával többek között arról is beszélgettünk, miért félünk a kellemetlen érzéseinktől, mit kezdhetünk velük a gyakorlatban és hogyan ismerhetjük fel, hogy „robotpilóta-üzemmódban” éljük az életünket, ahelyett, hogy kibontakoztatnánk a bennünk lévő potenciált!
Az Elveszett harmónia c. kötet egyik legerősebb állítása, hogy a széthullás nem biztos, hogy a vég, hiszen új kezdet is lehet! Volt olyan saját életeseményed, amely megalapozta a könyv alapfilozófiáját?
Volt egy pont az életemben, amikor azt éreztem, nem úgy jönnek össze a dolgaim, ahogy szeretném, és nem értettem, mi lehet ennek az oka. Ugyanazokat a „történeteket”, mintázatokat éltem meg újra és újra; anno ez a felismerés, illetve egy pánikroham indított el az önismeret útján! Hogy egy metaforával éljek: hittem abban, hogy létre tudok hozni egy olyan életet, amelyben – mint egy tengerben – lubickolni tudok ahelyett, hogy folyamatosan arcul csapnának a hullámok! Ezzel együtt viszont nagyon megijedtem a változástól.
A szívem diktálta anno azt a döntést, hogy otthagyjam a corporate világot, és beleálljak az MNDFL flow-küldetésbe, ahogy abban is, hogy megírjam ezt a könyvet. Érdekes, mert ahogy megszületett a fejemben a kötet ötlete és leskicceltem magamnak az alapokat, néhány napra rá felhívott az IndaPress Kiadó vezetője azzal a kérdéssel, nem gondolkodtam-e még azon, hogy könyvet írjak. Nevetve válaszoltam neki, dehogynem, sőt, már meg is van a terve! Néhány napra rá bementem hozzá, átbeszéltük az alapokat, sőt, az Elveszett harmónia cím is megszületett azon a meetingen!
Ez is tökéletes tanúbizonysága annak, hogy minden ajtót a maga idejében érdemes kinyitni, és szelíden közelíteni mindahhoz, amit ott találunk, beszéljünk akár megvalósítandó ötletekről, akár olyan érzelmekről, mint a félelem, bizonytalanság, fájdalom... Önmagában a könyv is rendkívüli változásokat hozott az életembe: most egy újabb rétegét élem meg a széthullásnak, de már kevésbé tartok tőle, mint anno!
Balsai Móni: „Minden ajtót becsuktam, és egyszer csak kinyílt számomra a világ”
Hogy látod, miért olyan nehéz a ma emberének kapcsolatba kerülni a mélyebb, nehezebb érzéseivel, mint például a félelem vagy a harag?
Egyrészt azért, mert ezek (alapvetően) undoknak bélyegzett érzelmek, a ma embere pedig nem szereti a kellemetlent! Másrészt ritka az a tapasztalat, hogy gyermekként valaki megtanította volna nekünk, mit kezdjünk velük. Ha féltünk, leggyakrabban az volt rá a válasz, „ne félj, nincs mitől!”, ahelyett, hogy a felnőtt odaállt volna mellénk és azt mondta volna, „itt vagyok, átölellek, együtt biztonságban vagyunk, nem baj, ha így érzel, most kicsit együtt leszünk ezzel az érzelemmel”.
Ezzel természetesen nem hibáztatom a szüleink, nagyszüleink generációját, mindössze szeretnék rámutatni arra, mostanra mennyi, hasznos információnk van arról, hogyan érdemes kezelni (például egy kisgyermek) negatív érzelmeit. Ha ugyanis nincs megfelelő megküzdési mechanizmus a kezünkben, hajlamosak vagyunk eltolni ezeket magunktól. Ki akarna a rosszal, negatívval foglalkozni a jó helyett? Hiszen abban tudunk igazán feloldódni! Ahhoz viszont, hogy még több jót tudjunk teremteni, néha rá kell néznünk a kellemetlen dolgokra is.
Rendkívül össze tud töpörödni a negatív érzelmek nagysága, amint rájövünk arra, hogy azok ugyanúgy az élet részei. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy mindent a keblünkre kell ölelni és mindenkinek mindent meg kell bocsátani! Ez a szemlélet arról szól, hogy kidolgozzuk magunkból azt a fajta mérget, amely a negatív érzelmek miatt bennünk forr, bugyog. A kötetben számos, olyan gyakorlatot osztottam meg az olvasókkal, amelyek a negatív érzelmek feldolgozására irányulnak!
A „harag ökle” gyakorlat során például légzéssel és mozgással együtt kezdhetjük el kidolgozni magunkból a dühöt, hogy megérkezzünk egy relaxált állapotba, ahol (Ho'oponopono szöveg segítségével) transzformálhatjuk át a negatív érzelmet szeretetté, hálává! Ez egy nagyon szép folyamat, amelyről lehet ugyan beszélni, de érdemesebb megélni a gyakorlatban!
Azt írod, hogy a harmónia nem egy cél, amit el kell érnünk, hanem az alapállapotunk, amelytől időnként eltávolodunk. Mit gondolsz, mi az, ami a mai világban a leggyakrabban elszakít bennünket ettől az alapállapottól?
Hiszem, hogy a harmónia születésünktől fogva ott van bennünk, a környezetünk viszont sokszor elhiteti velünk, hogy lehetetlen elérni, megragadni. Mindannyian jogosultak vagyunk az odaadó szeretetre, viszont, ha ezt a környezetünk nem adta meg nekünk, a szeretetbe, harmóniába vetett hitünk megtörik, és elindulnak bennünk olyan hiedelmek és gondolatok, amelyek kihatnak a gondolkodásmódunkra, a viselkedésünkre...
Az aromaterapeuta 3 kipróbált módszere, amitől úgy alszol majd, mint a bunda
Végeredményben elkezdjük úgy élni az életünket, hogy meggyőződésünkké válik: nem érdemeljük meg ezt a harmóniát. Ez nem így van! Tudatossággal (bár nem szeretem ezt a szót, mert sajnos „túlhasználtuk”) ráérezhetünk a valódi harmóniára. Nem véletlen, hogy a kötet borítóképén egy igazgyöngy szerepel. Az igazgyöngy a kagylót ért sérülések révén keletkezik, ennek eredményeként születik meg ez a csodás produktum. Mindannyiunk életében van egy pont, amikor rájövünk: nem a múltunk határoz meg minket, hanem a döntéseink.
Bármi történt velünk a múltban, bennünk van a lehetőség, hogy formáljuk-, alakítsuk az életünket! Ez egy felnőtté válási folyamat is egyben: amikor kilépünk az áldozatszerepből, átöleljük azt a részünket, amely megszenvedte a változást, a felnőtt énünkkel megfogjuk a kezét és tovább megyünk, azzal a megkérdőjelezhetetlen tudattal, amely szerint szerethetők vagyunk. Elegek vagyunk. Egységben vagyunk! Ezt szimbolizálja az igazgyöngy!
Sok nő úgy érzi, hogy folyamatosan, mondhatni 0-24-ben helyt kell állnia: a teljesítménykényszer pedig nem csak a munkahelyre terjed ki, hanem otthon, a négy fal között is folytatódik. Honnan lehet felismerni, hogy “robotpilóta-üzemmódban” élünk? Hogyan lehet ebből kilépni?
A robotpilóta üzemmód azt jelenti, hogy a testünk és az elménk működése „szétszakad” és külön utakon jár a kettő. Az elménk egy kalandor, amely szeret a múltban kutakodni, miközben folyamatosan fürkészi a jövőt is. Analizál és racionalizál, igyekszik megérteni a helyzeteket, egész egyszerűen azért, mert szeretné bebiztosítani, mi fog történni a jövőben. Meg akarja a biztonság illúzióját! Nem véletlen, hogy a kötet testre vonatkozó fejezetében a polivagális elmélettel foglalkozom: eszerint az idegrendszer folyamatosan azt monitorozza, biztonságban vagyunk-, leszünk-e.
Épp ezért nagyon fontos, hogy megértsük, milyen kapcsolatunk van a biztonsággal, és ráeszméljünk, valójában mennyi, biztos pont van az életünkben, amelybe nyugodtan kapaszkodhatunk. Jó, ha feltesszük magunknak a kérdést: milyen hiedelmeink vannak a biztonsággal kapcsolatban? Egyáltalán bele tudjuk-e engedni magunkat egy biztos pillanatba, vagy él bennünk egy olyan narratíva, hogy nem szabad elengedni magunkat, mert ha ez megtörténik, valami baj fog történni?
12 mondat, amit csak azok használnak, akik kevésnek érzik magukat másokhoz képest
Átalakíthatók a biztonsággal kapcsolatos hiedelmeink?
A „biztonság jeleket” vissza tudjuk építeni a tudatosság szomatikus szemléletével, magyarán beépíteni a testünkbe és az idegrendszerünkbe olyan, újabb biztonságpontokat, amelyek megtanítják, hogy nem kell aggódni, mert biztonságban vagyunk. Úgy hiszem, ez a generációnk egy (idézőjeles) feladat. Hogy képesek legyünk beleengedni magunkat ebbe a biztonság-érzetbe annyira, hogy kapcsolódhassunk egymáshoz!
A könyv utolsó fejezete a sebek világáról szól; természetes, hogy vannak olyan kapcsolatok az életünkben, amelyek azért érkeztek meg, hogy megnyissanak bennünk bizonyos kapukat. Lehet, hogy az adott emberek nem maradnak az életünk szerves részei, mégis felnyitották a szemünket abban, mely pontokat kell megvizsgálnunk és meggyógyítanunk. Ezért tartottam fontosnak behozni a „sebek világát” a könyvbe: hogy ne csak magunkkal foglalkozzunk! Legyen ez egy motiváció arra nézve, hogy olyan kapcsolódásokat alakítsunk ki, amelyek tiszta szerelmet, szeretetet, biztonságos együttérzést hoznak az életünkbe.
Az utóbbi években rengeteg önismereti tartalom vesz körül minket. Hogy látod, mi az a legnagyobb félreértés az önismerettel, önfejlesztéssel kapcsolatban, amely leggyakrabban felbukkan a közösségi médiában és nagy veszélyeket rejt magában?
Bár a traumaszenzitivitás rendkívül fontos a mindennapi életünk és kapcsolódásink szempontjából, aggályos, hogy elkezdtük „túlhasználni” a trauma kifejezést... A traumaszenzitivitás pont arról szól, hogy nem „nyitogathatok” bármikor bármilyen kaput, hiszen nem tudhatom, hogy a másik fél egy szó, egy hang, vagy egy illat kapcsán mire asszociál. Vajon mi kapcsol be nála?
Sokan úgy lépnek rá erre az útra, hogy magukat szeretnék gyógyítani, és a saját gyógyulásukon keresztül segíteni másoknak. Ez egy csodálatos küldetés tud lenni, ugyanakkor nem szabad összekeverni az emberi segítséget a szakmaival! Épp ezért rendkívül foglalkoztat a kompetencia kérdése! Az utóbbi időben elképesztő módon megsokasodtak a segítő szakmában dolgozó szakemberek, ezért jó lenne, ha Magyarországon lenne egy olyan kimondott keretrendszer, amelyben mindenki számára egyértelmű, meddig terjed a szakértelme.
Kiderült, mennyit kell aludni, hogy tényleg kipihenten ébredj
Ez a hétköznapi kapcsolódások szintjére is lebontható! Tegyük a szívünkre a kezünket, hányszor volt olyan, amikor találkoztunk valamiféle problémával akár családi-, akár baráti körben, és elkezdtünk kéretlen tanácsokat osztogatni? Ez leggyakrabban arról szól, hogy nem szeretjük látni, hogy a másik nem érzi jól magát a bőrében. Itt hatványozottan előkerül a határok meghúzása és tisztelete.
Úgy látom, Magyarországon nagyon sok szempontból elcsúszott a segítés egyfajta tanácsadás irányába, amelynek lényege, hogy „mi szeretnénk megmondani a tutit”. Holott az egész önismereti út a másik kíséréséről kellene, hogy szóljon! A mindfulness rengeteget tanított nekem erről, hiszen az egyik alap-attitűdje az, hogy ítélkezéstől mentesen, türelemmel és együttérzéssel legyek jelen mind magammal, mind a másikkal szemben, egyúttal új szemmel próbáljak ránézni a magam-, és a másik élethelyzetére is.
Akárcsak az életminőség, úgy az önismeret kapcsán is fontos lenne egyfajta „slow attitude” (lassú hozzáállás) bevezetése, magyarán, hogy minden a maga idejében történjen! Visszakanyarodva a beszélgetésünk elejére: egy széthullás elképesztően sok változást hoz az életünkbe, a változás pedig legtöbbször arról szól, hogy valami már nem működik, de még nem érkezett meg a helyére mindaz, ami a továbbiakban minket fog szolgálni. Fontos, hogy a köztes időszakon ne csak úgy „átrohanjunk”, hanem megéljük azt!
