Dr. Máté Gábor: „Az autoimmun betegségre azok hajlamosak, akik elnyomják a saját érzelmi szükségleteiket, hogy másokat szolgáljanak"
A magyar származású orvos kisgyermekként élte túl a Holokausztot, majd Kanadába emigrálása után egész életét az emberek gyógyításának szentelte. Holisztikus látásmódot képvisel az orvostudományban, amely bár nem egyedülálló, de még mindig nem eléggé elterjedt.
Ezeket láttad már?
A családjával együtt 1956-ban emigrált Észak-Amerikába, ahol az orvosi tanulmányai befejezése után Vancouverben helyezkedett el háziorvosként, majd a Vancouveri kórház palliatív osztályát vezette. A nagysikerű könyve, A test lázadása kapcsán beszélgettünk a Dr. Máté Gáborral az érzelmeink testünkre gyakorolt hatásáról – és a bennünk lappangó állandó stresszről.
Generációs mintákra is figyelt
A több évtizedes praktizálása alatt nem csak az egyéni panaszokra és problémákra volt alkalma fókuszálni, hanem a generációs mintákra is felfigyelt. „Ha valaki elmegy egy szakorvoshoz, csak a beteget fogják megismerni, de az embert nem. Én ilyen szempontból előnyben vagyok, mert ismerem a betegeket, ismerem őket, mielőtt betegek lesznek, ismerem a családi hátterüket, és a multigenerációs családi hátterüket is.” A betegei élettörténetének meghallgatása közben mindig visszatért egy korábbi orvostudományi felfedezéshez, amely sok mindenre választ adna, mégsem tanítják az orvosi egyetemeken: a gyerekkori akut stressz, felnőttkorban magunkban tárolt feszültség és az elfojtott érzelmek szó szerint lázadásra késztethetik a testet autoimmun betegségek formájában.
Az orvos meghatározó munkásságát két évtizeddel megelőzően már készültek kutatások a trauma és a stressz, illetve a testi egészség tagadhatatlan kapcsolatáról. Az 1800-as évek óta tudott, hogy a szklerózis-multiplex egy stressz okozta betegség, és hogy az emlőrák kialakulása és a nő érzelmi állapota között összefüggés van. A csavaros nevű, pszichoneuro-immunológia tudományterület az agy és az immungyulladásos jelenségek közötti kölcsönhatásokat vizsgálja, Máté Gábor többször is hivatkozik erre a diszciplínára, amikor az ALS, a szklerózis-multiplex, a rák, az endometriózis vagy akár az asztma kialakulásának lehetséges okait fejtegeti. Ezeknek az immunrendszert támadó betegségeknek régóta keresik az eredetét, az okát, a gyógyítási lehetőségüket, és bár rengeteg áttörést hozó kutatás jelent meg az elmúlt években, de a stresszbetegségeket még máig egyfajta kiismerhetetlenség, titokzatosság övezi – pedig az orvos szerint a megértésük kulcsa ott lapul mélyen mindegyik betegben.
Számtalan női életút köszön vissza
Máté Gábor A test lázadásában megfogalmazza, hogy a stresszbetegségek akkor jönnek felszínre, amikor a test végleg nemet mond a természetellenesen rákényszerített szerepre. A stressz és a feszültség leggyakrabban abból fakad, hogy megrögzötten játsszuk annak a szerepét, akik valójában nem vagyunk
– idézi Selye Jánost. A genetikai hajlam és az olyan káros szokások, mint például a dohányzás, egyértelmű befolyásoló tényezők, azonban Máté Gábor az orvosi tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy azok a páciensei, akik egy gyerekkori trauma hatására tanultak meg adaptálódni a világhoz, felnőtt korban nehezebben alakítanak ki egészséges határokat, nem artikulálják az érzelmi igényeiket és folyamatos elfojtással élnek együtt, a környezetük igényei szerint hajlamosak élni.
A könyvben a szakember több tucat személyes történetet oszt meg, amelyekből kirajzolódik, hogy egy szörnyű atrocitás vagy elhúzódó abúzus fiatalkorban hogyan rezonál a felnőtt emberben. A tüdőrákban szenvedő betegek a halálos ágyukon ismerték fel, hogy mennyi minden kimondatlan sérelem és gondolat nyomta a szívüket; a szklerózis-multiplex által lebénultak a kór előrehaladtával vették észre, hogy valójában már hosszú ideje gúzsba kötötte őket az érzelmi bénaságuk és a krónikus tehetetlenség érzésük.
Máté Gábor legújabb könyve, a Normális vagy egyik fejezetében pedig részletesen kitér arra, hogy az endometriózisban diagnosztizált nők nem mindegyike, de nagy arányban szenvedett el valamilyen szintű szexuális bántalmazást, amely később hozzájárulhatott a krónikus gyulladás kialakulásához. „Az autoimmun betegségre azok hajlamosak, akik elnyomják a saját érzelmi szükségleteiket, hogy másokat szolgáljanak, a természetes és egészséges dühüket elfojtják, és úgy érzik ők felelősek mások boldogságáért, és ha mások rosszul érzik magukat, akkor az az ő hibájuk. Kik ezek a mai világban? Természetesen a nők.”
A könyvben szereplő történeteket olvasva nehéz nem észrevenni, hogy a vizsgált esetekben számtalan női életút köszön vissza. A szakember szerint ebben nincsen semmi meglepő: a patriarchális társadalom évszázadok óta megalkuvásra, hallgatásra és eltúlzott önfeláldozásra szocializálja a nőket egészen kicsi koruktól kezdve. Ebben a kultúrában nevelkedett fiatal lányok és nők az életük során alkalmazkodnak és hozzászoknak az áldozatkész gondoskodó szerepéhez és számukra természetessé válik mások előtérbe helyezése és a saját érzelmi igényeik mélyen eltemetése, határaik felrúgása, csak azért, hogy másoknak jobb legyen.
Lehetőség az, ami erőt és egyensúlyt ad
Ma teljesen alapvető, hogy a családban a rangidős nőé a szerep, aki akár még saját betegségével viaskodva is a többiek kívánságát lesi – azonban az orvos szerint ez nem egy becsülendő dolog, hiszen hány generációnyi nő sínyli meg ezt a fajta önfeláldozást, és alakul ki nála például csillapíthatatlan reumás fájdalom, amely a hosszú ideig cipelt teher fizikai megmutatkozása? A test fellázadásával hosszan tartó fájdalom léphet elő a testben, vagy egy komolyabb betegség esetén, akár halálos kimenetelű is lehet a diagnózis. A könyve több fejezetében Máté Gábor visszatér a palliatív ellátásban részesülők történeteire; páciensei gyakran a halálos ágyon értek el áttörést a betegségük feldolgozásában, mivel az orvos külön figyelmet fordított arra, hogy minden betegének megismerje a gyerekkorát, a szüleivel való kapcsolatát, a korai éveinek tapasztalásait.
„Volt olyan betegem, aki azt mondta: ’Doktor úr, nem tudom, ezt hogyan mondjam ki, de ez a betegség a legjobb dolog, ami valaha történt velem.’ Ez valóban furcsán hangzik elsőre, de a betegségük ébresztette rá őket, hogy ezidáig nem a saját életüket élték, a gyerekkori élményeik miatt mennyire elidegenedtek saját maguktól. Nem ajánlom ezt a fajta iskolázást, de láttam és tapasztaltam ilyen folyamatot is; a halálozás egy nagyon szép tanító tud lenni.”
Arra a kérdésre, hogyan lehet ennyi szenvedéssel, trauma és halál szembesülés után reménytelin fordulni a következő páciens felé, Máté Gábor meglepő választ ad: a lehetőség az, ami erőt és egyensúlyt tud adni a munkájában. Számtalan olyan esettel találkozott, hogy a halálos betegséggel vagy súlyos függőséggel küzdők mennyi akaraterővel rendelkeztek, amikor a gyógyulásuk volt a tét: látta bennük a lehetőséget egy új kezdetre. Az orvosi munkája során szerzett tudást ugyanakkor nem csak a betegei kezelése közben hasznosította, hanem magánéletében is rengeteget fejlődött ennek köszönhetően; magát egy „munkamániás, depressziós, stresszes” embernek írta volna le korábban, de ma már neki is sikerült begyógyítania a régi sebeket.
A test lázadása több, mint harminc nyelven jelent meg, és Máté Gábort a mai napig rendszeresen találják meg hálálkodó levelek a világ minden tájáról. Azonban mindezt csak legyintve meséli, mivel úgy gondolja: „Én nem mentettem meg senkit, hiszen azáltal, hogy betekintést kaptak a lényükbe, életükbe, végsősoron ők mentették meg magukat.”
