előfizetésem
Hírlevél
Nem kell minden műanyagot száműznünk az életünkből, és ennek fontos oka van
A műanyagmentes július alkalmából még jobban előtérbe kerül az a vízió, miszerint a Föld és a környezetünk védelme érdekében el kellene hagynunk a mindennapjainkból az egyszer használatos műanyagot. De vajon illúzió-e vagy tényleg megvalósítható a teljesen műanyagmentes élet? Nagy Réka, vagyis Ökoanyu véleményét olvashatjátok.
Azon a nyáron találkoztam egy régi, kedves barátommal, amikor betiltották a műanyag szívószálakat. 2021-et írtunk. Nyilván sokan örültek a hírnek, de én mégis egy másik történetet hallottam meg: idős apukája beteg volt, és szívószálakra lett volna szüksége az etetéséhez. De nem igazán kapott. A papírszívószál meg elfoszlott az etetés közben, kínszenvedés volt a használata.
Megrendített ez a helyzet, bár már akkor jó pár éve igyekeztem komolyan figyelni a műanyaghasználatra és arra, hogy ne használjak egyszer használatos műanyagokat, mégis sok kihívással szembesültem.
Megváltoztatható rutinok, családi adottságok
Voltak rutinok, amiket könnyedén sikerült bevezetni: az alapanyagaink nagy részét piacon szerezzük be, mindenkinek van egy darab, tartós, csodálatosan jó konstrukciójú, termoszos kulacsa, igyekszünk minden mást is csomagolásmentesen vásárolni, ha mégis csomagolt árut veszünk, figyelünk arra, hogy az papírból készüljön.
Sajnos nem lehet elugrani a csomagolások elől.
Az egyik bökkenő, hogy a családból többen ételérzékenységgel élünk. A gluténmentes dolgokat pedig műanyagba csomagolják, hogy megakadályozzák a keresztszennyeződést. Aki nem ismeri ezt az állapotot, annak sokszor nehéz elképzelni, de a cöliákiásoknál (autoimmun eredetű betegség) már az is tüneteket okozhat, ha egy papírba csomagolt gluténos áru van mondjuk a gluténmentes mellett.
Nekünk, gluténallergiásoknak nem marad más, mint a műanyag. Persze, igen, megkaptam már, hogy ezeket a termékeket teljesen el is lehetne hagyni, de a való életben sokszor jól jön az „imitátor”, még ha rengeteget sütök is itthon.
Szakértőt kérdeztünk, tényleg egy bankkártyányi mikroműanyagot eszünk meg hetente?
Ott is ott van, ahol nem számítasz rá
Ami változott, az, hogy jó pár éve sokkal jobban figyelek a ruháink összetételére. Igyekeztem kiiktatni a poliésztert a háztartásunkból, ahol csak lehet. Persze egy rosszul megadott Vinted-anyagösszetétel csőbe tud húzni, de már ránézésre is elég jól meg tudom mondani, mi lehet az anyagban. Azt meg végképp tudom, hogy mi esik jól a bőrömnek, és a poliészter véletlenül sem tartozik ezek közé.
És akkor ott van még a rejtett műanyag is („hidden plastic”), amiről sokkal kevesebbet beszélünk, pedig naponta találkozunk vele. A papírpohár belső bevonatában, a teafilterben, a nedves törlőkendőben, a blokkok egy részén, a rágógumiban, a csillogós csomagolásokban, a műszálas ruhákban. Sokszor valami papírnak, textilnek vagy kényelmi apróságnak látszik, közben műanyagot is tartalmaz, és pont ez a nehéz: nem is mindig tudjuk, mikor kiválasztjuk az adott terméket, mégis lehet benne műanyag. Tényleg eláraszt minket.
Ritkán eszünk utcai árusoknál, viszont az “ál-lebomló”, komposztálhatónak mondott egyszerhasználatos tányéroktól hamar megugrik a vérnyomásom. Bár már több helyen volt szó róla, mégis mindig érdemes leírni, hogy ezek nagy része csak akkor bomlik le, ha megfelelően kezelik őket, jellemzően ipari komposztálóban. Szóval ez nem úgy van, hogy elássuk a társasház belső kertjében, és meg is lennénk.
Mit mond a tudomány?
Vajon mennyit számítanak az egyéni cselekedeteink? És mennyit segíthet, ha ezeket a kívánt cselekvéseket rendszerszinten is támogatják? Az IPCC, vagyis az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület 2022-es jelentése mérföldkőnek számít abból a szempontból, hogy először szentelt külön fejezetet annak, hogyan kapcsolódnak a hétköznapi döntéseink az éghajlatváltozás mérsékléséhez, mennyit számítanak a számunkra elérhető környezetkímélőbb lehetőségek, valamint az a társadalmi környezet, amely támogatja vagy éppen nehezíti ezeket a változásokat.
A csak egyéni szintű próbálkozások hatása nem túl magas. Az IPCC szerint a hétköznapi életünket érintő, rendszerszinten is támogatott változások 2050-ig akár 40–70 százalékkal is csökkenthetik a kibocsátást a főbb területeken. Egy 2025-ös World Resources Institute-elemzés viszont arra mutat rá, hogy ha a változás lehetősége csak az egyénekre van bízva, és nem segítik azt elérhető szolgáltatások, szabályozások vagy más támogató rendszerek, akkor az elméletileg lehetséges kibocsátáscsökkentésnek átlagosan mindössze 10 százaléka valósul meg. Az idei nyár első brutális hőhulláma után ez elég kevésnek mondható, nem áll arányban a probléma súlyával.
És ez nem mindegy.
A fenntarthatóságban az is fontos, hogy legyünk megengedők magunkkal: nem tökéletes akarok lenni, csak elég jó
A műanyag az éghajlati kérdések szempontjából sem mellékszál. A legtöbb műanyag fosszilis alapanyagból készül, a folyamat jelentős károsanyag- kibocsátással jár. Aztán ott van a szállítás, az égetés, a hulladékkezelés és az egész rendszer, amely arra épül, hogy csak rövid ideig használunk olyan anyagokat, amelyek előállítása sok energiát és nyersanyagot igényel. Az OECD szerint a legyártott és felhasznált műanyagok teljes életciklusa 2019-ben 1,8 milliárd tonna üvegházhatású gáz kibocsátásáért felelt, vagyis ez nemcsak hulladékkérdés, hanem ökológiai és éghajlati kérdés is.
És itt mindig eszembe jut a kedves barátom története: amikor elkezdtem jobban odafigyelni a műanyagfogyasztásunkra, valahogy ez a történet adta az erőt. Azért használok én kevesebbet, hogy azoknak legyen elég, akiknek például egészségügyi okokból szükségük van rá.
És hogy vannak-e megoldások?
Persze. Előre szólok: a műanyagevő baktérium aligha tartozik ezek közé. Időről időre felröppennek hírek hasonló megoldásokról, és elképzelhető, hogy egyes technológiák valóban segíthetnek a válság kezelésében. A műanyagprobléma hosszú távú kezelése azonban azon is múlik, képesek vagyunk-e változtatni a szokásainkon, a fogyasztási mintáinkon és azon a kultúrán, amely ezt a helyzetet létrehozta.
Amikor előadásokat tartok vagy tanítok, szinte mindig megkérdezem: mennyi idő alatt bomlik le a papír? És mennyi idő alatt a műanyag? A papírnak, ha tiszta és nincs telenyomva műanyaggal, elég pár hét. A műanyag viszont valójában nem lebomlik, hanem csak kisebb darabokra hullik szét, aprózódik. Így el is jutunk a mikroműanyagokig, amelyek szintén rengeteg negatív hatással bírnak. És mi lehetne a megoldás?
Egyéni szinten a képlet ökológiai kérdésekben, a fogyasztásra vonatkoztatva elég egyszerű, és nem változik:
nézzük, mi az, ami elhagyható, amire nincs szükségünk.
A következő lépés, hogy a műanyagot kiváltsuk valamivel. Egyszerű példa: az egyszer használatos ásványvizes palackok helyett használjunk kulacsot. Itt viszont érdemes hozzátenni egy lábjegyzetet: a sok kis ásványvizes palackot ne sok szép kulaccsal váltsuk ki, hanem igyekezzünk eggyel, ugyanez igaz a vászonszatyorra és a műanyag zacskóra is.
A megoldásoknak rendszerszinten is meg kell jelenniük. Jó példa erre a betétdíjas visszaváltás kiterjesztése, amelyet érdemes lenne a palackokon túl más csomagolástípusokra is alkalmazni. Legyenek újratöltő rendszerek drogériákban, boltokban, közintézményekben. A gyártók fizessék meg a nehezen újrahasznosítható csomagolások valódi költségét, és érje meg nekik egyszerűbb, javíthatóbb, visszagyűjthetőbb rendszereket tervezni.
Jó megoldás lehet az alapanyagok standardizálása is: vannak olyan típusú műanyagok, amelyek jobban bírják az újrahasznosítást, a többit akár ki is lehetne vonni. A közétkeztetésben, fesztiválokon, iskolákban és munkahelyeken alapértelmezetté válhatna a mosható, visszaváltható pohár és tányér. A komposztálhatónak mondott csomagolásokat pedig csak ott lenne szabad zöld megoldásként árulni, ahol tényleg elérhető ipari komposztálás és az ennek megfelelő visszagyűjtés. És közben fontos, hogy a szabályozás ne legyen érzéketlen: egészségügyi, akadálymentességi vagy élelmiszerbiztonsági okból maradjanak elérhetők azok a műanyag megoldások, amelyekre egyes embereknek szükségük van.
