Egyetemista, de még nem felnőtt: így segítenek a mentorprogramok a hallgatók mindennapjaiban

Az egyetemi évek elsőre hatalmas szabadsággal ruházzák fel a fiatalokat, amely könnyen stresszessé válhat. Korábban már bemutattuk az ELTE Informatikai Karának mentorprogramját, amely többek között időmenedzsmentet is tanít a hallgatóknak. Most egy magyar és egy külföldi diákkal beszélgettünk arról, hogy milyen kulturális különbségeket tapasztalnak, és miért olyan hasznos a diáktanácsadók által kialakított közösségi rendszer, amely hosszú távon is segíthet abban, hogy a hallgatók ne egyedül kényszerüljenek nehézségeik megoldására.

„Mielőtt ide jelentkeztem, három és fél évig egészségügyi karon tanultam, ami nagyon távol állt tőlem. A gimnáziumi osztálytársaim nagy része egészségügyi területen tanult tovább, ezért választottam én is azt a szakirányt. 19 évesen azonban még nehéz eldönteni, hogy mit szeretne az ember. A képességeimmel nem volt probléma, minden vizsgát gond nélkül letettem, de nem szerettem a szakot. Nem tudtam örülni az eredményeimnek, és a családom is látta, hogy nem érzem jól magam." - meséli Piros Annabella, az ELTE gépészmérnök BSc hallgatója.

Sok fiatal még az egyetem befejezése után is elgondolkodik a pályamódosításon. Annabellánál az egyetemváltást egy kialakult autoimmun betegség is indokolta, amely az orvosi pályát nagyon megnehezítette volna számára. „Allergiás lettem rengeteg gyógyszerre és hatóanyagra, aminek következtében a klinikai gyakorlatok alkalmával az oltásokat nem kaphattam meg. El kellett gondolkodnom azon, hogy hogyan tovább.” A mérnökhallgatónak egy barátja ajánlotta az informatikai szakot, ahol komoly mentorprogram és diáktanácsadó közösség várja az elsőéves hallgatókat.

Az időgazdálkodásnak nagy jelentősége van a pszichológiai jóllét fenntartásában

„A diáktanácsadók minden egyes emberre figyelnek. Mindenben támogatnak minket, hogy a tanulmányainkkal jól tudjunk haladni. Kisebb csoportokba osztottak minket, és az első héten minden nap pszichológus tréner tartott nekünk foglalkozásokat. Mivel volt már tapasztalatom egyetemi közegbe való beilleszkedéssel kapcsolatban, különösen jól esett, hogy nem teljesen egyedül kell megint nekivágnom ennek. Kicsit aggódtam amiatt, hogy idősebb vagyok, mint a szaktársaim, ráadásul a szakon nagyon kevés női hallgató van.”

Annabella egy tizenkét fős csoportba lett beosztva. A csoportot vezető diáktanácsadó pszichológus többek között időmenedzsmentet, problémamegoldást, és stresszel való megküzdést is tanított a hallgatóknak. A kisebb csoportok azért nagyon hasznosak, mert a közösségek a hosszas tanulóévek alatt folyamatosan összedolgoznak és segítik is egymást. „Általában véve mindenki hozza a saját tudását, és megosztja a tapasztalatait a csoporttal. Kémia zh előtt például sokat tudtam segíteni a többieknek, de én is kaptam segítséget más tantárgyaknál.”

A csoportos órák mellett lehetőség van személyes pszichológiai tanácsadásra is, amelyet ki is használnak a hallgatók. Szociális, vagy magánéleti problémákra is nyitottak a szakemberek, akik a hallgatók teljes bizalmát élvezik. „Szakképzett segítséget kapni azért fontos, mert egy pszichológus objektíven lát rá egy szituációra. Őszintén és kendőzetlenül lehet velük beszélni bármiről. Ráadásul tudjuk, hogy nem mástól fogjuk visszahallani az adott problémát, hiszen meg lehet bennük bízni. Kellemetlen, vagy érzékeny problémával kapcsolatban is kompetens tanácsot kapunk biztonságos környezetben. Mindenkinek fontos lenne foglalkoznia a mentális egészségével, mert a pszichés problémák később fizikai betegségek formájában jelentkezhetnek.”

Külföldön egyetemre járni plusz nehézségekkel járhat

Egy új egyetemen mindenkinek szoknia kell a környezetet. Még nehezebb a helyzet azonban, amikor valaki egy másik országból költözik ide, és egy teljesen eltérő kultúrába kell beilleszkednie. „Ami azt illeti, azért választottam ezt az egyetemet, mert mindig is szerettem volna külföldi tapasztalatokat szerezni, és a karrieremet is fejleszteni olyan módon, hogy legyen értelme. Ösztöndíjat is kaptam, ami nagyban megkönnyítette a döntést. Tökéletes lehetőségnek éreztem, hogy kilépjek a komfortzónámból, és megtapasztaljam, milyen az otthonomtól távol élni.” - kezdi Alireza Falah, aki Teheránból, Iránból származik, onnan költözött Magyarországra, hogy az ELTE-n tanulhasson.

Egy külföldi hallgatónak az idegen városban való eligazodás is bonyolulttá válhat, ismeretlen nyelvi közegben ugyanis nehezebb boldogulni. „Én egy kisvárosban kezdtem az itteni tanulmányaimat, Szombathelyen, ahol nem sokan beszéltek angolul, és az utcákon sem találtam angol nyelvű jelzéseket. Olyan volt, mintha analfabétaként mozogtam volna a városban, ami számomra nagyon szórakoztató volt, és ráébresztett, hogy mennyire természetesnek vesszük az írást és az olvasást.

Az olyan applikációk, mint a Google Maps, segítenek, azonban egy telefon képernyőjéről is csak korlátozottan lehet tájékozódni. Néha csak szerettem volna sétálni egyet, megismerni a várost, felfedezni az üzleteket, emberekkel találkozni, vagy olyan közösségeket találni, amelyekhez csatlakozhatok - de ez eleinte nagyon nem volt könnyű. Amíg nem értem el egy bizonyos szintű magyar nyelvtudást és nem tudtam kommunikálni, addig többnyire elszigetelődtem az egyetemi környezetben is.”

Még nincs 30 éves, de már 38 országban és 11 államban járt, és most utazási tanácsadóként segít másoknak

Alireza számára az a pont hozta meg a változást, amikor össze tudott barátkozni magyar fiatalokkal. Tapasztalata szerint a szociális élet fejlődése alapvetően változtatja meg az ember életét. „Az első benyomásom az volt, hogy elég félénkek a magyarok, és őszintén szólva, még mindig így gondolom. Eleinte néha azt is éreztem, hogy nem annyira segítőkészek. Később rájöttem, hogy ez egyáltalán nem igaz, mert csak kommunikáció kérdése minden.

Teljesen megváltozott minden, amikor barátaim lettek. Hirtelen olyan helyeket fedeztem fel, amelyek létezéséről addig nem is tudtam, és olyan kulturális eseményekre látogattam el, mint a Diótörő a Budapesti Kongresszusi Központban. Nemrég elkezdtem egy hip-hop táncórát is Budapesten, ami megháromszorozta a lehetőségeimet, hogy emberekkel találkozhassak és barátokat szerezhessek. Ha legközelebb új városba költözöm, mindenképpen eszembe fog jutni, hogy egy táncórához való csatlakozás például, mennyire megváltoztathatja az ember szociális életét!”

Alireza azt mondja itt tanulta meg, hogy nem szabad az embereket a nemzetiségük alapján megítélni, hiszen minden egyes embert egyéniségnek kell tekinteni. „Időbe telt, amíg áttörtem azt a mentális korlátot, miszerint vagyok „én” és vannak „ők”, és át tudtam váltani „mi”-re. Ez nem volt egyszerű. De így visszatekintve most már bátran mondhatom, hogy kiszélesedett a perspektívám azóta. Mélyen tisztelem a magyar embereket, különösen a kedvességükért és figyelmességükért. Úgy érzem, hogy nagyon sokat tanulhatok tőlük.”

Sokan mondják, hogy az ember külföldön önmagát ismeri meg. A kezdeti nehézségek alatt talán egy kicsit jobban fókuszálunk a belső hangunkra. „Nagyon fontos, hogy megfigyeljük a gondolatainkat, amikor jelentős változáson megyünk át az életben, például amikor egy új országba költözünk. Eleinte én is kapkodtam, pedig egy olyan kisvárosban, mint Szombathely, a dolgoknak idő kell. Akadtak ugyan kihívások, de jó dolgok is történtek ezzel egy időben.

Emlékszem, mennyire szokatlan volt a hivatalnokok számára, hogy külföldieknek segítsenek. Természetesen egyikük sem beszélt angolul, legalábbis csak elvétve. Egy nagyon kedves magyar barátom, Horváth Kristóf jött velem, hogy segítsen. Rengeteg nemzetközi diáknak segített, nem csak nekem. A kollégiumi élet pedig egy külön kihívást jelentett. A világ minden tájáról származó emberekkel együtt élni azt jelentette, hogy különböző kultúrákkal, szokásokkal és persze sztereotípiákkal találkozhattam. Időbe telt, mire kitörtem ezekből az előítéletekből, és elkezdtem az embereket egyénként látni, nem pedig nemzetiség szerint kategorizálni őket.

A kommunikációban, a mindennapi szokásokban és a rutinszerű életben is voltak apróságok, amelyekhez alkalmazkodnom kellett, mire megtaláltam azt, amivel elégedett voltam. Még három év után sem mondanám, hogy teljesen megtaláltam az egyensúlyt, ez ugyanis egy folyamat.”