előfizetésem
Hírlevél
Így változtatta meg a várandósság a testképemet az evészavarral való évtizedes küzdelem után
Semmi sem teszi próbára egy nő testével való viszonyát annyira, mint egy várandósság. Hát még, ha az a viszony viszontagságos múltra tekint vissza. De a gyógyulás is sokszor a komfortzónán kívül kezdődik, amikor szembenézünk a félelmeinkkel.
„Kivágom az ablakon azt a mérleget!” – jött indulatba a férjem kora reggel, kávéfőzés közben. Szerda volt, munkanap, én az első várandósságom hatodik hónapjában jártam, és épp megjegyeztem, hogy a fiunk egész éjjel, szinte szünet nélkül tombolt a pocakomban. Addigra megfigyeltem, hogy hiperaktívvá, nyugtalanná válik, ha kevesebbet eszem és alacsony a vércukrom. „Éhes ez a gyerek, érted?” – kiabálta félig viccesen, félig komolyan, mert tudta, hogy előző este minimalizáltam a vacsorát.
A férjem nem szokott foglalkozni a súlyommal, az alakommal, az evészavaros múltammal vagy azzal, ahogy ez a jelenben megjelenik. De érthető, hogy ha ez a gyerekünkre is kihat, akkor ingerült lesz. És több mint tíz év anorexia után ezt a faktort nem lehet teljesen kivenni egy terhességből.
Az anorexiáról kétféle képet látunk a médiában, és ezért kétféle kép él az emberek fejében. A csontsovány nő, aki vagy belehal, vagy egy-három év terápia után meggyógyul, és onnantól erős, boldog és egészséges lesz. Csakhogy az anorexia ritkán ilyen lineáris történet. Először is: lehet valaki súlyosan anorexiás normál testsúly mellett is – ma már tudjuk, hogy a betegség mentális és fizikai súlyossága nem írható le pusztán a testsúly vagy a testtömegindex alapján.
Másodszor pedig: a kutatások alapján az anorexia nem olyan állapot, amelyből a többség egyszerűen kigyógyul. Még egy közel tízéves utánkövetéses vizsgálatban is csak nagyjából minden harmadik érintett jutott el a gyógyulásig, miközben húsz-harminc éves távlatban már körülbelül a betegek fele-kétharmada tünetmentes. De a kép így sem megnyugtató: közülük körülbelül minden ötödik ember hosszú távon is evészavarral él, vagy újra és újra visszaesik, és a tünetváltás sem ritka. Én is ebbe a hosszú, hullámzó történetbe tartozom, és vállalom az őszinteséget: az evészavarok nyomai még későbbi élethelyzetekben, akár egy várandósság alatt is újra felbukkanhatnak.
Örökölt szégyen, tanult elvárások, elveszett önszeretet - Tényleg a hasad miatt nem szereted magad?
Mikor fogja abbahagyni?
Ijesztő és fantasztikus. Ha egy gyermek kihordásáról – és megszüléséről – van szó, ez a két szó valószínűleg minden nőnek eszébe jut. De akinek kamaszkora óta viszontagságos a viszonya a testével, az alakjával, a testsúlyával és az étellel, annak ez egészen más értelmet nyer.
Tizenkét évesen fogyókúráztam először.
Ez leginkább olyasmiben nyilvánult meg, hogy a szokásos reggeli kakaós csigámnak csak a felét ettem meg, a déli rántott húsból kettő helyett egyet, de elég volt ahhoz, hogy némi súlyvesztés után többször elájuljak, és aztán kórházban keressék ennek okait. Azt mondták, nagyon gyorsan növök, és ennyiben maradtunk. Legalábbis tizenhét éves koromig, amikor az anorexia lángra kapott, és a gyors fogyás, az önhánytatás és a kényszeres, intenzív mozgás egyértelművé tette a diagnózist.
Utólag visszanézve nem meglepő, hogy ez lett az élettörténetem. A családunkban a súly, az alak, a kinézet fontos szerepet játszottak, napi témák voltak, miközben más területeken is magasak voltak az elvárások. Nagymértékű volt az anyai kontroll, a családi béke és a kiegyensúlyozott viszonyok viszont teljesen hiányoztak. A menstruációm szinte azonnal eltűnt, és huszonkilenc éves koromig nem is nagyon jött vissza. Nem, nem zavart. Egyáltalán nem, hiszen gyereket sem akartam, sem kamaszkoromban, sem a jövőre nézve. Jó ideig úgy éreztem, borzalmas anya lennék, és nem tudnám elviselni a várandóssággal járó változásokat.
Gyógyulnom kellett. Stabilizálódnom. Megtalálnom önmagamat, elfogadni, megszeretni. A kamaszkoromban kötelezően végzett terápiák nem voltak megfelelőek, én nem voltam elég elszánt, a testem pedig „csak” másfél-kétévente jelezte, hogy kimerült az éhezésben. Így aztán egészen a húszas éveim végéig elalibiztem a valódi gyógyulást. Közben sorra végeztem az egyetemeket, iskolákat, elégedett voltam a karrieremmel, sikereimmel, voltak magánéleti örömeim és persze csalódásaim is, de az életem összességében jól alakult, és az önismereti út, meg a jó szakemberek, akiket végül megtaláltam, elvezettek egy jobban fenntartható állapotig.
Az idő, az önismeret és az érésem előrehaladtával mindig jobb lett, vagy mindig fenntarthatóbb, de nem voltam teljesen szabad. De mire harmincéves lettem, már nem volt bennem kérdés, hogy családot szeretnék. „És mikor fogja abbahagyni? Amikor összeházasodnak? Amikor már elkezdenek próbálkozni? Amikor már terhes lesz? Soha?” – provokált az akkori pszichológusom. Soha nem kellett konkrétan beszélnünk az anorexia maradványaként megmaradt napi önbántalmazásokról, nem kényszerített bele, hogy elárasszon a szégyen.
„Ne sírjon, anyuka, majd lesz másik” – a nehezített fogantatás érzelmi megpróbáltatásai
Ez volt a szakterülete, pontosan tudta, hogyan megy ez: vissza-visszatérő szorongás az evés miatt, félelem a hízástól, a mérleg figyelése, esetleg kalóriaszámlálás, sok futás vagy más sport, restriktív étkezés, rosszabb esetben hánytatás, hashajtók – akár normál testsúly és egy jól funkcionáló élet mellett is. Nálam is ez történt.
A kutatási eredmények arra utalnak, hogy minél hosszabb ideig marad valaki az evészavarban, annál inkább nehezebb lehet a felépülés, annál több testi és pszichés következményt cipelhet magával, és annál nagyobb árat fizethet az életminőségében is – még ha a javulás lehetősége később sem tűnik el teljesen. Az én vaskos évtizedem is makacs nyomokat hagyott maga után, noha elég jól éreztem már magam a bőrömben, és a férjemmel való együttélés során, az évek alatt fokozatosan, érezhetően csökkentek a tüneteim és az ehhez kapcsolódó szorongás. De nem voltam készen. És akkor még nem tudtam válaszolni a terapeuta kérdésére.
A ciklusom addigra már évek óta rendezett volt, de azt senki sem tudta volna megjósolni, hogy tizenkét év amenorrhoea – a menstruáció elmaradása – után milyen esélyeink vannak, megtetézve egy születéskori méhrendellenességgel, és a továbbra is vékony testalkattal. Aztán az esküvőnk után szinte azonnal összejött. Három hónapon belül ott volt, és bár semmi jelét nem adta, a leghalványabb rosszullétet sem éreztem: már növekedett. A fiunk.
Az intenzív sportolást és az önbántalmazás formáit aznap hagytam abba.
Abban a percben, amikor megláttam azt a halvány csíkot a terhességi teszten, amit rajtam kívül senki sem hitt el.
Mindent megteszek?
A várandósság a legváratlanabb módon tágítja az ember határait. Legyen szó állóképességről, fizikai tűrőképességről, vagy a nő testéhez, önmagához fűződő viszonyáról, sőt a kontrollal való kapcsolatáról. És a környezetnek óriási szerepe van abban, hogy ennek milyen következményei vannak.
Az például, hogy az ember szülei nem hisznek önmagukban, vagy más félelmeik vannak, sokszor egy az egyben a gyerekre testálódik. Nem akkor, ott, az első terhesség elején, hanem csak jóval később értettem meg, hogy a transzgenerációs félelmek – azaz hogy nagyanyám két gyermekét vesztette el nem sokkal a születésük után –, és az anyám számtalan szorongása hogyan lettek mind az enyéim.
Köszönhetően még néhány korábbi szülész-nőgyógyász intésének is – a néha otrombán, szégyenkeltően elejtett megrovásoknak vagy a nem rossz szándékú, de nem is bátorító szakorvosi megjegyzéseknek – sajátommá vált a hit, hogy nem vagyok rá képes. Belém égett, hogy az adottságaim és a múltban viselt betegségem miatt alkalmatlan vagyok egy baba kihordására, hogy mindenképpen baj fog történni, és valahol mélyen belül ott lüktetett az is, hogy talán nem érdemlem meg.
Az evészavart illetően nagyjából gyógyultnak hittem magam, de az első pofon nagyon gyorsan felrázott. Már a terhesség első pár hónapjában rám jött pár plusz kiló. Épp csak annyi, hogy az ilyenkor szokásos puffadással együtt egyetlen nadrágomat se tudjam felvenni. Nehezen éltem meg. De hát, ki ne élte volna meg nehezen? Melyik nőt nem érdekli, ha hirtelen nem mennek rá a ruhái, miközben a benne fejlődő élet még nem nagyobb egy szőlőszemnél? A különbség az egészséges és a patológiás reakció között annak mértéke: mennyire kezd el ettől valaki szorongani, és mekkora a késztetése, hogy kompenzáljon?
Nálam voltak még ilyen mélypontok hónapról hónapra. Havonta egyszer átcsapott a fejem felett a szorongás hulláma. Figyeltem a mérleget és kutattam a lehető legpontosabb adatokat arról, hogy a baba súlyán felül még hány deka magzatvizet, méhlepényt, vér- és víztöbbletet és egyéb járulékos súlyt cipelek, és mennyi ebből az újonnan felrakódott zsír. Várandós celebek képeit ástam elő a net bugyraiból: mekkora volt Victoria Beckham, a Victoria’s Secret modellek vagy Angelina Jolie várandósan? Sétáltam, tornáztam, párszor minimalizáltam a vacsorát, hogy kompenzáljak. És miközben jól estek a bókok, hogy milyen szép, vékony kismama vagyok, ott volt az örök bűntudat, hogy mindent megadok-e a fiamnak, amire szüksége van.
Hogy vajon elég jól csinálom?
Mert bárki tudja, hogy a fejlődő magzat egészsége minden felszedett kilónál előrébb való. Én is tudtam. De azt, hogy milyen mértékű feszültséget tud okozni az elhízástól való, évtizedek óta tartó félelem és az új élet értéke, csak az ismeri, aki átélte az evészavart – ezt a feszültséget abban a terhességben sokszor megéltem. A testem figyelése, és az attól való félelem, hogy a minimális plusz súlytól soha nem fogok tudni megszabadulni, velem volt. Soha egy percre nem vonta kétségbe, hogy mindennél jobban akarom a fiamat, hogy ő mindennél előrébb való nekem, vagy hogy bármit kibírnék őérte – de attól még velem volt.
Nem leszel rossz anya attól, ha nem imádod a gyermeked az első pillanattól kezdve
Ki az, aki gyógyult?
Megkönnyebbülés visszaemlékezni ezekre a két évvel ezelőtti napokra a második terhességből. Nyugodt vagyok. Boldog vagyok a lányommal a testemben. Ezúttal nem figyelem a bőröm redőit, nem méregetem a tükörben, és nem gondolom, hogy bármilyen változás később visszafordíthatatlan lenne. Ezúttal eszembe sem jutott celebek vagy más várandós nők fotóihoz méregetni magam. Nem szeretnék hazudni: most is figyelem a mérleget, és figyelek arra, hogy mennyit eszem. De sokkal kiegyensúlyozottabban és egészségesebben táplálkozom, és nem kompenzálok. Sétálok, de nem tornázom, ha nincs kedvem, mert egyszerűen bízom a folyamatokban.
Nem csoda kellett ehhez, de néhány komoly magánéleti változás igen. Újabb néhány év egyéni, csoportos és párterápia. Magánéleti krízisek, és olyan örömök, mint a fiam születése és életének első szakasza. A testemből és képességeimből fakadó magabiztosságom kialakulása. A szoptatás másfél éve – amire aztán végképp alkalmatlannak gondolt engem a környezetem és én is magamat. Megtapasztalni azt, hogy az én vékony, lapos, egyébként pedig átlagos testem annyi tápláló anyatej előállítására képes, amennyire csak a gyorsan növekvő, az átlagnál jóval nagyobb fiacskámnak szüksége van, azt üzente nekem: „szinte senki sem hitt bennem, és én sem hittem magamban, de a testem bizonyított”.
A várandósság és a kisfiam nevelése a kontrollhoz fűződő viszonyomat is teljesen felülírta. Az, hogy előbb jön-e a baba vagy időben, hogy jól fejlődik-e vagy aggasztó módon, hogy kialakul-e egy olyan állapot, amire szinte semmi statisztikai esély sincs, mégis idő előtti sürgősségi császármetszést tesz szükségessé – ahogy velem is történt –, hatásunkon kívül eső, mégis létfontosságú dolgok. Hogy kólikás lesz-e a baba vagy jó alvó, ugyanolyan előreláthatatlan, ahogyan például az is, hogy az első gyermek érkezése a házasságunkra hogyan hat.
Anélkül nem megy jól, hogy az ember kívül-belül rugalmasabbá ne válna – kellett tehát a kontroll viszonylagos elengedése is. Előbb az élet fontos területein, aztán az evésben. És kellettek olyan praktikus dolgok is, mint hogy a második terhesség megállapítása után rögtön elpakoltam a 38-as nadrágjaimat és elővettem a kényelmesebb, nagyobb méreteket. Mindenesetre a magabiztosságot hoztam magammal.
Ez már a gyógyulás?
Az én gyógyulásom története sokkal lassabb a média történeteinél, vannak benne visszaesések, de összességében mindig jobb lett. Mindig könnyebb lett, mindig csökkent a szorongás, és mindig azt gondolhattam: „most jobb, mint valaha”. Az első terhességemben is ezt gondoltam. És a másodikban is ezt gondolom: még soha nem volt ilyen könnyű. És egyikben sem hazudtam. De talán mindig van még tovább, ahogy az önismeretben is.
Mindig is kérdés volt számomra, mikortól számít valaki gyógyultnak egy evészavarból. Amikor már nem érdekli a súlya? Amikor már nem figyeli, mennyi étel tűnik el a tányérjáról? Amikor tud örülni a testének akkor is, ha az lötyög és kilóg itt-ott? Mennyire reálisak ezek az elvárások a mai társadalomban, a social media és az aktuális nőideálok mellett? Vagy inkább csak a kontrollal és a másokkal folytatott kapcsolataink a mérvadók az eredményértékelésnél? Az általános szorongásunk mértéke?
Abban biztos vagyok, hogy ma egyértelműen a gyermekeimet tartom a legfontosabbnak az életemben. Hálás vagyok értük és azért is, hogy a két terhességem mellett és között elvégezhettem az ötéves pszichológusi egyetemi képzést. És úgy tűnik, mire a lányom megszületik, a diplomamunkámban előremutató választ adhatok arra a kérdésre, mi a gyógyulás mérésének legjobb módja anorexia esetében. De leginkább azért vagyok hálás, mert amit a fiam megtanított nekem, most megkapja a lányom is, akit már úgy tudok magamban ölelni,
hogy közben feltételek nélkül ölelem a saját testemet is.
