előfizetésem
Hírlevél
Három hónapig nem vettem semmit, és így változott meg a viszonyom a ruhatárammal és önmagammal
Három hónap – a földtörténet szempontjából szinte mérhetetlenül kevés idő, egy ember életében sem igazán sok, a divatiparban viszont rengeteg dolog lepörög több mint kilencven nap alatt. Trendek jönnek és mennek, #newdrop-okkal telik meg a feedünk, miközben egyre többször gondolhatjuk úgy a kapitalista öltözködéslogika mentén: nincs mit felvennünk. Ami engem illet, eltelt úgy egy évszak, hogy szinte semmilyen divatcikket nem vásároltam, és jelentem: túléltem.
A gyors, vagy ultragyors divat diktálta tempóban ennyi idő vásárlás nélkül már-már önmegtartóztatásnak tűnik, de vajon tényleg az? Valóban rosszul kell magunkat érezni akkor, ha nem vesszük meg azt, amit az arcunkba tolnak? Sőt, azt sem, amit magunknak kell „levadászni”? Vagy inkább felszabadító élmény, ha újra felfedezhetjük a gardróbunk elemeit és (re)mixelhetjük azokat, illetve saját működésünkre is nagyobb rálátást kapunk?
Az elhatározás és a hiány illúziója
Amikor eldöntöttem, hogy most egy ideig nem veszek semmilyen ruhát, cipőt vagy kiegészítőt, éreztem, hogy változásra, változtatásra van szükségem. Emellett kíváncsi voltam, mi történik, ha megálljt parancsolok egy reflexnek. Egy reflexnek, ami miatt rendszerint egy online vagy offline üzletben kötöttem ki, hogy „nézelődjek”. Aztán ezek vége még úgy szükségtelen shoppingolás lett, hogy – a lehetőségeimhez mérten – próbálok fenntarthatóbban fogyasztani, élni. Hogy miért?
Mert szeretek adni magamnak, plusz ez egy módja volt annak, hogy kontrollt gyakoroljak a hangulatingadozásaim felett. De mindezt talán olyan dolgok, aktivitások is helyettesíthetik, amik nem járulnak hozzá a túlfogyasztáshoz, gondoltam a háromhónapos „ruhadiéta” elején.
Ezekben az országokban nem nyűg a takarítás, hanem valami sokkal mélyebb, emberibb dolog
Bevallom, kezdetben volt bennem egy furcsa hiányérzet – legalábbis akkor így azonosítottam ezt az emóciót. Nem is a szükség miatt, hiszen ruhából, cipőből, kiegészítőből volt elég, sokkal inkább a megszokás miatt. Viszont elkezdtem máshogy nézni a korábban már leszelektált ruhaállományomra, mondván, minek kínlódtam annyit a válogatással, ha nem élvezem ki a rendezett, átgondolt, funkcionális gardrób előnyeit? Miért akarnék újra ugyanabba a loopba kerülni?
A fordulópont
A második hónapra a „megvonok valamit magamtól” érzése szépen, fokozatosan átfordult a „nincs szükségem újdonságokra”-érzésre. Persze, nem mondom, hogy egy-egy alapdarabot nem szereztem be a három hónap alatt – vannak dolgok, amiket tudomásom szerint csak újonnan lehet beszerezni. Na meg a secondhand, vintage boltok kínálatát is aktívabban nézegettem. Ezzel együtt, eljött az a pont, amikor végre a saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mennyire automatikusan, már-már zombi módon vásárlunk divatcikkeket, ha nem figyelünk oda.
A fast fashion, pláne az ultra fast fashion, zseniálisan játszik az érzelmeinkkel, a hiányérzet felerősítésével, az újdonság iránti vággyal, a FOMO-val. A külsőségekkel kapcsolatos legbelsőbb félelmeinket erősítik fel akkor, amikor szinte ingyen kínálnak „trendibbnél trendibb” darabokat.
Amint lassan-lassan, sok-sok tájékozódással és önmunkával ki tudtam zárni ezeket a külső ingereket és a saját, valós szükségleteimre kezdtem el figyelni, éreztem, hogy valami letisztult bennem. Rádöbbentem, hogy nem az hiányzik, hogy egyre újabb ruhákba csomagoljam magam, csupán van bennem egy „közléskényszer”, ami állandó kielégítést követel magának. Szóval a ruhatáramra ismét egy felfedezetlen területként kezdtem el tekinteni, és ami ennél is fontosabb: újra gondoltam a ruháimmal, illetve a testemmel való kapcsolataimat. Elkezdtem kísérletezni is, ami szintén új lendületet adott az öltözködésemnek.
Az új egyensúly
Az utolsó hónapban észrevettem, hogy már nem számolom a napokat. A „nobuy” mozgalom, amihez szinte akaratlanul csatlakoztam, az életmódom szerves része lett végre, és más területekre is átterjedt.
Már nem éreztem kísértést, hogy azért vásároljak, csakhogy jobb kedvem legyen – legalábbis nem annyiszor.
A fókuszom eltolódott: folytatva a körforgásos gyakorlatot, azon kezdtem el gondolkodni, hogyan tudom az új szezonban is fenntartani a kapszulagardróbomat anélkül, hogy ténylegesen hiányt éreznék.
Kevesebb ruha több nyugalom, ezért lehet a slow fashion a lelki rend egyik legerősebb eszköze
A legnagyobb felismerés az volt, hogy a ruháimhoz való viszonyom elmélyült, tartalmassá vált – elkezdtem jobban értékelni őket, és az is elégedettséggel tölt el, hogy a velük átélt történeteket tovább vihetem, illetve újakat adhatok a meglévőkhöz.
Mit tanultam a 3 hónap alatt?
- Amikor divatcikkeket vásárlok, nem feltétlenül a szükséglet miatt teszem. Sokszor nem a ruhát, cipőt, táskát magát akarom, hanem azt az érzést, amit egy-egy új darab ígér. Ezt viszont ruhahalmozás nélkül is megkaphatom, ha kreatívan kombinálok, továbbá, ha nem mindig a külsőségekre koncentrálok.
- A stílust nem a ruhák mennyisége teremti meg, az sokkal inkább az odafigyelésből fakad. Ha tudatosan figyelünk arra, hogy mi áll jól nekünk, mi ad önbizalmat, akkor előbb-utóbb rá fogunk jönni, hogy a kevesebb, de értékesebb darabokkal felépített ruhatár ezerszer többet ér.
- A fenntarthatóbb, körforgásos szemléletű, tudatos öltözködés nem azt jelenti, hogy megfosztjuk magunkat a ruházkodás adta élvezettől, hanem arról, hogy újfajta örömforrást teremtünk magunknak a rendezettség, a kísérletezés és a környezetbarát törekvések mentén.
A mentális felszabadulást hirdeti Fekete Fruzsi ékszertervező új kollekciója
Tippek kezdőknek vagy újrakezdőknek
- Tűzzünk ki magunknak egy próbaidőt! Kezdetnek a három hónap ideális lehet, hiszen elég ahhoz, hogy érzékelhető változást hozzon, mégsem tűnik elérhetetlenül hosszúnak.
- Készítsünk egy listát arról, hogy mit szeretünk igazán viselni, mi áll közel a szívünkhöz, mi az, amit nem hordunk és mi hiányzik a ruhatárunkból. (Utóbbi esetében az is lehet, hogy kiderül: semmi sem...) Ez a lista segíthet felmérni az aktuális állapotot és tervezni a jövőre nézve.
- Alkossunk új kombinációkat a saját darabjainkból és ne féljünk attól, hogy kilépünk a sztenderd keretekből! Számomra kifejezettem meglepő volt, hogy mennyi olyan darabom van, amik működnek egymással. Ehhez azonban az kellett az is, hogy elengedjek bizonyos elvárásokat, „törvényszerűségeket”.
- Ha segít, írjunk naplót! Jegyezzük fel, melyik szettet éreztük igazán ütősnek, és mik azok, amiket még át kell gondolni. Beszerezhetünk secondhand darabokat, amik még izgalmassá tehetik a meglévő repertoárt, de cserélgethetünk baráti, ismerősi körben is, vagy gardróbvásárokon, adományboltokban stb.
- És ami a legfontosabb: ne büntessük magunkat, ha megvettünk valamit, amire nem volt igazán szükségünk... Inkább gondoskodjunk arról, hogy az adott darab sokáig velünk maradjon, ha pedig egyáltalán nem viseljük, adjuk tovább.
A három hónap végére nem lettem minimalistább, sem aszketikusabb, mégis tudatosabban és önazonosabban tekintek magamra és a ruhatáramra – és ez tényleg egy felszabadító érzés.
