Marilyn Monroe-tól Sydney Sweeney-ig, miért nem tudjuk elengedni a szexszimbólumokat

A nők túlzott szexualizálása, az a tény, hogy könnyebb ítélkezni a testük felett, mint képességeiket és egyéb, akár szellemi adottságaikat elismerni, nem mai probléma. A média globalizációjával az 1920-as években az észak-amerikai és európai kultúrkörben széles körben megszülettek a szexszimbólumok, ezzel pedig több millió nőre helyeztek nyomást a kinézetükkel kapcsolatban.

Azok közül, akiket a történelem során ilyen jelzővel illetünk, talán Marilyn Monroe a leghíresebb (mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a „szexszimbólum” kifejezésre rákeresve a Wikipédia-oldalon az ő képe szerepel), de Britney Spears, Kim Kardashian vagy a 2025-ös évben legtöbbet emlegetett Sydney Sweeney (akiről sokan azt tartják, Marilyn nyomdokaiba léphet) is ezzel a státusszal büszkélkedhet. Ki az a szexszimbólum? Lehet-e Marilyn Monroe-nak örököse? Ki profitál a nők hiperszexualizációjából? Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjunk, mélyebbre kell ásnunk magunkat a szexszimbólum történetiségében.

Ki az a szexszimbólum?

Egy olyan szexuálisan vonzó személyt, vagy akár kitalált karaktert (mint Jessica Rabbit a Roger nyúl a pácban című filmben) nevezünk szexszimbólumnak vagy szexikonnak, aki sarkosítva megfelel az adott kor ideáljának, kizárólag testi aspektusból. De gondoltuk volna, hogy ahhoz, hogy beszélgethessünk erről a kultuszról, 30 000 évet kell visszamennünk az időben? A legelső, ideális női testideált promotáló alak ugyanis nem is ember, hanem egy szobor: a Willendorfi Vénusz.

Mindenki csodálta, de senki nem látta őt igazán – Marilyn Monroe portréja

Egy mindössze 11,1 cm magas, női alakot ábrázoló szobrocska, amely korában nagy kebleivel és széles csípőjével a termékenység és a nőiesség ikonikus szimbóluma volt. A túlzóan telt alakú alkotás ugyanakkor mégsem egy valós emberről mintázódott, sokkal inkább a reprodukciós eszményre volt kiélezve.

Az, ahogyan ma erre a fogalomra gondolunk, az 1910-es és 1920-as években alakult ki, amikor a „szexszimbólum” kifejezést elkezdték a korszak első feltörekvő filmsztárjainak jellemzésére használni. A filmstúdiók már akkor is nagyrészt a színészeik vonzerejére és szexuális kisugárzására építettek annak érdekében, hogy minél szélesebb közönséget bevonzanak. Kérdés, hogy miért szexuális alapon kezelték ezt a kérdéskört, és fektettek-e ugyanennyi energiát a forgatókönyvbe vagy a rendezésbe.

Az emberek egy ideig ízlelgették az újonnan előbukkanó, hiperszexualizált alakok megjelenését, és csak a második világháború idején vált ez a kifejezés igazán népszerűvé. Ekkor, ahogy ma is, a szexszimbólum lehetett férfi vagy nő is. Például Rudolph Valentino, a némafilmes színészetből kitörő művész, aki olyan filmekben játszott főszerepet, mint Az apokalipszis négy lovasa. Az 1926-os halála hatalmas hisztériát váltott ki női rajongói körében.

Igen ám, de Rudolph nem volt rászorítva az üres fejű szépfiú szerepére: amellett, hogy a kor divatjához mérten nagyon is vonzó volt, szerepeiben intelligens, határozott, kompetens férfiakat játszhatott. A nők esetében azonban mintha a szépség mellett Hollywood nagykönyvében nem fért volna el más tulajdonság.

A szexszimbólum fogalmának a szórakoztatóiparból megismert ikonokhoz való kapcsolása a tárgyiasítás és a szépségideálok torzulásának folyamatát indította el. A kezdeti szépségkultusz, a finom vonások elismerése idővel olyan mérgező sztereotípiává alakult, amelynek terhe elsősorban a nőkre hárult. Ennek egyik oka, hogy ekkoriban a filmipar hangjai férfi hangok voltak: női rendezők, forgatókönyvírók alig akadtak, így amit a közönség fogyasztott, a hipermaszkulin elvárások eredményét tükrözte vissza.

Ez a férfiakban irracionális elvárásokat ébresztett, és torz képet alakított ki a nőiességről – vagy egyáltalán a nőkről. A nőkben pedig szorongást válthatott ki a feléjük támasztott, valóságtól elrugaszkodott elvárás, amely azt kívánta tőlük, hogy beleférjenek a szexuális vonzerő idealizált képébe. Az 1950-es években vált meghatározóvá Marilyn Monroe és Jayne Mansfield, akik – ha rákeresünk – ijesztően hasonló kinézetet és hajstílust kaptak, és a „szőke bombázó” ideálját képviselték. Míg az 1950-es években a szexszimbólumot csupán egyfajta ideálként értelmezték, az 1960-as évekre – hogy ne csak a negatívumokról ejtsünk szót – a szexualitás felszabadításának jelképévé vált. Így a nők saját képükre formálták ezt a diszkriminatív és elnyomó struktúrát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a buta és szép nő tipizált, szexualizált karaktere kiírta volna magát a filmek vagy a zeneipar történetéből.

Vegyük a 2000-es évek Britney Spearsét, aki szintén a szőke, ártatlan lány szerepét testesítette meg, és lassacskán bele is őrült. Sabrina Carpenter vagy Sydney Sweeney pedig látszólag tudatosan építkezik erre a sztereotípiára. Már csak azért sem zárhatjuk le sikeresen a szexszimbólumok történetiségét, mert a Plan International és a Geena Davis Institute kutatásai szerint – amelyek 20 ország 56 legsikeresebb filmjét vizsgálták – a női főszereplők négyszer gyakrabban jelennek meg meztelenül a képernyőn, mint a férfiak hasonló szerepekben.

Ezt fokozza, hogy a mai napig a reklámszakemberek még mindig sokszor a figyelemért folytatott, egyre kiélezettebb versenyben ahhoz nyúlnak, amiről úgy gondolják, hogy azonnal leköti a közönséget: a nők testéhez, szexuálisan kihívó pózokban, olyan termékek reklámozásában, amelyeknek semmi közük nincs az adott nemhez. A szexszimbólum fogalma tehát továbbra is egy olyan megerősített terminológia, amely a mainstream szépségideálokat örökíti tovább, és megjelenése nem egyszer szorongást kelt azokban, akik nem felelnek meg ezeknek az elvárásoknak. Ez azonban nem egyedül Észak-Amerika vagy Európa találmánya:

a nők világszerte ki vannak téve a szexszimbólumokból fakadó elvárásoknak.

Az indiai szépségipar például szó szerint abból él, hogy meggyőzze a nőket: a világos bőrszín a siker kulcsa. Mégis: van-e szexszimbólum és szexszimbólum között különbség? Az, hogy a hiperszexualizált nőkarakterek sokszor nem a saját szexualitásukat élik meg, hanem vonzerejük éppen a kiszolgáltatottságukban rejlik, kifejezetten ijesztő üzenetet hordoz. Ez a kultusz – legyen róla pozitív vagy negatív véleményünk – egyértelműen a nemi egyenlőtlenséget erősíti.

A cowboyimidzs kulturális jelentései a Disney-hősöktől a Hadid-klánig

Tudatos vagy kikényszerített imázs?

Pályafutása kezdetén Marilyn Monroe meztelenül pózolt Tom Kelley fényképésznek egy sorozat erejéig. Ez nem kis botrányt keltett akkoriban, ám ahelyett, hogy a felvételek tönkretették volna Monroe karrierjét, épp ezek emelték őt abba a szexszimbólumstátuszba, amelyről híressé vált. Marilyn Monroe kiemelkedő színésznő volt, tudatos és korát megelőzően érett gondolkodású. Akinek csak volt szerencséje együtt dolgozni vele, úgy nyilatkozott, hogy egy teljesen más nőt ismertek meg, mint akinek a szerepeiben mutatnia kellett magát.

A média sem a színésznő számára értékes dolgokat hangosította ki, hanem a botrányokat, szerelmi viszonyokat, kivágott estélyiket, és a szexszimbólum-imázst erősítette folyamatosan. Marilyn ugyan többször is kitért arra, mennyire „utálja, hogy tárgyként kezelik”, és hogy csupán szexualitása alapján ítélik meg – „nehéz teher, amit cipelnie kell”. Úgy érezte, figyelmen kívül hagyják lényének megannyi más oldalát.

Míg ő ebbe a szerepbe kényszerült, addig korunkban Sydney Sweeney és marketingcsapata tudatosan erősít rá a színésznő szexuális megjelenéseire. Vegyük azt, amikor először vezette a Saturday Night Live-ot (rövid, viccesnek szánt jelenetekből felépülő műsor). Az internetes hozzászólások és a kritikák nagy része arról szólt, hogy a poénok erősen támaszkodtak Sweeney dekoltázsára és megjelenésére, ahelyett hogy eredetibb irányba vitték volna a humort.

Egyik jelenetében Sweeney egy butácska, ám sikeres Hooters-pincérnőt alakított, aki 30 000 dollárnyi borravalót kap. Egy másikban egy buta gimnazista pomponlányt játszott, aki beleszeret az iskola új kosárlabdasztárjába. A Euphoria sztárja a monológjában azzal is viccelt, hogy ha nem sikerült volna színészként befutnia, a „B-terve” az lett volna, hogy „mutogatja a melleit”.

A Vulture kritikája „az évad leglehangolóbb” epizódjának nevezte az adást, míg a Cracked magazin azzal támadta a műsort, hogy „amikor a Saturday Night Live-ban nagymellű nő vezeti az adást, a műsor elkerülhetetlenül egy mélyen kivágott felsőre épít egy négyperces jelenetet”.