előfizetésem
Hírlevél
Friss anyukaként csak annyit kérek, ne szólj bele, hogy nevelem a gyermekemet
Tiszteletben tartani más anyuka véleményét, döntését, nézeteit, ahogy a gyerekét neveli sokat számára kihívást jelent. Nem kell vele egyetérteni, hazudni sem neki, de még csak jó képet vágni sem hozzá. Egyszerűen el kell tudni fogadni és tovább lépni.
Mióta anya lettem, záporoznak felém a gyerekneveléssel kapcsolatos „jó” tanácsok. Lépten-nyomon, ha kérem, ha nem. Beléptem a mamiverzumba, ahol van egy közösség, amely mindenáron a „legjobbat akarja” nekem és a gyereknek, ami persze nagyon szép és jó, és természetesen értékelem, de sokan valamiért úgy érzik, fel vannak hatalmazva arra, hogy ezt határokat átlépve, kissé önkényesen tegyék.
Első szintű határátlépés: tanácsokkal bombázás
Olyan is volt, aki a szülés után már másnap osztani kezdte az észt. „Ne hagyd állandóan cicizni, mert rászokik.” Napról napra jöttek a „mi mindennel lehet elkapatni egy babát” - figyelmeztetések: túl sok kézbevétel, együtt alvás, vagy nem hagyom sírni. Bele sem merek gondolni, mi lett volna, ha bármelyiket is megfogadom, ugyanis szerintem pont ezekkel lehet ártani egy kisbabának, aki 9 hónap után elhagyva a meleg, biztonságos lakóhelyét csak szeretetre és biztonságra vágyik. Talán senki sem fog meglepődni azon, ha azt mondom, ez csak a jéghegy csúcsa:
a legbicskanyitogatóbb az, amikor a tolakodás találkozik a tudatlansággal.
Két hónapos kora óta vagyunk a fiammal tejfehérje diétán. A tejfehérje-allergia egy immunrendszeri túlérzékenységi reakció a tejben található fehérjékre. Ez nem azonos a laktózintoleranciával, ami emésztési probléma, nem allergia. Itt az immunrendszer „ellenségként” azonosítja a tejfehérjéket, és védekezni kezd ellenük. Ez különböző tüneteket okozhat: bőrpanaszokat, valamint emésztési és légúti problémákat is előidézhet, legrosszabb esetben anafilaxiát is, tehát egyáltalán nem lehet félvállról venni.
Köntörfalazás nélkül szeretném elmondani, milyen volt anyaságom első éve
Emiatt a tejtermékekkel együtt a potenciális keresztallergénekről - a tojás és a szója - is letiltottak minket, mivel az anyatejen keresztül is bejutnak az allergének a kicsi szervezetébe. Egyáltalán nem esett nehezemre ezt megtenni és életmódot váltani, ám a környezetemben ezt sokaknak nehezére esett elfogadni. „Egyél egy kis tortát, nem lesz tőle bajod”, „Ne szoptasd és akkor nem kell diétáznod”, „Az is baj, ha tojás van benne? Annyitól biztos nem lesz baja!” – ilyen és ezekhez hasonló bölcsességeket kaptam az elmúlt hónapokban. Számomra ez nemcsak a tudatlanságot tükrözi, hanem a tiszteletlenséget is. Ugyanis nem egyszer kifejtettem, hogy tejfehérje diétán vagyunk, mégis örökösen bepróbálkoztak, mintha kihívást jelentene elérni, hogy a kedvük szerint igazítsam az életünket, amit nyilván nem tettem, hiszen a gyerekem az első.
Amikor a határsértés átmegy döntés felülírásba
Az első hónapokban azzal kapcsolatban is felkérdeztek: miért nem nézhet a baba tévét? Mint kiderült, ugyanezt megkapta egy közeli rokonom is, akinek már van egy két éves gyermeke, mi több, azt is megkérdezték tőle, miért nem PlayStationözhet és mobilozhat, hiszen már két éves. Ugyanúgy megdöbbentette a kérdés őt is, ahogy engem is, elvégre miért kellene egy babának vagy kisgyereknek mindenáron tévét néznie és kütyüznie? Tekintsünk el azoktól a tanulmányoktól, amik szerint ADHD-t okozhat vagy megkésett beszédkészséget: mégis miért kellene mindenáron leraknunk a képernyő elé vagy mobilt, kontrollert adni a kezébe? A válaszuk: mert így elvan. Önállósodik. Fejlődik. És különben is: „egy kicsi nem árthat.”
Egy külön cikk készülhetne arról, ha végig mennék azon, mennyi igazság van vagy nincs benne és hosszas pro-kontra listát lehetne írni, ám nem ezen van a hangsúly, hanem a határok átlépésén. Azon, hogy a játszótéri anyuka, akit életemben először látok, mindenáron átakarja adni a bölcsességnek hitt tudásfoszlányait, és meg akar győzni arról, hogy reggelente egy kis mesenézés nem fog megártani a babának.
Hogy a családtag, aki ismer, és akinek többször is elmondtam, hogy nem eszik a gyerekem tejes ételeket, csak azért is meg akar győzni az igazáról, miközben még a gasztroenterológus diagnózisát is érvényteleníteni próbálja azzal, hogy egy kis tejes „nem fog gondot okozni, mi is így nőttünk fel”. Közben közelít a gyerekem felé a tejet tartalmazó pékáruval, nem féltve az életét, de minimum a kezét, mert nem titkolt szándékom volt kitekerni (akár a nyakával együtt), ha tovább próbálkozik.
A kéretlen tanácsok mindenkit idegesítenek, de ezzel a technikával átkeretezheted őket
Előre félek a cukros-korszaktól. Barátnőm a hároméves gyerekét úgy neveli, hogy minimálisan ad neki édességet, és külön megkéri a nagyszülőket is, akik vigyázni szoktak a kicsire, hogy ne adjanak neki, aki persze minden egyes ilyen alkalom után boldogan meséli, hogy megehetett két óriás túrórudit és lefojthatta egy Kinder szelettel meg egy poharas pudinggal.
Vérlázító. Számomra ez már az. Amikor az ember kér valamit olyanoktól, akikben azt hiszi, megbízhat és nem tartják be. Nagyszülők, akik dugicsokit csempésznek a táskába, kiskacsaként tömik a gyereket, hogy elmondhassák magukról, milyen jófejek. Anyósok, akik úgy tekintenek vissza gyereknevelési módszereikre, mintha az lenne a szentírás, és ezért mindenki felett állnak. Modern anyukák, akik szerint nem lehet elég korán elkezdeni modernizálni a gyereket, akik mindenre „immunisak” és semmitől sem lesz bajuk.
Mi a megoldás?
Gazdag Enikő pszichológus, pár- és családterapeuta azt mondja: „Fontos különbséget tenni a kért és kéretlen tanács között. Ha valaki anyukaként kíváncsi egy másik anya véleményére, az teljesen rendben van, de ha kéretlenül kap tanácsot, azzal határt lép át nála az illető, és ilyenkor jelezni kell, hogy köszöni szépen, ő ezt tudja, vagy megoldja.”
A szakértő szerint sok múlik azon, milyen határokkal rendelkezünk. „Akár rokon, akár idegen, van, aki képtelen magában tartani és ki kell mondania azt a valamit, amiről azt hiszi segít. Az ilyen embertípus sokszor akkor is elmondja a véleményét, ha nem kérik. Meg lehet kérni, hogy ne tegye, de ritkán tartják tiszteletben. Ilyenkor minden a fogadó félen múlik, hogy mennyire toleráns. Megteheti, hogy meghallgatja, de nem veszi magára vagy kiáll a határai mellett, ám akkor konfliktussal kell számolnia.”
De lássuk azt is, mit tegyen az, aki mindenképpen szeretné elmondani a véleményét? Nézzük meg picit a másik oldalról a dolgot: lehet, hogy valamit tényleg nem jól csinál a friss anyuka, esetleg tudatában vagyunk egy szuper tippnek és a segíteni vágyás vagy a veszélytől megóvás vezérel minket. Hogyan próbáljunk meg tanácsot adni?
Csak a rossz anyák adják bölcsődébe a gyermeküket - vagy mégsem?
„Ne megmondani akarjuk, hogy mit tegyen a másik, hanem azt mondjuk el, miért látjuk hasznosnak/ártalmasnak az adott dolgot vagy valamivel támasszuk alá, esetleg azzal, hogy olvastunk egy tanulmányt vagy miért volt jó/rossz hatással az gyerekeire” – javasolja Gazdag Enikő és hozzáteszi: „Fontos elkülöníteni ebben, hogy az anyósom, az anyám vagy a testvérem, barátnőm szól bele, tehát hogy a családtagom, vagy barát, mert itt már érzelmi tényezők is játszanak. Nem mindegy ki mondja, mert ha az anyám mondja, persze hogy jobban betalál, mintha a szomszédasszony. Márpedig, ha betalálnak ezek a mondatok, azokkal érdemes dolgozni: miért érintett meg engem? Miben bizonytalanított el?”
Ilyen esetben megfelelni vágyás, önbizalomhiány vagy akár valamilyen családi minta húzódhat meg a háttérben, ami hatással lehet a szülő-gyermek kapcsolatra. Tisztában vagyok azzal, hogy mindannyian mások vagyok és rengeteg anyatípus van.
Én csak annyit kérek, amennyit adok: tiszteletet.
Én sem ütöm az orromat abba, mások hogy nevelik a gyereküket, ezért ők se mondják, miként neveljem az enyémet. Legalábbis ne kéretlenül.
