Lombikos édesanyával beszélgettünk, aki szerint egy petesejt is elég a csodához

A mesterséges megtermékenyítés (IVF) olyan kezeléseket foglal magában, ahol a nő petesejtjeit a partner vagy donor spermájával termékenyítik meg a nő testén kívül. A legtöbb esetben a meddőség kezelését szolgálja, és olyan párok számára nyújthat megoldást, akik gyermeket vállalnának, de valami miatt nem adatik meg nekik. Amennyiben orvosi segítségre van szükség a teherbeeséshez, az bizony hatalmas terhet ró az anya testére és lelkére. Az, hogy miként hat a szervezetre az IVF egy teljesen másik téma, arról viszont kevesebbet beszélünk, hogyan befolyásolja a (leendő) anya mentális egészségét a folyamatos kezelés és várakozás.

Egy fiatal pár évek óta szeretett volna gyermeket. Tudták, hogy a helyzetük nem hétköznapi, hiszen a lánynál 24 éves korában endometriózist diagnosztizáltak. Ennek hatására már akkor műtéten esett át, a jobb oldali petevezetékét és petefészkét is eltávolították, és megmondták neki, hogy próbálkozhat azzal, hogy teherbe esik, de valószínű, hogy számára már csak a lombik jelentheti a megoldást. A nő ma 36 éves, egy gyermek édesanyja, aki éppen a kiságyában alszik, amikor beszélgetünk.

Elmeséled nekem a történeteteket, hogyan és miért vágtatok ebbe bele?

Amikor kiderült, hogy endometriózisom van, akkor még egy másik kapcsolatban éltem. Az akkori párommal nem éreztük azt, hogy bele szeretnénk vágni az IVF-be, a férjemmel viszont készen álltunk arra, hogy lombik babánk legyen. Már korábban is rengeteg orvosi vizsgálatra kellett járnom az endometriózisom miatt, hiszen ha nem foglalkoznak vele, akkor tovább terjedhet az olyan szervekre, mint vese vagy a bélrendszer. Amióta kiderült a betegség, tartom a kötelező diétát, tehát nem fogyasztok sem vöröshúst, sem cukrot, sem pedig glutént, de úgy látszik, hogy ennek megvolt az eredménye.

Maga a folyamat viszont nem volt egyszerű, mondhatni csalódással indultunk. Budapesten voltunk először orvosnál, ahova be tudtak juttatni, mert ott volt ismeretségünk. Itt már az első injekciós kúrám sem volt sikeres. Azt mondta nekem az orvos, hogy annyi esélyem van saját gyermekre, mint az ötös lottó megnyerésére. Nem mondom, hogy jól esett. Eléggé magamba is zuhantam.

Vonattal mentem fel Pécsről, azzal is utaztam haza, és mit ne mondjak, a három órás út alatt egyszerűen nem tudtam abbahagyni a sírást. Ott még legalább öt napig nem mentem sehova, még dolgozni se tudtam, annyira mélyen érintett a dolog. A férjem volt az, aki tovább erőltette ezt az egészet. Be is vált, hiszen úgy döntöttünk, felkeresünk egy másik orvost. Valószínű, ha hagyott volna magamba roskadni, akkor nem folytattam volna tovább, úgyhogy részben neki köszönhetjük, hogy végül megszületett a kisfiam.

Az egészséges életmód alapkövetelmény, ha valaki mesterséges megtermékenyítés előtt áll

Cseppet sem volt egyszerű a pesti klinika után egy másik helyre elmenni, de végül mégis az intézményváltás mellett döntöttünk. Kaposvár lett a kiszemelt, ahol végül elsőre sikerült minden. Kiderült, hogy Pesten nem feltétlenül azokat a hormonokat kaptam, amiket kellett volna. A fővárosban kicsit úgy éreztem, mintha futószalagon lennék. Jöttek, mentek a nők, alig 10 percet voltam bent és már jöhettem is ki. Kaposváron viszont egyből látták, hogy 2-3 vizsgálati eredményem nem megfelelő ahhoz, hogy sikeres legyen a lombik, így először ezt kezelték és csak utána fordultunk rá a folyamatra.

Míg az első hormonkezelés a protokoll szerinti 5 napos injekció kúra volt, addig Kaposváron 3 hónapig kellett gyógyszereket és vitaminokat szednem, amíg eljutottam oda, hogy elkezdhettük a hormonkezelést. Itt úgy éreztem tényleg számítok. Foglalkoztak velem, amit jól mutat, hogy már az első alkalommal 30-40 percet voltam bent vizsgálatokon. Az 5 napos injekciós kúra nem az én utam volt, hiszen nem ért meg petém, szinte azonnal petedonorra akartak küldeni, amit én nem szerettem volna.

A második próbálkozásnál viszont már tartósabb ideig adták a kezelést, 3 hétig kaptam a kúrát, és ez nálam be is vált, bár még így is csak egy petém ért meg.

Hogyan hatott ez rád? Gondolom voltak hormonális változások. Mennyire foglalkoztatott téged a mindennapokban az, hogy most ebben vagytok?

Olyan személyiség vagyok, aki nem adja fel könnyen a dolgokat. Bár az első sikertelen kúra után mélyen magamba zuhantam, a párom segítségével képes voltam felállni, és rászánni magamat arra, hogy próbáljuk meg újra, meglátjuk, hogy mi lesz. A második orvosnál már elsőre éreztem, hogy itt minden más lesz. A szakember úgy kezelte a helyzetet, ahogy arról álmodni sem mertem. Mivel máshogy foglalkoztak velem, így az én hozzáállásom is megváltozott.

Bár azért kicsit szkeptikusan mentem oda, mert féltem, hogy mi vár rám megint. De itt ténylegesen érdekelte őket a női lélek, nem úgy beszéltek velem, mint a sokadik nő, aki várandós akar lenni. Ilyenkor nagyon sokszor megkapják a nők, hogy túl kell lépni egy-egy sikertelen próbálkozáson, és csak előre kell tekinteni. Bármennyire mondják, hogy el kell engedni, ha nem sikerül, nagyon nehéz. Nekem még elsőre is az volt, nemhogy sokadikra.

„Azt hittem, a gyerekvállalásban a döntés meghozatala a legnehezebb” - Ágh Marina története

Éjjel-nappal azon gondolkodsz, hogy most miért menstruálsz, miért nem sikerül, ha pedig peteérésed van, akkor vajon mi vár rád. Először én sem tudtam elengedni, de átfordítottam ezt a fejemben. Nagyon erősnek kell lenni, hogy fel tudj állni egy ilyen csalódásból. Sosem titkoltam, hogy lombik programon veszünk részt és lombik babám van. Sokan elrejtik ezt a világ elől, de én mindig pozitívan beszéltem a dologról. Egyszer sem mondtam, hogy “ha” vagy “talán”, mindig csak annyit fűztem hozzá, hogy “amikor gyermekem lesz”.

Úgy álltam hozzá, hogy sikerülni fog, ez pedig nagyon sokat számít. De nagyon nehéz úgy ott lenni, hogy közben végzed a mindennapi tevékenységeidet. Annál nehezebb, minél több kúrán esel át és minél több negatív eredményt kapsz. Nekem csak egyből kellett felállnom, de sok olyan nőt ismerek, aki az 5-6. beültetésre vár. Amikor megkaptam az első hormoninjekciót, akkor jóval érzékenyebb voltam, de nagyjából úgy tudnám leírni, mint amikor menstruáció előtt van az ember.

Inkább a párom tudna erről mesélni, talán ő élte meg rosszabbul. Ennek ellenére türelmesen várt, mert tudta, hogy mindez csak a hormonok miatt van. Fizikálisan viszont látványosabban hatott, hiszen világ életemben aktív sportoló voltam, emiatt abba kellett hagynom a mozgást. Ennek hatására közel 8-10 kilót híztam, tehát inkább a testemet viselte meg ez a folyamat. A nehézség az volt, hogy az injekciókat a hasamba kellett adni, de a harmadik héten már nem volt hova.

Az egész hasam kék-zöld foltokkal volt tele és minden pontja fájt. Csak a köldök rész alá lehet beadni, esetleg a combba, de mivel a sport múltam miatt ott sok volt az izom, így ott jóval fájdalmasabb lett volna ezt megtenni. A hasnál a zsírba viszont kevésbé kellemetlen.