Nem a vér kötelék, hanem a szeretet: egy örökbefogadás igaz története

Öt sikertelen próbálkozás után cikkünk szerzője úgy döntött, nem vár tovább a csodára, inkább maga teremti meg. Az örökbefogadás útja azonban nemcsak papírokról és vizsgálatokról szól, hanem türelemről, hitről és újrakezdésről is. A Tegyesz folyosóin haladva egyszerre találta meg a fiát és önmagát, miközben egy rendszer minden hibájával és szépségével próbára tette. Szilvia története arról is szól, hogyan születhet meg az anyaság a szívben akkor is, ha a test már feladta.

Először a női sorsok feltárása akkor kezdett el foglalkoztatni, mikor nem sikerült anyává válnom. Kicsit meghaltam, mint nő akkor, ott a műtőasztalon. Ötödszörre. Elég volt. Úgy döntöttem, eldobom a társadalmi elvárásokról alkotott véleményeket, és saját kezembe veszem a sorsomat. Férjem elé álltam, és minden erőmet és akaratomat összeszedve közöltem vele: örökbe szeretnék fogadni egy gyermeket. Meglepődtem, mennyire nyitott volt, mintha azt mondtam volna, szeretnék egy új bútort. Annyi volt a kikötése, járjak utána, mi az örökbefogadás menete.

Minden eddiginél nagyobb elánnal belevetettem magamat a tanulmányozásba, fogalmam sem volt, mit takar a Tegyesz kifejezés. Miután megállapítottam, ez egy rendkívül hosszas és lélekőrlő folyamat lesz, úgy döntöttem, vágjunk bele. Vagyis döntöttünk a férjemmel, bár így visszagondolva, ő mindenbe benne lett volna, csak engem boldognak lásson. Elindult a közös kalandunk.

Megírtuk a jelentkezésünket a területileg illetékes Tegyesznek, hogy anya és apa lehessünk végre. Mivel nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy újszülöttet vihessünk haza, megkönnyítettük a helyzetünket. Először egy elbeszélgetés volt, majd pszichológiai vizsgálat. Na, ekkor rendesen féltem, bár magamnak sem mertem bevallani. Éjszakánként rengeteg gondolat cikázott az elmémben. Hogyan fogom szeretni, vagy egyáltalán fogom szeretni? Mit fognak szólni a környezetemben lévők? Mit fog szólni a család? Mi van, ha nem én leszek neki a megfelelő anya?

Tizenkét év alatt ugyanennyi orvosnál jártam, mire rájöttek, hogy endometriózisom van

Egy pillanat alatt eldőlt

Akkoriban sokat egyedül voltam. A férjem katona volt. Szóval volt időm gondolkodni, túl sokat is. Munka után, hogy ne bolonduljak bele ebbe a helyzetbe, a házat szépítgettem. Kellett is, hiszen következett a környezettanulmány. Mennyi szoba van, víz, fűtés, minden készen áll-e egy gyermek fogadására. Kicsit túlzásnak tartottam ezt a hercehurcát. Na, mindegy, ezt is elengedtem, ennyi baj legyen. Aztán jött a háziorvosi vélemény.

Mindig és mindig mások döntenek felettem, alkalmas vagyok-e szülőnek... Megvagyunk eddig. Felkészítő tanfolyam, következő lépés. Ülsz a férjeddel, és persze más, éppen gyermek után áhítozó párokkal. Nem tudod, némely foglalkozáson sírj, vagy inkább ne. Aztán hagyod, hagyod kiáradni azt a beteljesületlen álommal kapcsolatos érzést, ami évek óta, konkrétan hat éve benned motoszkál.

Sírsz, mikor a rád bízott feladatot teljesíted, és írsz egy levelet a szívedben születendő gyermekednek. Ebben a pillanatban már mindegy, hány éves, milyen nemű, milyen rasszú. Csak azt akarod, te is átélhesd azt az érzést, hogy valaki anyukája lehess. A férjem érzései nem voltak ennyire világosak. Tudtam, hogy értem teszi. Tudtam, hogy bármit megadna, hogy nekem jó legyen. De sosem mondta. Nem mondta, mit érzett.

Megkaptuk a szakvéleményt, alkalmasak vagyunk. Kimondták felettünk az ítéletet. Juhééééé. Akkor most már csak várakozni kell. De vajon meddig? Mivel a mi Y generációnk bölcsője a közösségi média, persze rögtön közhírré tettük: szülők leszünk nemsokára. Aztán már csak várakozni kellett. Évente egyszer mindenki kap egy hivatalos levelet a Tegyesztől, hogy éppen hányadik a várakozási lista ranglétráján. Mivel mi már megkaptuk ezt a levelet az idén, tisztában voltam vele, hogy kiajánlás történt.

Tökéletes esküvő, boldog házasság? A szakértők szerint nem ilyen egyszerű

Leültem, mielőtt felbontottam volna a levelet, hívtam a férjemet, aki éppen szolgálatteljesítés közben volt. Emlékszem, zokogva mondtam neki: „Ülsz?” Erre ő: „Miért?” Én: „Ülsz?” Ő: „Már ülök.” Olvastam:

2,5 éves, kisfiú. Gondozott terhességből.

Fel sem fogtam, mit is jelent ez. Csak zokogtam, mert belül éreztem, ő a mi fiunk. Innentől pörögtek az események. Fénykép, iratbetekintés a Tegyesznél, igen, szeretnénk látni. Találkozás, ami szerelem volt első látásra.

Újratanulni a szeretetet

A nevelőszülővel adódtak fenntartásaink. Ahol tudott, próbált keresztbe tenni, hiszen nem volt érdeke, hogy a kicsi elkerüljön tőle. Minden este úgy vittük vissza a kisfiunkat a nevelőszülőhöz, hogy zokogtam. Zokogtam, és közben arra gondoltam, hogyan lehet, hogy egy ilyen rendszerben ekkora hiba legyen a gépezetben.

Az én kicsi fiam egy szobában lakott egy 80 éves nénivel, aki pelenkás volt. A szoba áporodott, vizelet- és mindenféle bűztől belengett tere borzalmas élmény volt. Itt él az én fiam? Egy járókában, ahol ki sem tudja nyújtani a lábát, tablettel a kezében. A gyerekem, aki laktózérzékeny hivatalosan, de a nevelőszülő szerint nyugodtan eheti a túró rudit, a tejet ihatja. A fiam 2,5 évesen nem beszélt egy szót sem, nem járt, csak pár lépést, a 23-as lába olyan ödémás volt, hogy 26-os cipőt tudtam adni rá.

Mindezek ellenére tudtam: az én fiam.