előfizetésem
Hírlevél
Az empátiának ára is van, ilyen, amikor elfáradsz az együttérzésben
Van az a pont, amikor már nem a világ és a körülöttünk élők fájdalma túl nagy, hanem az idegrendszerünk túl fáradt ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel. Ezt az állapotot nevezi a szakirodalom compassion fatigue-nek, vagyis együttérzés-kifáradásnak. Nem egyik napról a másikra alakul ki, nem látványos az összeomlás, sokkal inkább egy lassú elcsendesedés. Az empátia tompulásával, az érzelmi válaszok kiüresedésével, valamint a belső tartalékok észrevétlen csökkenésével jár együtt.
Sokan úgy gondolják, hogy a compassion fatigue az érzéketlenség szinonimája. Pedig éppen ellenkezőleg. Azoknál jelentkezik a legtöbbször, akik mélyen, őszintén, következetesen törődnek a másikkal. Segítő szakembereknél, mint a pszichológus, az orvos, az ápoló, a szociális munkás, régóta ismert jelenség, ám az utóbbi években egyre világosabbá vált, hogy ez nem csak őket érinti. Ott van minden ember életében, legyen szó gondoskodó szülőről, beteg családtagot ápolóról, érzelmileg megterhelő kapcsolatban élőről vagy éppen azokról, akik sokszor válnak mások lelki támaszává.
Metzger Wanda, pszichológus, azt mondja, a segítségnyújtással önmagában nincs probléma, akár szakemberként, akár családtagként vagy barátként tesszük: „A nehézség ott kezdődik, amikor valaki tartósan erőn felül ad, és közben nem marad tere a saját érzéseire, szükségleteire.” Ez a mondat is pontosan leírja a lényeget, hogy az együttérzés nem egy végtelen erőforrás, amely bármikor, bármilyen mennyiségben a rendelkezésünkre áll.
Nem egyenlő a kiégéssel
Az együttérzés-kifáradás és a kiégés gyakran kevert fogalom, a kettő azonban nem ugyanazt jelenti. A kiégés főleg a munkát, a karriert érinti, egy strukturális probléma. Általában túlterheltség, kontrollhiány, értelmetlen vagy értéktelennek megélt feladatok, tartós stressz okozza. Amikor azonban az együttérzésben fáradunk el, akkor kifejezetten érzelmi bevonódásról van szó. Akkor alakul ki, amikor valaki hosszú időn át mások szenvedéseinek van kitéve, és gyakran mély empátiával, belső határok nélkül fogadja be.
„Ez különösen gyakori azoknál, akik hivatásukban is mások támogatására rendezkedtek be” - mondta el a szakértő. A jelenséget azonban nem pusztán a foglalkozás okozza, hiszen rengeteg ember van, akik egyszerűen nem képesek leállni azzal, hogy megpróbálják megérteni a másikat, segíteni nekik akkor is, ha erre ők már nem képesek. A compassion fatigue nem egy foglalkozásra, karrierre, személyiségtípusra húzható rá. Nem végzettséghez, életkorhoz vagy társadalmi szerephez kötött.
A magas érzelmi intelligencia nem azt jelenti, hogy mindig empatikus vagy
Megjelenhet például egy válás közepén álló barátnál, aki hónapok óta mások panaszait hallgatja. Ott lehet a szülőknél, akik állandóan erősek akarnak lenni a gyermekeik érdekében. De nem ritka az sem, hogy egy fiatalnál üti fel a fejét, aki online és offline is túl sok szenvedéssel találja szembe magát.
„Ha a segítségnyújtás hosszú időn keresztül egyoldalúvá válik, és nincs lehetőség a visszatöltődésre, az fokozatosan kimeríti az érzelmi és mentális erőforrásainkat.” - emelte ki a pszichológus. De hozzá kell tenni, hogy a folyamat szinte sosem látványos, sokkal inkább alattomos. Lassan szivárog be az ember életébe, és mire eléri a tetőpontját, addigra már a teljes kimerülés szélére sodor bennünket.
Nincsenek drámai jelek
A csendes támadás miatt pedig talán az sem meglepő, hogy amikor valaki kifárad az együttérzésben, akkor annak nincsenek mindig komoly tünetei, jelei. Általában nincs látványos összeomlás, sokkal inkább csak apró változások következnek be a személyiségben. Kezdetben a fáradtság pedig valamiért nem akar elmúlni egy kiadós alvással sem. Végül jön a motivációvesztés, a megváltozott gondolkodás, majd az a furcsa, nehezen megfogható érzés, amikor mások problémái iránt már nem tudunk együttérzéssel reagálni, helyette inkább irritálnak, zavarnak bennünket ezek a gondok.
„Az érzelmi kimerülés előjelei gyakran csendesek: fáradtság, motivációvesztés, cinikusabb szemlélet vagy a kapcsolatoktól való eltávolodás” - hangsúlyozza a szakértő, majd hozzáteszi: „Ezek nem hibák, hanem jelzések. A testünk ilyenkor már »nyomkodja a vészcsengőt«” A kialakulása mögött azonban nem gyengeség áll. Senki se érezze magát rosszul amiatt, hogy már nem képes együttérezni másokkal, segíteni a körülötte problémával küzdőknek. A tartós túlterhelés miatt ugyanis a testünk úgy reagál, hogy már nem bírja elviselni mások „panaszkodását”. Pedig az nem erény, ha állandóan ott vagyunk másoknak, támogatjuk őket az élet nehézségeiben. Sőt, ennek komoly ára is lehet.
Energiavámpírok mindenhol vannak, mutatjuk, hogy tudsz ellenük védekezni
„Az érzelmi kimerülés nem azt jelzi, hogy túl érzékenyek vagyunk, hanem azt, hogy túl sokáig voltunk érzékenyek védelem nélkül.” A probléma tehát nem az érzékenység, hanem a határok meghúzásának hiánya, hogy mindent és mindenkit átengedünk. Az, amikor valaki rendszeresen magára veszi mások fájdalmát,
miközben a sajátját közben félretolja, teljesen tönkreteszi a testet és a lelket.
Az empátia nem együttérzést jelent
A közbeszéd gyakran idealizálja azt, ha valaki önfeláldozó segítő, azonban ez hosszú távon senki számára nem fenntartható: „Ilyenkor nem a szív »lezárása« a megoldás, hanem az érzelmi határok tudatosítása. Az empátia nem azt jelenti, hogy együtt szenvedünk, hanem azt, hogy jelen vagyunk, miközben megtartjuk a saját belső stabilitásunkat.”
Ez lenne az a pont, ahol az együttérzés-kifáradás megelőzhető lenne, de csak akkor, ha időben észrevesszük. A probléma, hogy gyakran pontosan akkor mélyül el, amikor kívülről talán minden rendben lévőnek tűnik. A segítő továbbra is ott van, megtesz mindent, ami tőle telik, meghallgat, reagál, segít, ha tud. Belül azonban szépen lassan megváltozik valami. Az empátia egyfajta automatizmussá válik, az érzelmi válaszok sem lesznek már annyira mélyek, erősek, a kapcsolódás helyét pedig idővel a távolság veszi át. Ez a belső elhidegülés sokakat megijeszthet, és érdekes módon önfegyelemre, még több erőfeszítésre készteti őket. Ezzel pedig be is zárul a kör, hiszen minél inkább félünk attól, hogy nem vagyunk elegek, nem érzünk eleget, annál inkább kifárasztjuk magunkat, az érzelmi állapotunkat.
Társadalmi megoldások
Fontos látni azt is, hogy ez a jelenség nem csak az egyénnek jelent problémát. Már-már egyfajta kulturális jelenségről van szó. Egy olyan világban élünk, amely láthatatlanul megjutalmazza azokat, akik önfeláldozóak, és még csak meg sem tanítja őket a határhúzásra. Sokszor azokat hívjuk „jó embernek”, aki mindig jelen van, állandóan elérhető, empatikus, erős, segítőkész, bátor. A közösségi média pedig csak tovább fokozza ezt a terhelést, hiszen a személyes krízisek mellett meg kell küzdeni a globális problémákkal, illetve ott van a folyamatos érzelmi ingeráradat, amely napi szinten emészti fel az idegrendszerünket.
Az önfeláldozó séma: több nőt érint, mint gondolnánk
Éppen ezért lenne fontos a megelőzés, amelynek első és legfontosabb eleme a visszatöltődés. Nem alkalmi jutalomnak kell tekinteni a pihenést, a kikapcsolódást, hiszen ez alapvető szükséglet: „A megelőzés egyik alapja, hogy legyen tér a feszültség levezetésére.” Ugyanilyen fontos azonban az is, hogy megosszuk a terheinket: „A legerősebb védelmet az nyújtja, ha van olyan kapcsolat vagy közeg, ahol letehetjük a terhet azzal, hogy megosztjuk olyan személyekkel, akik vélhetően nem vonódnak be – az egészéges mértéken felül - érzelmileg” - emeli ki a pszichológus, majd hozzáteszi, hogy sokszor nem megoldásokra van szükség, hanem csak arra, hogy kimondhassuk, mi volt túl sok.
Amikor az együttérzés-kifáradás már jelen van az életünkben, akkor az első lépés, hogy ezt felismerjük, majd megengedjük magunknak, hogy elfáradtunk. Utána jöhet a segítségkérés, ami éppen a segítők számára a legnehezebb. Metzger Wanda szerint olyan tevékenységekre is szükség van a mindennapjainkban, amelyek örömet adnak, és segítenek kilépni a segítői szerepből. De ez sem feltétlen elég, hiszen szemléletváltás nélkül nem lesz hosszú a változás.
„Segítő szakmákban – de azon túl is – hosszú távon az nyújt valódi védelmet, ha a segítés nem válik az identitásunk kizárólagos részévé, és merünk támogatást kérni mi magunk is.” Ki kell azonban emelni, hogy az empátia nem fogy el végleg, de igenis pihenésre szorul. Aki megtanulja időben meghallani a belső hangját, az talán nem jut el addig a pontig, hogy teljesen megbénuljon.
