előfizetésem
Hírlevél
Ne csináljátok utána: a magyar tanár stoppal, egyedül járta be Amerikát
Amikor Kocsik András erdélyi származású angoltanár elindult Szegedről Amerikába, nem sejtette, hogy élete legnagyobb önismereti utazása vár rá. Harminc éve stoppal szelte át az Egyesült Államokat kelettől nyugatig, közben cowboyok, vietnámi veteránok, vállalati menedzserek és hittérítők mellett ült az anyósülésen. De hogyan alakította át a gondolkodását az út, és miért tanítja ma is a diákjainak, hogy az utazás egyfajta belső munka is.
Az ilyen történtekre szokás azt mondani, hogy megér egy regényt. Kocsik András pedig valóban kötetbe foglalta kalandos utazását (Sávok és csillagok között, Jaffa Kiadó, 2025.), hogy bárki részese lehessen a stoppolás élményének. Bár jó néhány hajmeresztő leírást olvashatunk a könyvben, mégis, ha olvassuk, azt érezzük, hogy most azonnal stoppolni akarunk. A kérdés csak az, hogyan vágjunk bele? Erről kérdeztük a szerzőt.
„Nem akartam átrohanni”
Minden Szegeden kezdődött, ahol Kocsik András angol szakos hallgatóként megismerkedett észak-amerikai diákokkal. „Amikor lejárt az ösztöndíjuk, visszamentek Portlandbe, és én elhatároztam, hogy meglátogatom őket. Ekkor éppen Vermontban dolgoztam egy nyári táborban, Portland pedig az ország másik végén volt. Nem volt pénzem repülőre, és nem akartam buszon végigdöcögni, mert látni akartam az országot. Így maradt a stoppolás. A döntést sokan őrültségnek tartották.
Mindenki próbált lebeszélni. Azt mondták, Amerikában már senki nem stoppol, veszélyes, a rendőrök meg is büntethetnek érte. Mégis elindultam, mert kíváncsi voltam, milyen az igazi Amerika, és milyenek valójában az amerikaiak.” Így történt, hogy egy nyári napon András stoppolni kezdett Amerika keleti partján, és rövid időn belül megismerte az Egyesült Államok igazi arcát az emberek történetein keresztül.
„Az utazásaimból buszsofőrök, kifőzdék és utcai árusok profitálnak” – Németh Dániel hátizsákos világutazóval beszélgettünk
Mint mondja, normális körülmények között egy év alatt alig ismerünk meg új embereket, stoppolás közben viszont naponta több sofőrrel beszélgethetünk. “Narkósok, börtönviselt emberek, rodeósok, vietnámi veteránok, fanatikus hittérítők egytől egyig másról beszéltek, mások voltak. Egy közös volt bennük, hogy mindegyiknek az autójában utaztam” - mondja András, majd hozzáteszi, hogy a stoppos éppen ezért olyan, mintha az ember egy koldus lenne, aki nem ételt kér, hanem helyet a kocsiban. Ezeknek az utaknak pedig megvan a maga intim légköre.
„A tömeggyilkosra nincs ráírva a bűne”
„Az autó egy zárt tér, ahol két vagy több idegen összezárva tölti az időt. Mivel a sofőrök tudták, hogy soha többet nem találkoznak vele, ezért az egy-két órás út alatt olyan történeteket osztottak meg, amit talán még a barátaiknak sem mondtak el. Amikor pedig kiszálltam mellőlük, teljes egészében láttam az arcukat, és néha egészen másnak tűntek, mint az autóban. Ez nagyon emberközelivé tette az utazást.” Amikor arról kérdezem, hogy mégis milyen történetekre kell gondolni, akkor András csak annyit mond: mindenfélére. Merthogy a szegedi diák valóban sokféle emberrel találkozott.
Ez pedig egyszerre volt izgalmas és ijesztő. A szabadság érzését ugyanis gyakran beárnyékolta a félelem. „Egyszer Texasban egy sofőr házában aludtam. Miközben ő tusolt, én bekapcsoltam a tévét: épp egy meggyilkolt stopposról szólt a híradó. Ott ültem a földön, és azon gondolkodtam, hogy én is így végzem. Mondanom sem kell, hogy aznap éjjel nem aludtam. Végül semmi baj nem történt, másnap kedvesen elengedett. Ez megtanított arra, hogy a félelmeink legtöbbször csupán a képzeletünk szüleményei” - meséli András, aki számára az is világossá vált, hogy a sosem bízhat teljesen az idegenekben, elvégre a tömeggyilkosra nincs ráírva a bűne. Ugyanakkor
egy egészséges szintű bizalomra szükség van ahhoz, hogy kapcsolódjunk másokhoz.
Galéria
Stoppolási tanácsok kezdőknek
A fenti történet után arról kérdezzük Andrást, hogy ennyi megosztó élmény után mégis milyen tanácsokat adna a stoppolni vágyóknak. Jöjjenek is a túlélési trükkök, amiket a saját bőrén tanult meg. „Mindig volt nálam kartonpapír, amire ráírtam a következő célpontot. Az emberek így könnyebben felvettek, mert látták, hogy ugyanarra tartok. Étkezésre napi 5 dollárt szántam, eleinte muffint és fánkot ettem, de hamar rájöttem, hogy ezt nem lehet bírni, ezért inkább végigpróbáltam a gyorséttermeket, mintha gasztronómiai kaland lenne.
Cserébe viszont nem költöttem szállásra: egyetemi campusokon, parkokban, bokrok között aludtam, mindig figyelve, hogy ne találjon rám rendőr, hajléktalan vagy vadállat. Nem gondolnánk, de az éjszakai állatok, például a mosómedvék vagy tarajos sül sokszor több félelmet okoztak, mint az emberek. Volt, hogy egy sül majdnem kiszúrta a szemem. Ez is megtanított, hogy a természetben is mindig résen kell lenni.”
Ez az igazi szabadság
A legmélyebb élmények azonban nem a veszélyekhez, hanem a szabadság megéléséhez kötődnek. „Volt, hogy az út szélén, a kék ég alatt ülve fogott el az érzés: most minden rendben van, ennél szabadabb nem lehetnék. Nem egy különlegesen szép helyen voltam, hanem teljesen átlagos környezetben. De ez a villanás a mai napig velem van.” Hasonló élményeket adott Amerika délnyugati része, a homokkő kanyonok és sziklák világa. „Ott ülni egy kövön, és érezni, hogy más a levegő, más a táj, más minden, ez volt az utazás egyik legnagyobb ajándéka.”
Ezek után érthető, hogy az út tapasztalatai nem múltak el nyomtalanul. Az egykori szegedi egyetemista ma már középiskolás diákokat tanít, és óráin gyakran hoz példákat az amerikai kalandból. „Amikor angolt tanítok, sokszor a saját életeinkről beszélgetünk. A stoppolás során szerzett történetek mindig előhívnak valamit, amit átadhatok a fiataloknak. Ennek köszönhető, hogy a diákjaim látják, a nyelvtanulás nem pusztán tankönyvi szavakból áll.” Így lehet az, hogy egyetlen utazás több tucat embert bátorít egy újabb útra, hogy minden megtett kilométer után több legyen, más legyen, jobb legyen, mint az első lépésnél volt.
