„Az utazásaimból buszsofőrök, kifőzdék és utcai árusok profitálnak” – Németh Dániel hátizsákos világutazóval beszélgettünk

Egy repjegy, egy baráti meghívás és egy nagy adag kíváncsiság – így indult el Németh Dani 18 évesen Kínába, élete első igazán nagy útjára. Az akkori élmény nemcsak az utazás iránti szenvedélyét alapozta meg, de a későbbi bátor, sokszor extrém kalandoknak is előfutára volt. A mélyvízben kezdett, hogy aztán véletlenek összjátéka mentén rátaláljon a szerelem és hogy később kontinenseken át kereshesse a „más”-t.

A Vándorful bloggere őszintén mesélt eddigi élményeiről, illetve beavatott többek között a hátizsákos utazásra, a helyiekkel való kapcsolódásra vagy épp a fenntarthatóságra vonatkozó gondolataiba is.

Az első nagy utad Kínába vezetett 18 évesen, és ha jól tudom, ott döntötted el, hogy mindent az utazásra teszel fel. Hogyan láttad Kínát akkor és hogyan később? Van jelentősége szerinted annak, hogy ez a kelet-ázsiai ország volt a „belépőd” az utazás világába?

Igen, a mélyvízben kezdtem, Kína előtt csak Magyarország környékén utazgattam. Egy nyárral korábban Németországban barátkoztam meg azzal a kínai sráccal, akit később meg is hívtam hozzánk karácsonyozni, cserébe az ő családja visszahívott magukhoz Kínába. Mindent el is intéztek, nekem csak ki kellett jutnom. Ekkor ületem először repülőn és a hosszú út alatt arra gondoltam, hogy nagyon szerencsés fickó vagyok, hogy ez megadatott nekem, és ez valószínűleg életem útja lesz, amire mindig emlékezni fogok.

Utána pedig azon izgultam, hogy vajon sikerül-e kimaxolnom életem útját… Ezért megfogadtam magamban, hogy az ottlétem minden percéből igyekszem a lehető legtöbbet kihozni. Sikerült is, a visszaúton semmi hiányérzetem nem volt – helyette újabb fogadalmat tettem magamnak. Elhatároztam, hogy ez nem az életem útja volt, hanem csak az első. Később szembesülnöm kellett azzal, hogy nincs minden országban egy barátom, akinek a szülei meghívnának magukhoz.

Fiatal egyetemistaként nem engedhettem meg magamnak hasonló utakat, de hogy magát az utazást hagyjam el, az nem volt opció. Ezért lassan, útról útra elkezdtem lefaragni a költségekből. Először az szállásokat száműztem az útiterveimből és regisztráltam a Couchsurfingre. Ez egy olyan weboldal, ahol helyiek ajánlanak fel ingyenes szállást saját maguknál. Amikor ez nem jött össze, akkor vadkempingeztem vagy ha kellett, csöveztem is.

Aztán kipróbáltam a stoppolást, sőt, még arra is összegyűjtöttem a kellő bátorságot, hogy az ételeimet a szupermarketek mögötti konténerekből halásszam ki. A közlekedés, szállás és étkezés költségeit ilyen módon lefaragva szinte ingyen utaztam be Európa nagy részét. Kínába már kétszer visszatértem azóta, és azt hiszem, ez egy olyan ország, amit soha nem fogok megunni, minden alkalommal új arcát mutatja.

Egyébként már-már karmikus pontossággal osztják fejezetekre ezek a kínai utak az eddigi életemet. Az első az érettségim nyarán volt, a második az egyetemi diplomám évében, a harmadik pedig akkor, amikor egy év afrikai utazgatás és önkénteskedés után visszatértem Európába és elkezdtem a mesterképzést.

Nem tiktokozik, régi kötelekből épít márkát, pedig még csak 17 éves: Péteri Zsombor és a Clmb sztori

Azóta rengeteg helyen jártál már, felsorolni is nehéz, és a blogodat olvasva egyértelmű, hogy kedveled a „katalógusokból kimaradt” szpotokat. Kínán kívül mely országok, városok, régiók hagyták benned a legnagyobb nyomot és miért?

Ahogy említettem, Afrikában egy egész évet töltöttem, ezalatt egy hátizsákkal és körülbelül 15 szónyi francia nyelvtudással bejártam Nyugat-Afrika legtöbb országát. Kalandoztam a Közel-Keleten is, Irakba pont az ISIS fénykorában sikerült ellátogatnom, Szaúdi-Arábiát pedig egyik első nyugati turistaként stoppoltam keresztül, még a helyi rádióba is meghívtak. Szibériában önkéntes munkát végeztem, Észak-Koreában részt vettem egy szabadtéri ünnepségen, Bangladesbe pedig egy kutatómunka kapcsán látogattam el.

Ünnepeltem már a születésnapomat nem-elismert szakadár köztársaságban, átélhettem az éjféli világosságot a sarkvidéken, együtt iszogattam egy indiai embervadásszal és egy igazi királlyal, illetve első magyarként teljesen véletlenül találtam egy Hősök Tere másolatot is egy kínai külvárosban. Ilyen felhozatalból nem könnyű egyet-kettőt kiemelnem, de azért megpróbálom.

Azt hiszem Guinea hegyvidéke, Északkelet-India legeldugottabb falvai és Algéria oázisvárosai örökös bérleti szerződéssel költöztek a szívembe. Tény, hogy ezeknek a nagy része nem épp felkapott úticél, de talán pont ezért autentikusak és érdekesek. Azok a desztinációk, amikről általában hallunk, tele vannak magunkfajta európaiakkal és a jelenlétünk minden bizonnyal már a helyi kultúra egy részét is a saját képére formálta. Én nem bánom, ha valahol nincs áram, lehúzós vécé vagy puha alvóhely. Azért utazom, hogy megtapasztaljam a „más”-t – akkor is, ha az kicsit kényelmetlenebb.

Ha elölről kezdhetnéd, van olyan dolog, amit máshogy csinálnál? Olyan ország, amit hamarabb meglátogattál volna, vagy olyan döntés, amit ma már nem úgy hoznál meg?

Azt hiszem, általánosságban az utazásaimból semmit nem bántam meg, de 15 évnyi kalandozás alatt akadtak rosszul végződött esetek is. Ha tudnék üzenni a múltbeli önmagamnak, figyelmeztetném, hogy a mauritániai vasércvonat tetején utazni 16 órán keresztül menő élmény lesz, de készüljek maszkkal, mert nem szikla, hanem por formájában szállítják a vasércet, és azon ugyan kényelmesebb ülni, de sokkal fullasztóbb is.

Elmagyaráznám magamnak továbbá, hogy nem jó ötlet egy néhány napja rommá lőtt kurd várost látványosan fényképezgetni, mert még mindig fegyveres erők rejtőznek a homokzsákok mögött, akik joggal fognak kémnek hinni. Szólnék magamnak arról is, hogy ne bízzak meg mindenkiben vakon, mert a kazah sztyeppén a telefonom, Burkina Fasóban a pénzem, Peking belvárosában pedig a testi épségem fogja bánni.

Amit viszont soha nem bántam meg, azok az utak maguk.

Több alkalommal is dilemma elé állított az élet és a legtöbbször az utazást választottam. Például lett volna fél évem egy kis tartalékot gyűjteni, mielőtt kiköltöztem Hollandiába, de helyette inkább az addig képzett tartalékot is feléltem, és elstoppoltam Thaiföldtől Kazahsztánig. De hogy ne csak a nagy utakat említsem, amíg Skandináviában éltem, minden egyes hétvégén elmentem valami új helyre.

Egy idő után már mindenki biztos volt benne, hogy kicsit őrült vagyok. Talán igazuk volt, de nagyon örülök, hogy így tettem. Én arra bíztatok mindenkit, hogy a saját lakóhelyük környékén heti rendszerességgel látogassanak el új helyekre, mert csodákra képes egy ilyen terápia.

Szerinted mit jelent ma hátizsákos utazónak lenni? Miképpen változik ez a jelenség manapság, mi minden van rá hatással?

Azt hiszem, ez a kifejezés eredetileg azt jelenti, hogy saját szervezésben, viszonylag alacsony költségből utazunk, de gyakran az a benyomásom, mintha csak egy újabb státuszszimbólum lenne a szerintem eleve sznob „tourist vs. traveller” különbségtétel után. Engem sose zavart, hogy turistának, utazónak vagy hátizsákos utazónak neveznek-e, bár tény, hogy hátizsákkal utazom és a fenti definíció is igaz rám.

A vízumaimban viszont nem a „backpacker”, hanem a „tourist” szó szerepel, ráadásul voltak olyan útjaim is, amikre se a saját szervezés, se az alacsony költségvetés nem illett. Olyan izgalmas helyek esetében teszek évtizedente egy kivételt ezen a téren, amik nagyon érdekelnek, de csoportos szervezés nélkül elérhetetlenek. Tíz éve így utaztam el Észak-Koreába, tavaly pedig így másztam meg Afrika legmagasabb hegyét, a Kilimandzsárót. Sőt, olyan útjaim is bőven voltak, amik ugyan a fenti definíció szerint hátizsákosnak számíthatnak, de pont a névadó felszerelés hiányzott belőlük.

Minimalistaként ritkán ruházok be új utazási kellékekbe, ha van egy kis pénzem, inkább elutazom. Divatból vagy ilyen-olyan társadalmi elvárásból pláne nem vennék új cuccokat, úgyhogy amikor jó hátizsákom még nem volt, egy gurulós bőröndöt húztam keresztül például Kalinyingrád, Milánó vagy Kijev utcáin. Ennek ellenére minden más ugyanolyan kalandos és alacsony költségvetésű volt, mint bármelyik hátizsákos utamban. Mindegy is minek nevezzük, a lényeg a folyamatos felfedezés.

A modern kor láthatatlan járványa, ami mindannyiunkat érint

Hogyan közelítesz a helyiekhez, szoktál kapcsolódni velük?

Azt szoktam mondani, hogy egyedül utazom, de az úton levés közben sosem vagyok egyedül. Rátérek a helyiekre is, de előbb hadd szóljak néhány szót magáról az egyedül utazásról, mert azt gyakran félreértik. Nem arról van szó, hogy ennyire antiszociális lennék, hanem – ahogy már feljebb is említettem – azért utazom, hogy megismerjem a „mást”. Más ételeket egyek, más zenéket hallgassak, más nyelveken beszéljek.

Elvből nem állok neki például a saját kedvenc zenéimet hallgatni egy tízórás afrikai zötykölődés során (bármilyen monoton is legyen), mert akkor nem hallanám, hogy mi bömböl a hétszemélyesre tervezett, de 19 embert szállító járgány magnójából. Lehet, hogy azt kevésbé fogom élvezni, de más, mint a megszokott, és elvégre pont ezért jöttem. Emiatt igyekszem minél kevesebb dolgot magammal hozni a saját életemből, ezek ugyanis utazás közben törvényszerűen a helyi dolgokat szorítják ki.

Egy baráttal utazni nagy élmény, de ha így tennék, akkor az idő nagy részében vele beszélnék a saját megszokott nyelvünkön, a saját megszokott témáinkról. Egyedül utazva viszont rákényszerítem magam arra, hogy kapcsolatba lépjek a helyiekkel, és velük beszéljek helyi témákról. Ahogy már említettem couchsurfingen keresztül éjszakázni is gyakran szoktam a helyieknél, ilyen kanapés szálláshelyem már Lappföldtől Ománig mindenhol volt. De nem csak este kerülök kapcsolatba a helyiekkel, hiszen stoppolás közben is ők vesznek fel.

Amíg az autójukban/motorjukon/lovaskocsijukon velük utazok, általában izgalmas beszélgetések születnek. Számtalan helyi látványossághoz jutottam már el ilyen alkalmi sofőrök tanácsait követve, sőt nem egyszer ajánlottak fel szállást is maguknál. Egyébként a helyieknél való éjszakázás témájában a legmaradandóbb élményem a francia Bordeaux-ból származik. 2020 elején Hollandiából stoppoltam éppen Lisszabon felé, Bordeaux-ban csak egy éjszakát terveztem volna eltölteni. Viszont ez pont arra a napra esett, amikor Franciaországban bejelentették az első Covid miatti lezárásokat.

Másnap terveztem volna átstoppolni Spanyolországba, de úgy tűnt, hogy a határt hamarosan lezárják, ezért inkább megkérdeztem a szállásadómat – egy elbűvölő helyi borszakértő lányt –, hogy maradhatnék-e még egy-két napot. Azt hittem ugyanis, hogy ennyi idő alatt majd véget ér a világjárvány és úgy folytathatom az utamat Portugáliába, mintha mi sem történt volna. Hát nem így alakult.