előfizetésem
Hírlevél
Portugália többet érdemel egy hosszú hétvégénél, idegenvezető mondja el, mit ne hagyj ki
Lisszabonban mindig történik valami az emberrel. Nem csak a kultúra, a gasztronómia más, nem csak az óceán jelenléte az, ami miatt magával tud ragadni bennünket Portugália ezen része. A macskaköves utcák, a lassú, megengedő ritmus, amit a város diktál, bárkit képes ide vonzani. Olyan hely ez, ahol az idő szinte egyáltalán nem múlik, csupán lelassul. Az itteniek megengedik maguknak, hogy csak úgy figyeljék a jövés-menést. És szerencsére van, aki megmutassa, hogyan kell ebben a ritmusban létezni, elveszni egy kicsit a pihenésben. Ő az, akit a magyar turisták csak a helyi idegenvezetőként emlegetnek, pedig több mint egy évtizede Portugáliában él, és már rég nem csak nevezetességeket mutat be.
Duncsák Kriszta egész évben magyarokkal dolgozik, megtanítja őket másképp utazni. Az idegenvezető korábban trombitaművész volt, ma már nyelvtanár, esküvőszervező, aki visszavonulása után szeretné bejárni az egész világot, lehetőleg egyetlen hátizsákkal. Nagy álma egyszer eljutni a Maldív-szigetekre és Új-Zélandra.
Lisszabon a város, amihez nem elég egy hétvége
A magyar turisták többsége úgy érkezik meg Portugália fővárosába, hogy csak egy hétvégi kalandra gondol, az emberek nagy része úgy van vele, hogy bőven elég rá ennyi idő, hiszen milyen látnivaló van egyáltalán itt a villamoson és a Belém-tornyon kívül? „Péntek reggel érkeznek, vasárnap délután pedig már mennek is haza.” - meséli Kriszta, aki kiemelte, hogy képtelenség ennyi időben mindent megmutatni nekik, sokszor még egy hét sem elegendő.
Portugália ráadásul jóval több, mint Lisszabon. Aki egyszer megérzi az ország ritmusát, az előbb-utóbb útra fog kelni, hogy felfedezze Sintra és Cascais környékét. Sőt, akinek ideje van, az sokszor egészen Portóig felvonatozik. „Ha valaki egy hétre jön, biztos, hogy Porto is belefér neki, és biztos, hogy vissza fog térni. Ez az ország mindig visszahív.”
A legtöbb magyar utazó számára Portugália még mindig egy egzotikus nyugati ország, amely az állandó napsütésről, a szélről, a nyugodtságról és biztonságról szól. Bár van, amit én magam is megcáfolnék, hiszen alig 5-5 napot töltöttem a fővárosban és Portóban, amiből maximum kettő napot nem esett az eső. Napot pedig alig láttam. De biztos csak az én szerencsém volt ilyen.
Tíz éve élek Portugáliában, és rájöttem, miért sokkal boldogabbak az itteni emberek
Egy város, amiről biztosan nem hallottál
„Az, aki néhány napra repül csak el Portugáliába, az valószínűleg sosem jut el Óbidosba, a kedvenc városomba” - meséli Kriszta mosolyogva. A kisváros Lisszabontól északra terül el, nagyjából egy órára, és sokak számára a mai napig ismeretlen, pedig igen különleges hely. „Óbidos egy igazi ékszerdoboz.” A fallal körülvett középkori település valahogy másképpen hat az emberekre, valamiért azonnal beleszeretnek. Minden egyes kőnek története van. Ez is egyik oka annak, hogy mára az UNESCO Világörökség része, de mégis méltatlanul kevesen tudnak róla.
Kriszta azt mondja, hogy sosem a térképen találjuk a legszebb helyeket. Azt mondja, hogy általában a hasukon lehet megnyerni az embereket. „Ha a vendég fogható arra, hogy végre ne fotózzon, hanem megengedje magának, hogy leüljünk 15-20 percre meginni egy egy eurós kávét, és figyeljük a helyieket, hogyan néznek ki, miképp viselkednek, akkor sokkal többet megtudhatnak erről a csodálatos helyről. Mindig is nagyobb hangsúlyt fektettem ezekre, mint a dátumokra vagy a történelemre. Én életérzést szeretnék átadni.”
Történetek, amelyeket egyszer papírra vet
Ha valaki évekig dolgozik idegenvezetőként, az kétségkívül összegyűjt néhány érdekes sztorit. „Idegenvezetőként mindenkinek van valami érdekes vagy vicces mesélnivalója. Én gyűjtöm ezeket, és mindig azt mondom, hogy a pályafutásom végén könyvet írok majd belőlük. Annyira színesek és érdekesek vagyunk. Nem csoda, hogy ennyi emberrel találkozva rengeteg különbség mutatkozik meg, amit én magam is megtapasztalok.”
Néhány példát is elmesélt, amiken jót derültem. “Korábbi vendégektől megkérdeztem, hogy mit vacsoráztatok ma, halat? A válasz erre az volt: nem, bolognait, lefagyasztva hoztuk otthonról.” Vagy a másik kedvencem: “Jó napot, márciusban milyen időre számíthatok. Erre válaszom, hogy nappal póló, este vékony kabát, 18-20 fok körül. Utána azért még meg szeretné tudni a vendég, hogy bár most jön először Lisszabonba, így annyira nem jártas errefelé, de a környéken van tenger, igaz?”
Talán nem véletlen az sem, hogy a humor és a türelem rendkívül fontos egy idegenvezető számára. Sokszor a legváratlanabb helyzeteket is mosollyal kell megoldani, amit Kriszta meg is tesz, hiszen ez az élete. Ő nem csak az információkat szeretné átadni és végigfutni a városon, hanem hangulatot teremteni, hogy az adott vendégek, csoportok úgy menjenek haza:
én ide vissza akarok jönni.
Amit senki nem mond el a külföldről hazaköltözésről, amikor a haza már nem jelent automatikusan otthont
Újra régi a világ
Amikor arról kérdeztem, hogyan változtak meg az utazási szokások az utóbbi években, akkor azért el kellett gondolkodnia. „A COVID után volt nagyon jó három évünk, és az idei sem rossz, de 2025 már szinte olyan, mint előtte. Az emberek kezdik elfelejteni azt, hogy az élet rövid. Akkoriban mindenki rendkívül hálás volt, most ismét anyagiasabbá vált a világ.”
Ez azért is fájdalmas, mert a pandémia idején bár sokat rájöttek, hogy az utazás nem luxus, hanem egy életforma, valahol mégis minden visszatért a repülők, az all inclusive szállodák világába, és a varázs máris elillant. „Az emberek ma is utaznak, de kevesebbet figyelnek befelé.” Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy az utazók nagy része visszatért a listájához, hogy csak kipipál mindent az adott desztinációban, és ezzel letudta a “kötelezőt”.
Mitől lesz valaki jó idegenvezető?
A kérdés sokakban felmerül, hiszen álomnak tűnhet folyamatosan utazni, világot látni, azért nem ennyire egyszerű. „A többnyelvűség nem elég. Nagyon sok idegenvezető van, de nagyon kevesen állják meg igazán a helyüket ebben a szakmában. Az alázat nagyon fontos, valamint a jó pszichológiai érzék, az érzelmi intelligencia. Azt mondanám, hogy az iskolában, amikor valaki ezt tanulja, akkor legalább az anyag 40 százalékának pszichológiának kellene lennie.”
A szakma szerinte sokkal több, mint a történelmi adatok, dátumok, nevek, helyek ismerete. Hiába ismeri fel valaki a Vasco da Gama hidat, ez nem elég. Ezzel nem vonzzuk magunkhoz az embereket, tartjuk meg a figyelmüket. Nem okozunk bennük maradandó élményt az utazás során. „Nagyon sok könyvet kell olvasni, nemcsak a helyekről, hanem az emberekről, sokszor magunkról is. Meg kell érteni, hogy nem velünk van a gond, hanem vannak elégedetlen személyek, akikkel nem biztos, hogy lehet mit kezdeni. Mindenkinek megvan a saját maga története, és nekünk nem szabad átadni a saját haragunkat, inkább tükröt kell tartani eléjük. Ez viszont már csak a tapasztalattal jön meg.”
Saját tapasztalatait azonban ma már másoknak is átadja. „Van egy idegenvezető akadémiám, ami nem ad engedélyt, inkább arra szolgál, hogy megismertessem másokkal mindazt, amit én már megtanultam az évek alatt.”
A kigondolt összeg négyszeresével érdemes számolni, ha külföldre költözést tervezel
„Aki egyszer vált, az képes többször is”
Tizenegy éve él Portugáliában, és pontosan tudja, hogy milyen érzés új életet kezdeni. „Külföldre költözni nem könnyű, hiszen itt sem kolbászból van a kerítés. Három év kell ahhoz, hogy megszokjuk az adott helyet, vagy végleg megszökünk onnan. De aki egyszer vált, az szerintem képes kétszer-háromszor is, akár lakhelyet, akár munkát.” A folyamatos változás közepette, amikor mindenki próbál lépést tartani a világgal, ez a fajta szemlélet sokat adhat másoknak. „Nem szabad félni a változástól. Soha nem tudhatjuk, hogy az adott szakmából meddig élünk meg. De ha magadat választod, ha etetni akarod a családodat, akkor mindig lesz erőd váltani. A pénz értünk van, nem mi vagyunk a pénzért.”
Az idegenvezető története tehát arról szól, hogy az utazás valójában nem a távolságról szól, arról, hogy melyik nevezetességet tudjuk le két nap alatt, hanem arról, hogy mennyire tudunk jelen lenni, beleolvadni a környezetbe, a helyiek életébe. Persze ehhez kell talpraesettség is, hiszen nem könnyű egy másik országban teljesen új életet kezdeni. Sokszor még utazni is nehéz, hiszen más kultúra, mások az emberek, más a gasztronómia. Amikor például egy lisszaboni sikátorban sétál az ember, vagy éppen egy apró kávézóban fogyasztja el a délutáni kávéját, hirtelen rájöhet arra, hogy az utazás sosem azt takarja, hogy hova megyünk, hanem azt, hogyan nézünk körbe, képesek vagyunk-e a telefonunk kamerája nélkül is meglátni a helyet. És talán éppen ezért nem fér bele két napba Lisszabon sem. Mert Portugália sem csak a fővárosból áll.
