előfizetésem
Hírlevél
Situationship: A „majdnem-kapcsolat” jobban fáj, mint gondolnád
Van az a különleges valaki, akinek te nem vagy az „egy”. Ezt talán sosem mondtátok ki hangosan, vagy nem is írtátok le, mégis mélyen ott él benned az érzés: hogy majdnem lett belőletek valami. És sokszor éppen ez a „majdnem” tud fájni a legjobban, még jobban, mint a teljes elutasítás.
A „situationship” – vagyis az a kapcsolat, ami nem hivatalos, de érzelmileg intenzív – egyre gyakoribb jelenség. Bár nincs benne elköteleződés vagy közös jövőkép, a veszteség érzése mégis nagyon valós és mély. Miért ragaszkodunk olyan emberhez, aki soha nem választott minket igazán? Hogyan törhetünk ki abból a körből, hogy újra és újra olyanba szeretünk bele, aki nem viszonozza az érzéseinket? Ebben nyújt segítséget Mészáros Dóra pszichológus, aki szerint „a situationshipek nem elsősorban a másikról szólnak, sokkal inkább rólunk.”
Miért fáj annyira egy „majdnem kapcsolat”?
A situationship egy különös állapot, ahol a kapcsolat nem kap formális kereteket, mégis érzelmileg mélyen megérint minket. Nincs közös jövő, nincs kimondott ígéret, mégis ott van egyfajta kötődés, amit nagyon nehéz elengedni.
Grace Kelly valódi története nem hercegnős mese volt, hanem egy fájdalmas üzlet
A fájdalom nem feltétlenül a kapcsolat tényleges létezéséből fakad, hanem abból a lehetőségből, amit soha nem kaptunk meg. Sokszor nem is a másik személyhez kötődünk, hanem egy belső képhez, amit róla alkotunk. Ő nem az, aki ténylegesen ott van, hanem az, akit látni szeretnénk. Ez pedig még fájdalmasabbá teszi a helyzetet, különösen, ha a másik viselkedése ellentmondásos: néha közelít, máskor távolságtartó. Ilyenkor az érzelmi bizonytalanság felerősíti a kötődési vágyat, és hajlamosak vagyunk túlértékelni a legapróbb jeleket is.
Mészáros Dóra szerint ezek a kapcsolatok gyakran a hasítás pszichodinamikájára épülnek: idealizáljuk a másikat, mert nincs elég közös valós tapasztalat, ami árnyalná az ő személyiségét. A helyzet pedig tovább bonyolódik, mert hiányzik az elköteleződés – vagy legalábbis egyenlőtlenül oszlik meg a felek között. Ez a bizonytalanság paradox módon még erősebb kötődést eredményez. Így nemcsak a másik személy elvesztése fáj, hanem egy vágyott identitás, egy belső kép elvesztése is: az érzés, hogy „nem lettünk az egyetlenek”.
Miért hiszünk a „majd idővel változik” illúziójában?
A situationship egyik legveszélyesebb eleme a kölcsönösség illúziója, amikor azt hisszük, hogy a másik egyszer majd viszonozni fogja az érzéseinket. „A kölcsönösség illúziója gyakran nem a másik ember viselkedéséből ered, hanem a mi belső igényeinkből, vágyaikból” – magyarázza Mészáros Dóra.
Amikor a másik időnként figyelmes, máskor távolságtartó, az agyunk elkezd egy mesét szőni arról, hogy a kitartás meghozza majd a jutalmat. Ez a dinamika sokszor nem más, mint az önbecsülés helyreállításának eszköze: ha sikerül „kiharcolni” a szeretetet, az azt jelenti, hogy megérdemeljük.
Ez a játék különösen bonyolult, ha az egyik fél elkerülő kötődési mintázattal él, aki kerüli az érzelmi közelséget és elköteleződést. Ez a távolságtartás teszi őt vonzóvá azok számára, akik ambivalens vagy szintén elkerülő kötődést hordoznak, hiszen a „megfoghatatlanság” izgalmasabbnak tűnik a kiszámíthatóságnál.
Így a látszólagos közeledés valójában két ember eltérő igényeinek össze nem férését rejti.
És ha rendszeresen ilyen helyzetekbe kerülünk, akkor bennünk is van egy tudattalan elkerülő mechanizmus: talán mi sem vagyunk még készen az igazán mély érzelmi kapcsolódásra.
„Nő vagyok, vicces, és nem kérek elnézést” – Ress Abigél felrobbantja a hazai stand-upot
Miért vonzódunk mindig azokhoz, akik nem minket választanak?
Ha újra és újra ugyanaz a minta ismétlődik – mi szeretünk, a másik nem –, az nem véletlen. A pszichológia ezt transzferenciának nevezi, amikor tudattalanul olyan személyeket választunk, akik egy múltbéli mintára emlékeztetnek bennünket. Lehet, hogy ez egy olyan szülő, aki nem adott elég szeretetet, vagy egy első szerelmi csalódás, ami megtanított arra, hogy
a szeretetért meg kell dolgozni.
Ez az ismétlődés pedig nem véletlenül alakul ki: tudattalanul a múlt jóvátételét próbáljuk elérni az új kapcsolatokban, de a történet rendszerint ugyanoda vezet: csalódásba. Mészáros Dóra hozzáteszi: „Aki rendszeresen elérhetetlen partnerekhez vonzódik, gyakran saját intimitásfélelmét kerüli meg ezzel.”
Ha a másik nem közelít, nekünk sem kell megmutatni a sebezhetőségünket, és nem kell szembenézni azzal a félelemmel, hogy ha valóban látnának minket, talán nem szeretnének. Ez a védekezési mechanizmus gyakran gyermekkori tapasztalatokon alapul, amikor az érzelmi közelség kiszámíthatatlan vagy fájdalmas volt.
A Vilma és a férfiak igazi norvég fekete komédia, ahol még a szerelem is koporsóval érkezik
Hogyan léphetünk ki ebből a körből?
Az első és legnehezebb lépés az őszinteség önmagunkkal szemben: felismerni, hogy a fájdalom, amit érzünk, nemcsak a másik hiányából fakad, hanem az önmagunkhoz fűződő viszonyunkból. Ezután érdemes tudatosítani az érzelmi mintákat: miért vonzódunk mindig ugyanahhoz a típushoz? Milyen belső szükségleteket próbálunk kielégíteni, és mit kerüljünk el tudattalanul? Fontos különbséget tenni a fantázia és a valóság között, és leválasztani a projekciókat, hogy tisztán lássuk a másik valódi viselkedését.
Ebben sokat segíthet egy terapeuta vagy önismereti munka. A következő lépés az egészséges határok felállítása és az önbecsülés megerősítése. Meg kell tanulnunk, hogy a szeretet nem feltételes, és a valódi kapcsolat a kölcsönös jelenlétről szól, nem pedig a folyamatos vágyakozásról.
A »majdnem-kapcsolat« fájdalma lehetőség is
A situationship fájdalmas élmény, de nem hiábavaló. Egy tükör, amely megmutatja, milyen a viszonyunk önmagunkkal, mire vágyunk valójában, és mitől félünk még mindig. Ez a felismerés nem mindig hoz azonnal megkönnyebbülést, de ha nem a másikban, hanem saját magunkban kezdjük keresni a választ, az az érzelmi érettség kezdete lehet.
