Elhalványuló szerelmek nyomában
Ghosting, bredacrumbing, zombie-ing… Dunát lehetne rekeszteni a toxikus párkapcsolati trendekből, melyekről úgy tűnik, mintha kifejezetten az elmúlt években váltak volna elterjedté. Pedig régen is léteztek, csak valamivel nehezebb volt őket elkövetni és azonosítani.
Utánajártunk, milyen érzelmi károkat okozhat az egyik legkegyetlenebb játszma.
Mindig volt indok, miért nem ért rá
„Korábban is előfordult, hogy egy-egy napig nem üzentünk egymásnak, de amikor észrevettem, hogy már három napja nem írt, görcsbe szorult a gyomrom. Mivel az utolsó üzenetet én küldtem, és nem akartam 'nyomulni', hezitáltam, hogy jelentkezzek-e vagy sem. Végül felhívtam. Nem válaszolt. Még jobban szorongani kezdtem. Aztán írtam neki. Próbáltam nem számon kérőnek tűnni, hiszen csak pár hónapja jártunk. Kérdeztem, van-e kedve találkozni.
Azt írta, sűrű a hete.
Nyeltem egy nagyot, és megkérdeztem, van-e valami baj, tudok-e segíteni. Semmi, csak nagyon elfoglalt, válaszolta. Ekkor konkrétan rákérdeztem, hogy kettőnkkel kapcsolatban merültek fel benne kétségek? Ugyanis a viselkedése azt mutatja, hogy nem akar velem beszélni és találkozni sem. Rámutattam arra, hogy korábban naponta többször is beszéltünk, most pedig három napja egy üzenetet sem írt. Azt felelte, valóban kissé lehangolt mostanában, de velem kapcsolatban nem változtak az érzései.
A szorongásom némileg enyhült, de nem múlt el. A következő hetek pedig hasonló mederben folytak. Még találkoztunk, de egyre felszínesebben beszélgettünk, mindig volt indok, hogy miért nem ér rá hosszabban, a személyes alkalmak között pedig szinte teljesen megszűnt a kommunikáció. Végül egy nap megkértem, hogy ha szakítani akar, mondja ki, el fogom tudni viselni. A válasz még akkor is az volt, hogy minden rendben van, ne aggódjak, csak nehéz időszakban van lelkileg.
Hazáig sírtam, és elhatároztam, hogy nem keresem többet. Két hét után írt egy üzenetet. Találkoztunk, és még akkor is úgy viselkedett, mintha nem történt volna semmi, mintha továbbra is járnánk. Akkor megtettem mindkettőnknek azt a szívességet, hogy megkértem, itt fejezzük be, mert ez számomra már méltatlan. Az sohasem derült ki, hogy benne mi zajlott.”
Már a pszichológusok is elismerik az illatterápiát
Miért fájdalmas?
A fenti történetből, amit egy neve elhallgatását kérő harmincas nő mesélt el, nem csak a slow fading, azaz a lassú eltűnés jelenségét érthetjük meg, hanem átérezhetjük azt is, hogy milyen érzések kavarognak abban, akivel szemben elkövetik. Akár baráti, akár romantikus kapcsolatban vagyunk valakivel, gyomorszorító érzés tapasztalni, hogy egyszeriben távolodni kezd tőlünk.
Ilyenkor normális esetben két forgatókönyv valósulhat meg. Az egyikben őszinte beszélgetések sorozatával elmondjuk egymásnak, mit érzünk ezzel kapcsolatban, milyen problémákat látunk, hogyan tudnánk azokat megoldani, majd kölcsönösen erőfeszítéseket teszünk azért, hogy a kapcsolat megmaradjon. A másik szcenárióban mindez már hasztalan, és szakításra kerül a sor. Ez utóbbi fájdalmas, de idővel feldolgozható veszteség.
A slow fading esetében minden ugyanígy kezdődik, azonban sem érdemi beszélgetés és pozitív változás, sem szakítás nem történik – ilyenkor a szorongás tartóssá válhat, ami komoly egészségügyi károkat is okozhat testi és lelki szinten is. A hosszan tartó stresszes állapot rendkívüli módon kimeríti az emberi szervezet tartalékait.
Mindenfajta stresszforrás közül pedig azok a legártalmasabbak, amelyek kontrollálhatatlanok és megjósolhatatlanok. Érzelmi viszonyainkban is azért törekszünk a tisztán látásra, mert ezzel is egyfajta kontrollt nyerünk az események felett.
Tudatosan vagy tudattalanul várva
Ha ghosting áldozatai vagyunk, tehát ha egy szoros érzelmi viszonyunkat a másik mindenfajta magyarázat nélkül hirtelen szakítja meg, az leginkább azért fájdalmas, mert nincs lezárás-élményünk, nem kapunk válaszokat, és mert azt éljük meg, hogy a másik annyira sem tisztel minket, hogy felvállalja a szakítást.
A slow fadingben mindezt átéljük, de még azzal tetézve, hogy hetekig vagy hónapokig hazudik nekünk a másik fél, hiteget minket, reményt kelt, közben viszont a zsigereinkben folyamatosan érezzük, hogy valami nem stimmel, tehát tartósan egy érzelmileg felfokozott, stresszes állapotban vagyunk, és kételkedni kezdünk a saját valóságérzékelésünkben is.
Olyan, mintha egy érzelmi hullámvasúton ülnénk.
Ha pedig eleve hajlamosak vagyunk arra – mondjuk azért, mert nem biztonságos a kötődési stílusunk -, hogy magunkat is hitegessük, és ne vegyünk tudomást arról, ha valami baj van a kapcsolatunkkal, akkor a másik még ezt a hamis érzetünket is táplálja. Ebből a szempontból tehát a lassú eltűnés rosszabb, mint a ghosting, hiszen utóbbinál néhány nap vagy hét elteltével megértjük, hogy a kapcsolatnak vége, és elkezdődhet a feldolgozás.
A slow fading esetében elhúzódik ez az időszak, késleltetve ezzel a feldolgozás megkezdését, meghosszabbítva a negatív érzelmi állapotot, és egyre nehezebbé téve a gyógyulást. Ráadásul a slow fading-nél az eltávolodó fél ráterheli a szakítás érzelmi felelősségét is a másikra. Hiszen ő általában feltartja a kezét, és azt mondja, semmi gond nincs, tudatosan vagy tudattalanul várva, hogy a másik félnek elege legyen a sehova sem tartó kapcsolatból.
Kik választják ezt a szakítási formát?
Egy érzelmileg éretlen ember adott esetben nagyon nehéznek érezheti azt, hogy őszintén elmondja a másiknak, már nem szereti úgy, mint régen. Fél a másik megbántásától, az érzelmileg felfokozott hangulattól, a felelősségvállalástól, vagy éppen nem fér bele az énképébe, hogy adott pillanatban ő a „rossz” ember. Azt ugyanakkor már nem tudja eljátszani, hogy minden a legnagyobb rendben van, és viselkedésével tudattalanul is jelzi, hogy kifelé tart a kapcsolatból.
Emellett viszont annak a feszültségét sem bírja elviselni, hogyha a másik megkeresi, akkor ne reagáljon (tehát ghostingolni sem tud), de titkon reméli, hogy a másik veszi a lapot, és nem keresi többet. Még nehezebb a helyzet, ha annyira nem fér hozzá az érzelmeihez, hogy maga sem érti, mi történik vele. Az elkerülő kötődőknél például tipikus jelenség, hogy nem feltétlenül értik mindig, miért vált ki belőlük automatikus taszítást az, ha hirtelen intimmé kezd válni egy kapcsolat, vagy a másik túlságosan közel akar kerülni hozzájuk.
Azt ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy attól, hogy elkerülő kötődő vagy érzelmileg elérhetetlen valaki, még nem válik automatikusan ghostingolóvá vagy lassú eltűnővé. Normális esetben ugyanis, ha rákérdez a másik, akkor legalább azt el tudja mondani, hogy valamiért távolodni akar, illetve tud empatizálni a másik fájdalmával, és nem érvényteleníti annak érzéseit.
Aki viszont a lassú eltűnést alkalmazza, az vagy nem akarja figyelembe venni a másik érzéseit, vagy tévesen azt gondolja, nagyobb fájdalmat okozna neki azzal, ha elismerné, hogy már nem szereti úgy, mint korábban. Van ugyanakkor egy másik típusú lassú eltűnő: az, aki szándékosan ferdíti el a tényeket.
Lehet ugyanis, hogy már megunta a kapcsolatot, de amíg nem talál a másiknál tartósan „jobbat”, addig nem engedi el őt, mert egyedül maradni se szeretne. Ő tehát szándékosan hazudik azért, hogy adott esetben még „használhassa” a másik embert.
Mit tehetünk magunkért?
A legigazságtalanabb a slow fadingben az, hogy legtöbbször a partnernek kell átvállalni a szakítás felelősségét. Sőt, még akár az is előfordulhat, hogy a természetünktől idegen ghostingra kényszerülünk, különben sosem érne véget az érzelmi csiki-csuki. Ha azt tapasztaljuk, hogy valaki kifelé halad a viszonyból, és hiába próbálunk erről beszélni vele, akkor két fontos dolgot kell tennünk: szavak helyett a tettekre koncentrálnunk, illetve a másik megfejtésének kényszere helyett a saját érzéseinkre figyelni inkább.
Először is tudatosítsuk magunkban, hogy a kizárólag az online térben létező kapcsolat nem valódi kapcsolat. Ezen a ponton azt is megtehetjük, hogy megmondjuk a másiknak: egy időre szeretnénk hanyagolni az online kapcsolattartást, és a személyes találkozásra helyezni a hangsúlyt. A személyes találkozások esetében pedig arra figyeljünk, milyen érzésekkel tölt el minket az együtt töltött idő.
Ha rendre szorongunk, idegesek, bizonytalanok vagyunk, romlik az önértékelésünk – és érzéseink kommunikálása továbbra is süket fülekre talál -, akkor jó esetben eljutunk oda, hogy feltegyük a kérdést: jó-e nekünk ez a kapcsolat? Innentől pedig mindegy lesz, hogy a másiknak milyen szándékai vannak, annak mentén döntsünk, hogy minket mi tesz hosszú távon boldoggá.
Ha a slow fadingre úgy tekintünk, mint a másik egy számunkra elfogadhatatlan cselekedetére, amely miatt idővel mi szeretnénk kilépni a kapcsolatból, akkor visszanyerjük a kontroll érzetét. Sajnos a slow fading különösen gyötrő lehet azok számára, akik szorongó kötődők, hiszen ők eleve nehezebben viselik a szakítást, és gyakran próbálnak egy már nem működő kapcsolatot is a végsőkig megmenteni.
Ha azt vesszük észre, hogy egy olyan kapcsolathoz ragaszkodunk, amely nem okoz örömet, sőt, fájdalmas, akkor érdemes terápiás segítséget kérni. Akkor is, ha ugyan képesek vagyunk kilépni a viszonyból, de romokban az önértékelésünk és bizalmatlanná váltunk az emberek iránt, illetve kételkedünk a saját realitásérzékünkben.
A szakítás után fel kell tudnunk dolgozni azt, hogy akiben megbíztunk, az megvezetett minket, el kell jutnunk oda, hogy újra nyitottan álljunk a potenciális baráti vagy romantikus kapcsolatokhoz. Ha ebben megrekedünk, akkor is érdemes pszichológiai segítséget kérnünk.