Ezért veszélyes mindig erősnek mutatni magunkat – A lelki kiégés első jelei

„Olyan erős vagy!” – mondták. Egy idő után megértettem: ez annyit jelent, hogy „Ne mutasd ki, ha fáj.” Így hát mosolyogtam, akkor is, amikor darabokra hullottam. Mindannyian hallottuk már ezt a mondatot. Sőt, talán mi magunk is mondtuk valakinek. De mi van, ha az „erős” ember valójában arra vár, hogy valaki végre észrevegye: nem bírja tovább?

A társadalom szereti az erős embereket. Azokat, akik nem sírnak, akik mindig helytállnak, akik vállukon viszik a világ terhét, és közben mosolyognak. De a valóságban sokszor ezek az emberek azok, akik a legmélyebb fájdalmat cipelik. „Erős vagy.” Ez gyakran nem támogatás, hanem egy kimondatlan elvárás. Azt üzeni: „Ne terheld a többieket a fájdalmaddal.” „Ha eddig is bírtad, bírd ezután is.” Ezért aztán megtanulunk elrejteni mindent: a fájdalmat, a fáradtságot, a szorongást.

Mert ha egyszer valaki erősnek bizonyul, onnantól kezdve nem kap lehetőséget arra, hogy gyenge legyen. Aztán szépen lassan ez egy megszokássá válik, és ettől eltérni már veszélyesnek látszik. De mi a helyzet akkor, ha az illető egyszer csak összeomlik? Egyik pillanatról a másikra? A semmiből. Hiszen abba senki nem gondol bele, hogy sokszor azoknak is szüksége van támaszra, akik mások támaszai. Pedig ők általában nem szoktak panaszkodni, de akkor nincs is baj, ugye?

Eltűnni csendben – észrevétlenül

Amikor éreztem, hogy el kell tűnnöm, senki sem vette észre azonnal. Először csak kicsit csendesebb lettem. Már nem nevettem annyit, nem válaszoltam olyan gyorsan az üzenetekre. Ha valaki megkérdezte: „Minden rendben?”, mosolyogtam és bólintottam.

Aztán elkezdtem fáradni. Nem a szokásos módon – nem úgy, ahogy egy hosszú nap után szokás –, hanem úgy, mintha egy láthatatlan súly nyomta volna a mellkasomat. De erős voltam, megszoktam, hogy így is menni kell tovább. Csak feküdtem, és bámultam a plafont. A testem mozdult volna, de az elmém már nem engedelmeskedett. Nem tudtam eldönteni, hogy sírni akarok, vagy csak eltűnni. Hová lettem én?

Arról írja a diplomamunkáját, hogy egy év alatt szeretné megtalálni a férjét

A napok összefolytak, mintha egyetlen hosszú, szürke folyam lenne az egész. Ott voltam, de mégsem igazán. Reggel megszólalt az ébresztő, de én csak feküdtem, és néztem, ahogy a fény lassan beszűrődik a függöny mögül. Tudtam, hogy fel kellene kelnem. Tudtam, hogy elvárják tőlem. De a testem ólomsúlyúnak tűnt, bár az élet nem állt meg. Körülöttem minden ment tovább, mintha semmi sem változott volna. Az emberek éltek, dolgoztak, beszélgettek, nevetgéltek. És én is ott voltam közöttük. Legalábbis fizikailag.

Aztán rá kellett jönnöm, hogy ha mindig elrejtjük az érzéseinket, az idővel belső feszültséggé válik. A folyamatos önkontroll kimerítő, és előbb-utóbb testi vagy lelki tünetekben is megjelenik. Lassan, lépésről lépésre megtanultam, hogy a sebezhetőség nem gyengeség – hanem az első lépés a valódi gyógyulás felé.

A valódi erő titka

Az erő fogalma gyakran összemosódik a fizikai teljesítménnyel vagy a kimeríthetetlen energiával, de mi van akkor, ha az igazi erő nem a külső, hanem a belső erőforrásokban rejlik? Fontos, hogy megtaláljuk azt az egyensúlyt, ami segít megőrizni egészségünket, anélkül hogy kiégnénk vagy túlterhelnénk magunkat.

„A belső erő pszichológiai szempontból az a belső tartalék, amely segít megbirkózni az élet kihívásaival, alkalmazkodni a változásokhoz, és megőrizni az érzelmi egyensúlyt. Ez az erő magában foglalja az önbizalmat, a sikeres érzelemszabályozást, az érzelmi stabilitást és azt a képességet, hogy nehéz helyzetekben is képesek legyünk megtartani a belső nyugalmunkat” – emelte ki Kovács Orsolya, a BeBalanced Pszichológiai Pont vezető pszichológusa.

Angliában szinte minden emberöltőre jut egy Hasfelmetsző, és ez ebből a sorozatból ki is derül

A szakértő elmondása szerint az igazi belső erő nem a sebezhetőség elnyomásában, hanem annak elfogadásában és integrálásában rejlik. Sokszor az „erő” félreértelmezése miatt próbálunk keménynek, sebezhetetlennek tűnni, miközben ez valójában elzár minket az autentikus kapcsolatainktól és saját érzelmeinktől.

Az erő nem azt jelenti, hogy mindig pozitívnak kell maradnunk.

Az érzelmek átélése (sírás, düh kifejezése, szomorúság megengedése) segít abban, hogy ne ragadjunk bele a fájdalomba. Az egészséges belső erő tehát nem a sebezhetőség elrejtéséről szól, hanem arról, hogy megengedjük magunknak az érzelmek átélését, miközben tudjuk, hogy képesek vagyunk visszatalálni a belső stabilitásunkhoz.

Kinek élünk valójában? Sokszor másoknak, nem magunknak

Az életünk gyakran úgy telik el, hogy folyamatosan mások igényeinek próbálunk megfelelni. Akár a család, a barátok, akár a munkahelyi elvárások nyomása alatt, sokszor elfelejtjük, mi az, ami igazán fontos számunkra. De hogyan ismerhetjük fel, ha a saját érzéseink és vágyaink háttérbe szorulnak?