előfizetésem
Hírlevél
Auschwitz, Csernobil, Ground Zero: miért lett divat tragédiák helyszíneire utazni? - A katasztrófaturizmus titkos pszichológiája
Csernobil, Pompeji, Auschwitz, a londoni Tower, a Ground Zero New Yorkban, vagy épp a jól ismert cipők a Duna-parton. Bár távol vannak egymástól, egy közös mégis van bennük, mégpedig az, hogy mind egy-egy katasztrófához köthető helyszín, ahol az ember emlékezik, borzong és értetlenül áll. Mégis vonzó helyszínek ezek, és ennek oka elsősorban önmagunkban keresendő. A katasztrófaturizmus létező jelenség, hiszen a katasztrófa sújtotta területeknek is megvan a maguk története, és teljesen normális, ha ezek a helyek vonzanak, és mint mindennek, ennek is megvan a maga oka!
Mi az a katasztrófaturizmus?
Az angolul dark tourismra, azaz „sötét turizmusra” hallgató ágazat az olyan desztinációkat foglalja magában, ahol valamilyen tragikus eseményt követően sokan vesztették életüket. Nem csupán természeti katasztrófa helyszínei lehetnek ezek, hanem olyanok is, ahol bebörtönzések, gyilkosságok vagy háborúk zajlottak. Bár újdonságként hathat, korántsem az, hiszen az emberek több száz évvel ezelőtt örömmel látogattak nemcsak emlékhelyeket, hanem akár a kivégzéseket is.
Ma már ezek a helyek az emlékezés mellett tanítanak is, és témájuk miatt sokakat rendkívül érzékenyen érint a meglátogatásuk, akár családi érintettség okán is. A turizmus ezen ága azon belül, hogy embertelen cselekmények emlékét mutatja be, nagy feladatot ad a szakembereknek, hiszen a fennmaradt helyszíneket úgy kell megőrizni, és az esetleges emléktárgyakat bemutatni, hogy megőrizze a hely szellemét, és méltó emléket állítson azoknak, akik azon a ponton életüket vesztették.
Az emlék megőrzésének egyik első úttörője Giuseppe Fiorelli, aki az 1860-as években Pompeji feltárásakor találta ki a gipszöntés technikáját, melynek segítségével a láva által betemetett emberi testek – amelyek a XIX. századra már csak üregek voltak – alakját kiöntve állított emléket a tragédiának.
A pingvinek túlélése szorosan összefügg az emberek jövőjével
A turizmus tudománya többféle helyszínt különböztet meg, mert a hivatalos megítélés szerint léteznek sötétebb, illetve kevésbé sötét helyek. Minél régebben történt a katasztrófa, és minél kevésbé tudják bemutatni nekünk az esethez köthető tárgyakat vagy helyszíneket, annál kevésbé megrázó az élmény. Nem úgy egy közelmúltban megesett katasztrófa után. A 9/11 vagy Auschwitz ezek közé tartoznak, hiszen még ez utóbbi esetében is vannak olyanok, akik túlélték a haláltábort, de számos olyan is akad, akiknek valamely szülő vagy rokon nem tért vissza onnan.
Az ikertornyok összeomlását az emberek nagy részénél egyfajta vakuemlékezet őrzi, amikor is pontosan vissza tudjuk idézni, hogy hol voltunk, és mit csináltunk, amikor megkaptuk egy bizonyos tragédia hírét.
A helyszíneken belül is lebontható a katasztrófaturizmus, hiszen több típusa is van. Mehetünk gyárakba, kiállításokra, pincékbe, temetőkbe, háborúk helyszíneire, börtönökbe vagy kivégzések helyszíneire, katasztrófák sújtotta területekre, a holokauszt-turizmus pedig egy külön ág, hiszen több, különböző helyszínt is érint.
Minek megyünk oda?
Mivel mi magunk is jól emlékszünk egy-egy tragédia történéseinek körülményeire, nem csoda, ha felkavaró szembesülni a helyszínnel, ahol az adott szerencsétlenség történt. Ezekre a helyekre azonban jószerivel el kell látogatni, mégpedig céltudatosan, hiszen vajmi kevés esély van arra, hogy egyszer csak minden ok nélkül Pompejben találjuk magunkat. Meglátogathatjuk Nápolyt és az Amalfi-partot, de ha már ott vagyunk, valószínű, hogy elmegyünk Pompejbe is, hiszen pontosan tudjuk, mit kapunk tőle: egy tragédia maradványait.
New Yorktól Clevelanden át San Franciscóig: így él három magyar nő - illegálisan - az USA-ban
Hogy miért jó ez nekünk, arra pszichológusok is keresték a választ, és úgy találták, hogy az ilyen típusú látogatásnak általában két oka van. Mint kiderült, az indok hasonló ahhoz, mintha bárhová máshová, például a Niagara-vízeséshez mennénk. Nem egy mindennapi élmény, és sokkal többet ad annál, mint egy újabb várost vagy templomot látogatni. Egyedi, és kielégíti az emberi kíváncsiságot, ráadásul a katasztrófaturizmus olyan húrokat pendít meg a lelkünkben, amelyet más nem. Szempont az empátia is, amely bizonyos esetekben egyfajta horror iránti vonzódással is párosulhat. Különösen jellemző ez azokra a helyekre, ahol kísértetjárást remélünk, vagy ott, ahol kivégzések helyszíneit járhatjuk körbe.
A legjellemzőbb azonban az, hogy a turisták elmélyülni mennek egy-egy tragédia helyszínére, és elmerülni abban, hogy az emberi élet milyen törékeny, hiszen bármikor történhet egy szerencsétlenség, ami miatt elveszíthetjük saját életünket vagy akár egy szerettünket. Különös helyzet áll elő, amikor egy-egy túlélő látogatja meg az adott helyszínt. Személyes élmény ez számára, és rendkívül felkavaró, hiszen élhet benne az úgynevezett túlélők bűntudata. Ez különösen holokauszt-túlélők esetében gyakori, és sokan a borzalmak színhelyéről kapják a gyógyulást. Ha visszamennek, megértik, hogy mi miért történt, ami segít feldolgozni a gyászukat.
Ne csináljátok utána: a magyar tanár stoppal, egyedül járta be Amerikát
Az ilyen helyeket meglátogatva kapcsolatba kerülhetünk az emberiség múltjával, még akkor is, ha személyes kötődésünk nincsen, mégis adunk magunknak időt arra, hogy átgondoljuk a saját életünket és az emberiség történelmét. Adózhatunk azok emlékének, akik azon a bizonyos helyen kínok között vesztették életüket, akik akkor éppen úgy indultak el reggel otthonról, ahogy mi tesszük minden egyes nap. Abban a pillanatban nem turisták vagyunk, hanem emberek, akik leróják kegyeletüket a másik ember előtt, még ha az ismeretlen is számunkra.
A katasztrófaturizmus etikája
Felmerül a kérdés, hogy illik-e egyáltalán meglátogatni az egykor tragédiát látott helyszíneket, netán fotót, szelfit készíteni. Bár ezek a helyek rendkívül szomorúak, nem szentek, és egy turista pontosan tudja, hogy ahogy egy templomba nem megy be ujjatlan ruhában, úgy Auschwitzban sem áll neki nevetgélve szelfiket készíteni.
Arra azonban, hogy mi a helyes és mi nem, nem mi vagy mások emlékeztetnek, hanem a helyszín. Merthogy ezek a helyek szinte magukban hordozzák az iszonyatot, így biztosra vehetjük, hogy pontosan fogjuk tudni, hogyan viselkedjünk. A katasztrófaturizmus nem vidám szabadidős élmény, mégis ad nekünk, és sokat tanulhatunk belőle a múltunkról, az emberi viselkedésről és önmagunkról.
