előfizetésem
Hírlevél
A kibertér és a természet kontrasztjában él és alkot Dukai István képzőművész
Puhán kitapogatható kettősségben bomlik ki Dukai István képzőművész munkássága: alkotásain a kibertérben tervezett formavilág találkozik a tannin tartalmú csersavakban áztatott, természetes textilekkel. 2023-as debütálása a külvilág és saját maga megítélésében is óriási változást hozott: Istvánt főképp önismeretre sarkallta a szorgalmasan előkészített, mégis hirtelen érkező siker. Ma azon van, hogy megértse, miért gondolkozik, él és alkot patikamérlegen kimért kettősségekben.
Vajon a délszláv háborúban elszenvedett, gyermekkori traumákat dolgozza ki magából a tudatosan felépített, absztrakt művekkel? Vagy a komoly tervezési folyamat jelenti számára a biztos fogódzkodót egy bizonytalan világban?
Honnan származik a művészetek iránti érzékenységed? Öröklött tulajdonság, vagy – úgymond – kakukktojásként te vagy az első, aki ilyesmivel foglalkozik a családban?
Mindenképp a másodikra szavaznék! Sok-sok kutató munkám van abban, hogy visszafejtsem, volt-e bárki a családban, akinek hasonló indíttatásai, ambíciói voltak. Annyi biztos, hogy mióta az eszemet tudom, ezt akarom csinálni. Nem az volt a kérdés, csinálom-e, hanem az, milyen (kerülő)úton keresztül jutok majd el idáig!
Két évvel ezelőtt a CONTRAST című kiállításoddal robbantál be a köztudatba. Hatalmas „slunggal” érkeztél meg ebbe a létállapotba, azóta pedig rengeteg dolog történt veled. (Számos kiállításon vagy már túl, de több, neves márkával – így például a NUBU Stúdióval – is volt már azóta kollaborációd.) Hogy élted meg az elmúlt időszakot? Mennyire lubickoltál a sikerben és mennyire rettentél meg a feléd irányuló figyelemtől?
Mindenekelőtt érdemes leszögezni, hogy mindaz, ami „kirobbant” 2023-ban, az hosszú évekre visszanyúló, tudatos tervezés eredménye! Éveken keresztül próbáltam egzisztenciálisan megalapozni, hogy csak ezzel tudjak foglalkozni. (Ezt megelőzően mindig csak éjszakánként értem oda a „szerelem projekthez”, de semmi nem tudott tőle eltántorítani.) Nagyon sok minden felgyülemlett bennem ebben az időszakban, de a „robbanásra” valójában nem voltam felkészülve!
Teljesen véletlenül csöppentem bele az Inota fesztivál kellős közepébe. Néhány héttel az esemény előtt hívtak fel régi barátaim a szervezőbrigádból, hogy látták az utóbbi időben Instagramra feltöltött munkáimat, és szerintük azoknak mindenképp az Inotán a helyük. (Az INOTA Fesztivál azzal a célkitűzéssel indult, hogy létrejöjjön Magyarország legnagyobb audiovizuális fesztiválja, amin nem csak előremutató zenei actek, de fényinstallációk, mappingek és egyéb kortárs vizuális alkotások is felsorakoznak, – a szerk.) Addigra nagyjából két éve dolgoztam a bemutatkozó anyagomon, így nem sokáig hezitáltam: igent mondtam.
Péntek este, amikor résztvevőként odamentem szórakozni, meglepetésemre tömve volt a hely. Amikor kiderült, hogy művészként én is jelen vagyok, először egyenként jöttek oda hozzám ismeretlenek, hogy beszéljek a kiállított művekről. Aztán arra lettem figyelmes, hogy egy pillanat alatt nyolcvan ember lett körülöttem, és „kiselőadást” tartok nekik. Azonnal levert a víz, és megfogalmazódott bennem, hogy ezt nem biztos, hogy akarom. Nem voltam felkészülve ekkora érdeklődésre, arra meg pláne nem, hogy másnap tele lett az Instagram fiókom üzenetekkel, 4-500 taggeléssel, nem beszélve a különböző galériáktól érkező megkeresésekről... Ekkor jött az életembe Sárvári Zita, (a Heart&Cherry tulajdonosa, aki számomra már régóta a non plus ultrát jelentette itthon, mint rendkívül friss szemléletű kurátor) és kért fel a közös munkára.
Hogy érint az, hogy szinte azonnal élvonalbeli képzőművésszé avanzsálódtál?
Fontosnak érzem kiemelni, hogy nemcsak a nézőktől érkeztek pozitív visszajelzések, hanem a magyar művész közegből is. Vállveregetéssel és nagy ölelésekkel fogadtak be azonnal maguk közé!
Mennyiben más létezés ez, mint amit a kezdetek kezdetén graffiti-művészként tapasztaltál?
Maximálisan! Épp a graffitis múltamból adódik, hogy nehezen kezelem a nyilvánosságot. Tíz éven keresztül egy nickname, egy fantázianév mögé bújva alkottam. Imádtam ezt, hiszen nulla felelősségtudattal dolgozhattam! Itt viszont ki kell állni a közönség elé és felvállalni, hogy „igen, ez vagyok én”. Eleinte rendkívül lemeztelenítve éreztem magam ebben a szerepben. Nem vagyok egy exhibicionista ember! Sokkal jobban esnek az ehhez hasonló, négyszemközti beszélgetések, mint amikor ki kell állnom 20-30 ember elé. Nem gondoltam volna, hogy 38 évesen beszédtanárhoz fogok járni, hogy csiszoljak a megnyilvánulásaimon, de így történt. Ez is az önismereti utam egy fontos része!
Tudni rólad, hogy a nyolcvanas évek második felében születtél Zentán: jócskán vannak tehát emlékeid a délszláv háborúról. Az önismereti utad része az is, hogy kibontsd és kidolgozd magadból ezeket a traumákat?
Olyannyira igaz ez, hogy egy komplett kiállítást ennek a témának szenteltem: a háború életembe való beleszólását örökítettem meg tavaly a TACTICAL c. kiállításom alkotásaiban. A koncepciót tekintve nagyon fontos volt, hogy használt, valóban háborút megjárt anyagokat kutassak fel. Katonai sátorponyvákkal és vásznakkal dolgoztam
, de előfordult, hogy egy új technika miatt hipóval szívtam ki a színt az anyagokból. (Érdekes áthallás, hogy a háborúban egyébként gyakran használják ezt az anyagot fertőtlenítésre.) Szerettem volna demilitarizálni ezeket az anyagokat, és más kontextust adni nekik, mint az eredeti.
Úgy hiszem, önmagában a magas művészethez való vonzódás is terápiás jelleggel alakult ki nálam. Hogy kiadjam, leadjam magamból ezeket az emlékeket. A tudatosság egy új szintjére léptem a TACTICAL kiállítással, mert ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor egy konkrét témát dolgoztam fel és reflektáltam valamire.
Zárójelben jegyzem meg, hogy a formakészlet, amit ott használtam, nem feltétlenül jó érzéseket dolgoz fel: gyakran megjelenik a kereszt motívum, amely a fejfákra utal. Ma már teljesen másfelé halad a történet... Tudatosan!
„A kreativitás az az életerő-energia, amely formálja a világot” - interjú Nagy Boglárka festőművésszel
Miért?
Nem akarok aktualizálni, ezért inkább csak annyit mondanék, hogy annyi negatív dolog történik az emberek életében, hogy ma már inkább békemissziót végzek a képekkel. A jelenleg is futó INTERFERENCIA c. kiállításom anyaga (amelynek szintén Sárvári Zita volt a kurátora és Március 28-ig megtekinthető) az Apollo Gallery-ben is már leginkább ilyen szemlélettel készült. Szeretném általuk a transzcendens nyugalmi létet, érzetet közvetíteni.
Mit értesz transzcendens nyugalom alatt?
Jó kérdés! Kinek mi, igazából! Szeretem, ha egy művészeti produktum nem teljesen öncélú. Azért is csípem az absztrakt művészetet, mert őszinte, intim, érzéki interakció tud létrejönni az alkotó és a néző között, amely önmagában egyedülálló, mert ugyanakkora hangsúly tevődik mindkettejük érzékelésére. Nekem is tud újat mutatni a befogadó, hogy például mit lát, gondol, milyen első impressziói vannak, amikor ránéz a képre, mi jut róla eszébe... A lényeg, hogy mindketten mutassunk, adjunk a másiknak valamit!
Hogy születik meg egy-egy alkotás a kezeid alatt?
Változó a folyamat! Fontos tudni, hogy azok a formák és formakészletek, amelyekkel én dolgozom, száz százalékig a kibertérből érkeznek, különböző szoftverek segítségével. Folyamatosan készítem a mintákat, ezzel párhuzamosan pedig folyamatosan szerzem be az anyagokat is, gyakran látogatom ezügyben például a régiségvásárokat. Amikor összeér a fejemben, melyik mintát melyik anyaggal szeretném összehozni a vásznon, elkezdek válogatni a számos, raktárnyi mennyiségű anyag közül.
Bár eleinte szimmetrikus formavilággal dolgoztam, ma inkább szétbontott, megroncsolt, tökéletlen mintákkal kísérletezem. A kibertér világát próbálom ellensúlyozni a különböző matériákkal: mindig olyan természetes anyagokat vonok be az alkotói folyamatba, hogy meglegyen a balansz a kibertér világa és a természet egyszerűsége között. Legtöbbször ez a kettősség uralja a képeket.
A kész képeknek abban a tekintetben is érdekes az alkímiája, hogy az anyagokat különböző cserző növényekből főzött levekben áztatom. (Ezeket erdőkben kutatjuk fel. Száz évvel ezelőtt minden kelmét ezekkel festettek, napjainkra ez teljesen kiment a „divatból”, mert mindenhez műanyagot használunk...) A festéssel érem el ezt a semmivel sem összehasonlítható, mosott, leharcolt, ódon színvilágot. Ezzel szimbolizálva az elkerülhetetlen elmúlást: hogy egyszer minden megváltozik. A vég elkerülhetetlen.
Miután az alkotásaidra a kibertér és a természet kettőssége jellemző, felmerül bennem a kérdés: rád mennyire jellemző ez a fajta dualitás?
Alapból egy nagyon pici, elszigetelt faluból származom, ehhez képest évek óta nagyobb városokban élek és alkotok, de például a mai napig kétlaki életet élek. (István Eger és Budapest között ingázik, – a szerk.) Érdekel a high-tech világ, annak ellenére, hogy analóg érába születtem... Ha csak ezeket veszem figyelembe, tisztán látom, hogy évtizedek óta jelen van az életemben ez a fajta kettősség...
Miért fontos neked, hogy ez megjelenjen a vásznakon?
Szerintem csak úgy lehet alkotni, ha az ember őszinte önmagával, és a befogadókkal is. Nagyon érdekes, hogy például az anyagválasztásom is egyfajta tudatalatti sugallat volt, hiszen katonai ponyvák és lenvásznak között nőttem fel! A faluban mindenre ezt használtuk: ezzel takartuk be a lovakat és a szénaboglyát télen, de falvédőként is megállták a helyüket. Ezek az anyagok szép lassan integrálódtak az életünkbe, és a mai napig kedvesen ismerősek számomra. Emiatt az örökség miatt fontos számomra, hogy belekerüljenek az alkotásokba is.
Itt egy picit megint bejön a képbe az önismeret is: a ’23-as robbanás után megfogadtam, hogy felkeresek egy szakembert, és álltam a szavam. A terápia által olyasfajta önismeretre és önreflexióra tettem szert, amely segített megérteni az alkotói folyamataimat, művészetemet, az emberekhez való viszonyomat. Azóta még inkább beleálltam abba az alapmetódusba, hogy pontról pontra megtervezem, mit szeretnék viszont látni a vásznon. Alapos kontroll alatt tartom ezt a folyamatot, mert ez biztonságot nyújt számomra.
Ha ennyire ragaszkodsz a kiszámított végkifejlethez, hogy jön a tervezési folyamatba az elektronikus zene?
Az elektronikus zene több mint húsz éve kitölti az életem: örök inspirációs forrásként szolgál! Érdekes, mert néha felerősít bizonyos dolgokat, máskor pedig legyengíti azokat, esetleg teljesen más útra tesz. Ilyenkor ugyanúgy megvannak az alap igazodási pontjaim, a sorvezetőim, de a zene ereje képes annyira inspirálni, hogy kibillent ebből a nagy előre tervezésből. Feltölt és inspirál egyszerre! Maga a zenélés egy megfoghatatlan művészeti forma számomra, amely – úgy hiszem, – őrült tehetséget kíván meg!
A traumafeldolgozás és a képzőművészet összefonódása egy izgalmas önismereti utazás kezdete
Mit vagy kit tartasz tehetségesnek?
A tehetség egy nagyon furcsán kiforgatott szó! Úgy hiszem, a valódi talentum egy szempillantás alatt, mindenféle erőlködés nélkül képes megalkotni olyasvalamit (játszik le egy dallamot például, ha a zenénél maradunk), amit egy átlagember hosszú évek gyakorlása során tud csak megugrani.
Ugyanakkor úgy hiszem, egy bizonyos szintig minden tanulható! A boldoguláshoz viszont nem elég a tehetség: szorgalomra is szükség van, hogy valaki éljen is a benne lévő potenciállal. Jó autodidaktának tartom magam, mert folyamatosan buzog bennem a kísérletezési vágy és az érdeklődés, amely a kudarcokból, frusztráltságból való táplálkozással, és némi egészséges irigységgel is társul. Bár az irigység lehet, hogy rossz szó... Nem igazán tudok irígy lenni senkire! Inkább elismerek embereket, és a munkásságukat, a szenvedélyüket akkor is, ha nem feltétlenül tudok vele azonosulni. Őszintén vallom, hogy mindenféle frusztráció kreativitást szül. Fel kell ismerni és helyén kezelni ezeket a hátrányokat, amik előnyünkre is válhatnak!
Hol látod magad ma, és hova pozícionálod magad öt év múlva?
Nagyjából öt-hét évre saccoltam, hogy magyar színtéren idáig jussak. Ez másfél év alatt megvalósult! Ezt látva megérett bennem a gondolat, hogy érdemes lehet globális távlatokban gondolkodni... Az elkövetkezendő években szeretném sziklaszilárdan megvetni a lábam, majd innentől lehet kifele nyitni a világ felé!
