Kapcsolatok és távolságok: Fabricius Anna fotóművész díjnyertes sorozata mindenkit megérint
Fabricius Anna fotóművész 2023-ban nyerte el a Kassák Kortárs Művészeti Díjat az Itt a munka, hol az otthon? című fotósorozatával. A művész ezúttal az ázsiai vendégmunkások életének nehézségeit és a családi kötelékek megőrzésének kihívásait mutatja be. Munkáin keresztül a mindennapi eszközhasználat és a távolság leküzdésének különleges módjait tárja elénk, így felfedve a rejtett emberi történeteket és érzelmeket.
Fabricius Anna alapos kutatómunkát és személyes interjúkat felhasználva hiteles képet fest alanyai életéről, a közönség pedig pozitív visszajelzésekkel fogadta műveit.
Hogyan tévedtél erre a pályára?
Alapvetően félig művész családba születtem. Úgy nőttem fel, hogy otthon volt egy műterem, édesanyám pedig nagyon sok technikát megmutatott. Az első fényképezőgépemet is tőle kaptam. Korán realizálódott bennem, hogy ezzel szeretnék foglalkozni. Az Iparművészeti Egyetemre jártam, de előtte két évig volt egy mesterem, akitől nagyon sokat tanultam.
Mint kezdő fotóst, az érdekelt leginkább, hogyan kell műteremben professzionálisan világítani, hogyan lehet szituációkat teremteni fényekkel, vagy hasonló módon bevilágítani egy szituációt, mint ahogy egy adott fotográfián látom. A mentorom leginkább alkalmazott munkákat végzett. Rengeteg iskolába jártunk portrékat készíteni, de foglalkoztunk ételfotózással és színházi fotózással is.
Miként választasz általában témákat a fotóidhoz?
Elég analitikus ember vagyok, és ez a fajta gondolkodásmód erősen felfedezhető a munkáimban. Konstruktívan építem fel a fotósorozatokat. Képalkotás szempontjából nem dolgozom gyorsan; egy hosszabb, folyamatos gondolkodás és alapos kutatások eredménye az, ami végül megszületik, valamint hosszú előkészítések előznek meg egy-egy munkát. Anyagaim társadalmi problémákra és jelenségekre kérdeznek rá oly módon, hogy nem is lokális kérdéseket, mindinkább globális problémákat feszegetnek.
A korábbi anyagaid hogyan épültek fel?
Bár képeim megrendezettek, alanyaim hús-vér emberek, tehát önmagukat képviselik: kétkezi munkások, fizikai dolgozók. Számomra nagyon fontos, hogy alanyaim egyfajta önazonosságot tükrözzenek. Ha megnézzük a Magyar Szabvány sorozatomat, akkor látszik, hogy nekem nagyon fontos, hogy a képen szereplő emberek ne modellek legyenek, hanem igazi emberek valóságos és hiteles helyzetben jelenjenek meg. Ebben a sorozatban klasszikus értelemben vett szakmákat felmutató csoportokat látunk.
Ügyeltem az adott szakmára leginkább jellemző vagy a szakmát leginkább leíró gesztusokra, de a megrendezett helyzet kibillenti nemcsak az alanyokat, de a nézőt is a klasszikus képolvasási módszerből. A Magyar Szabvány geometrikus felépítéséből adódóan leginkább az uniformis egyént eltakaró szerepéről, illetve az emberek lecserélhetőségéről beszél. Egy-egy képen én is feltűnök, amit nem feltétlenül vesz észre a néző, aki engem nem ismer. Leginkább az uniformis által képviselt pozíciókat és a társadalomban elfoglalt szerepeket figyelik meg az emberek.
Engem mindig is az a fajta képkészítés érdekelt, amit előtte nem láttam. Munkamódszerem szempontjából viszont meghatározó az alanyaimmal való közös gondolkodás, a kollaboratív munka. A munkának ugyanis oroszlánrésze, hogy kialakítsam velük a kapcsolatokat. Nem szeretek úgy megérkezni egy témához, hogy nekem van egy elképzelésem, az is fontos számomra, hogy ők mit gondolnak. Ezt az egyensúlyt próbálom megjeleníteni a képekben.
Lakos Nóra, a Véletlenül írtam egy könyvet rendezője: „Egy film mindig hatással van a nézőre és én a pozitív példában hiszek”
Az „Itt a munka, hol az otthon?” című fotósorozatnál mi volt a kiindulópont?
Ázsiai vendégmunkásokkal dolgoztam együtt. Az érdekelt, hogy mik azok a lépések egy ember életében, amelyek arra késztetnek valakit, hogy elhagyja az otthonát, több ezer kilométerre költözzön dolgozni, és a keresetét hazaküldje. A képeken a transznacionális családi struktúrákat és a szétszakadásukat szerettem volna megmutatni. Nagyon sok interjú készült, amiből az emberek háttértörténetei kiderülnek.
Az alanyaim Ázsiából érkeztek, két-három-öt vagy tíz éves, hosszú távú munkákra. Számukra a mobiltelefon a legfontosabb eszköz, hiszen azon keresztül tudják a kapcsolatot tartani a családjukkal. Ez a virtuális felület biztosítja nekik, hogy beszélhetnek a családjukkal. Itt osztják meg a mindennapi problémáikat, vagy követik nyomon gyermekeik felcseperedését. A fizikai jelenlét viszont hiányzik az életükből.
Mit szerettél volna megjeleníteni a képsorozattal?
A mindennapi eszközhasználatot és a távolság leküzdését. Arra kértem a fotósorozat résztvevőit, hogy küldjenek magukról haza egy szelfit. Az otthon maradottak, vagyis a család többi tagja – feleségek, férjek, szülők és gyerekek – pedig rajzoljanak rá valamit digitálisan, ami kötődik hozzájuk. Ezt ma már mindenki meg tudja csinálni a telefonján. A fotókra rajzolt gesztusokat én megkaptam, amelyek sokszor egy szív, az otthoni nyelvből valami fontos, vagy esetleg valami értelmezhetetlen dolog, mert egy kétéves gyerek rajzolta.
Ezeket felnagyítottam, majd kivágtam egy fehér anyagból. Nekem az volt a fontos, hogy ezeket a gesztusokat fizikálisan kézbe tudják venni. Ily módon került be a fizikális találkozás a családjukkal a valóságukba. Ugyan tárgyiasult az adott rajz, gesztus, de az érzelmeik felerősödtek azáltal, hogy ezeket fizikálisan meg tudták fogni.
„A legkedvesebb ország, ahol valaha jártam” - Túl sok lett számukra a nagyvárosi impulzus, ezért belevágtak és a skót tengerpartra költöztek
Könnyű volt alanyokat találni a fotósorozathoz?
A távoli országokból érkező dolgozók leginkább láthatatlanságban élnek. A munkájukra és a mikrokörnyezetben élt életükre is a nem láthatóság jellemző. Igazából nincs is nagyon felület, hogy beilleszkedjenek a társadalomba. Nagyon nehéz megtalálni ezeket az embereket; én is ismerősökön keresztül tudtam velük felvenni a kapcsolatot. Olyan embereken keresztül beszélgettem velük, akik beszélik a nyelvüket.
Arról kaptál visszajelzést, hogy számukra mit jelentett ez az egész, látni, hogy hogyan reagálnak rájuk a gyermekeik, akikkel régóta nem találkoztak?
Magyarországon a vendégmunkásokról van egy politikai narratíva, amely leginkább negatív konnotációval van felruházva, ráadásul egy masszaként, tömegként kezeli a média. Nekem az volt a fontos, hogy személyes történeteket mutassak fel egyes emberekről.
Az emberi motiváció érdekel.
Nekik is fontos megtapasztalni, hogy vannak olyan emberek, akiket érdekel az, hogy ők hogyan jutottak el ebbe az országba, vagy milyen mérföldkövekkel rendelkezik az életük.
Sokan a megnyitóra is eljöttek, és ők maguk mondták, hogy igen, ez tényleg róluk szól, hogy hiteles az a 20 perces videó, amiben beszélnek életükről, nehézségeikről, az otthoni kondíciókról. Nagyon értékesek voltak a visszajelzések tőlük, hogy nem csupán vizuálisan elképzelt vagy jól felépített anyagot készítettem, hanem az ő problémájukat hitelesen tudtam visszaadni. Ez a legfontosabb az anyag létrejöttében.
A közönségtől milyen visszajelzéseket kaptál? Egyáltalán hogyan jut el hozzád a közönség reakciója?
Nagyon sok cikk született az anyaggal kapcsolatban; égető és aktuális probléma. Pártállástól függetlenül pozitív visszajelzéseket kaptam. Az elkészült videón keresztül pedig nagyon sok személyes tragédiát végighallgathatunk, melyek egy hétköznapi emberhez nem is biztos, hogy másképp eljutnak. Egy művésznek szerintem ez a feladata: mindennek vannak mélyebb rétegei, és ezekre a nem látható, őszintébb és fájdalmas rétegekre érdemes rámutatni.